MÚLT
A Rovatból

A lesifotósok ölték meg, vagy összeesküvés áldozata lett Lady Diana? – 25 éve érte halálos baleset az egykori walesi hercegnét

Az „évszázad esküvője” mindenkit boldogtalanná tett.


1981. július 29-én immár a második „évszázad esküvőjét” néztem végig. Az első még 1967-ben Reza Pahlavi iráni sah és Farah Diba hercegnő koronázással egybekötött menyegzője volt, amit a nyugati világ már akkor tv-ben követhetett. Én azokban az években Rómában éltem diplomata szüleimmel, és iskolánkban dolgozatot kellett írni róla.

A második Károly walesi herceg és Lady Diana Spencer hercegnő esküvője volt, ezt Párizsban ültem végig minden kötelezettség nélkül a képernyő előtt és amikor néhány héttel később Londonba ruccantunk át, szinte nem volt egy négyzetméternyi hely, ahonnan ne a trónörökös pár nézett volna ránk, plakátokról, újságcímlapokról, és vegyes ízlésű szuvenírtárgyakról. Akkorra a sah már halott volt, családja emigrációban élt. Aligha lehetett sejteni azonban, hogy a brit álompár története is tragikus véget ér.

Soha nem volt még olyan széles körben népszerű, és – Meghan Markle feltűnéséig – olyan mértékben médiasztár tagja a brit királyi családnak, mint Lady Diana Spencer, aki alig 20 évesen ment hozzá a korona várományosához.

Korábban legfeljebb II. Erzsébet húga, Margit hercegnő adott témát a bulvársajtónak viharos magánéletével, amelybe belefért Tony Armstrong-Jones fotográfus, Peter Sellers és David Niven színészek, sőt, egyesek szerint még Mick Jagger is. De az ő afférjai nem „rendítették meg” olyan mértékben a Buckingham-palotát, mint Diana – életével, halálával és nem utolsó sorban utóéletével.

A hercegnő a maga aktivitásával, természetes eleganciával párosuló közvetlenségével, az udvari merevséget sutba vágó viselkedésével igazi médiaszereplő lett. Olyan rock-szupersztárok forogtak körülötte, mint Elton John vagy Phil Collins. A zongorista-énekes Candles In The Wind című dalát ma már úgy ismeri a világ, mint Diana gyászzenéjét, holott Elton John eredetileg Marilyn Monroe-nak akart vele emléket állítani. A Genesis frontembere pedig a 80-as évek közepétől szinte a királyi család belső köreihez tartozott, mivel állandó közreműködője volt Károly herceg jótékonysági alapítványa, a Prince’s Trust koncertjeinek. Collins később elmesélte, hogy 1991-ben a fogorvosánál futott bele a hercegnébe és egy fess fiatalemberbe, aki nem a férje volt, hanem egy James Hewitt nevű volt katonatiszt…

Diana szinte mindenben ellentéte volt a nála 13 évvel idősebb, túlságosan jóképűnek sem mondható, visszafogott, vagy, mondjuk ki, kissé unalmasnak tűnő Károlynak. A rossznyelvek szerint II. Erzsébet kezdetben csupán egy „szeleburdi gyereknek” tartotta a menyét, aki walkmannel a fején rohangál a Buckingham-palotában.

Pedig Diana nagyon régi nemesi családból származott, sőt apai részről két Stuart-uralkodó, II. Károly és II. Jakab, igaz, balkézről való utódaitól vezethette le vérvonalát, anyai nagyanyja pedig Erzsébet anyakirályné udvarhölgye volt. A népszerű Queen Mom nem éppen dicsőséges szerepet játszott Károly és Diana kapcsolatában. Mivel kedvenc unokája a walesi herceg volt, mindent megtett azért, hogy „mintavőlegényként” állítsa be őt jövendőbelijének, és elhitette vele, hogy csupán jó barátok egy bizonyos Camilla Parker-Bowlesszal. Holott az udvarban mindenki tudta, hogy ennél jóval többet jelentenek egymásnak. Amikor pedig Károly és Diana elváltak, többé a hercegné nevét sem volt szabad kiejteni az anyakirálynő előtt.

Az eszményi páros mítosza néhány év alatt elpárolgott, egyre inkább látszott rajtuk, hogy elhidegültek egymástól. Vagy lehet, hogy soha nem is voltak igazán boldogok együtt? Az HBO néhány hete bemutatott dokumentumfilmjéből, A hercegnőből (The Princess) kiderül, hogy Károly és Diana az esküvő előtt mindössze 13 alkalommal találkoztak és hogy a trónörökös boldogtalan volt, mert nem vehette el igazi kedvesét, ráadásul még féltékeny is volt Diana népszerűségére. A hercegné, mint ahogyan az az 1992-ben nagy vihart keltett Diana saját szavaival (In Her Own Words) című könyvből, illetve egy 1995-es interjúban, amelyet a BBC1 Panorama című műsorában Martin Bashirnak adott, elmondta, kezdettől fogva nem tudta lelkileg kezelni királyi státusát.

Nem csupán a később is sokszor emlegetett bulimiával küzdött, többször is idegösszeomlása volt, olyankor vagdosta magát, gyermekágyi depresszióban szenvedett, és többször kísérelt meg öngyilkosságot. Ezek mind segélykiáltások voltak a részéről, amelyeket sem Károly herceg, sem pedig a királyi család többi tagja nem volt hajlandó észrevenni.

Bashir ellen 2021-ben indult eljárás amiatt, hogy „inkorrekt eszközökkel” vette rá Dianát az interjúra, amelynek annak idején 27 millió hallgatója volt. Diana fiai, Vilmos és Harry herceg szerint az interjú rengeteget ártott édesanyjuknak és a szüleik kapcsolatának is. Az ügyet végül lezárták, az újságíró bocsánatot kért Diana családjától, ugyanakkor fenntartotta, hogy a hercegnő utólag sem bánta meg az adásban elhangzottakat.

Aztán nyilvánosan is előkerült Camilla Parker-Bowles, aki már csaknem tíz évvel azelőtt Károly kedvese volt, hogy Dianát kiszemelték neki. Kapcsolatukról a fiatal menyasszony is tudott, mi több, találkoztak is még az esküvő előtt. De a Windsor-ház nem engedhetett meg magának még egy VIII. Edward-ügyet: 1936-ban, alig egy évi uralkodás után azért kellett Edwardnak lemondania a királyságról, mert számára a trónnál fontosabb volt egy elvált amerikai nő, Wallis Simpson szerelme.

Akkor még nem sejtették, hogy éppen Diana kisebbik fiával, Harry-vel ismétlődik meg a történelem, igaz, neki nincs reális esélye arra, hogy király legyen, így megengedhette magának az elvált amerikai nőt, Meghan Markle-t. A királyi család többi tagjával való egyre rosszabb kapcsolatuk már egy másik történet. Végül Károly és Diana 1992-ben külön költöztek, majd 1996 augusztus 28-án hivatalosan el is váltak.

Alig telt el egy év, és 1997. augusztus 31-én Diana halálos autóbalesetet szenvedett Párizsban az Alma-híd alagútjában. Hivatalosan annyit közöltek, hogy sofőrje a megengedettnél nagyobb sebességgel hajtott, és nagy mennyiségű alkoholt találtak a vérében. A szerencsétlenségben a sofőr és Diana partnere, Dodi al-Fayed egyiptomi filmproducer és milliárdos-örökös is életét vesztette. Látszólag egyszerű a képlet. Ennek ellenére negyedszázada tartják magukat azok az elméletek, melyek szerint Diana valójában gyilkosság áldozata lett, és a szálak „a legmagasabb körökbe” vezetnek.

Íme néhány „bizonyíték” e teóriákra.

Diana halála után ismertté vált, hogy a walesi hercegi pár válása után Diana egy feljegyzést írt inasának, amelyben kijelentette: élete legveszélyesebb időszakát éli, mert valaki egy autóbalesetet készít elő ellene, amelyben olyan súlyos sérülést szenvedne, hogy többé nem állhatna Károly újabb házasságának útjába.

A „merénylet” oka lehetett, hogy a királyi család ellenezte Diana viszonyát Dodi al-Fayeddel. Keringtek olyan hírek is, főleg Dodi apja, Mohamed jóvoltából, hogy Diana várandós volt, és a pár az eljegyzést tervezte. Azt pedig a Buckingham-palotában elképzelhetetlennek tartották, hogy egy leendő trónörökös, Vilmos herceg anyja egy muszlimhoz menjen feleségül.

A vértesztek azonban cáfolták Diana terhességét, és arra sem volt bizonyíték, hogy Dodi feleségül akarta volna venni a hercegnőt. Annál is kevésbé, mert akkoriban az egyiptomi aranyifjúnak még volt egy jegyese Kelly Fischer amerikai modell személyében, aki állítólag be is perelte őt, de Dodi halála után visszavonta keresetét. Voltak azonban, akik azt állították, hogy a francia orvosok eltitkolták a terhességi teszt valódi eredményét, és ezért is balzsamozták be olyan gyorsan Diana holttestét.

Esetleg a brit titkos szolgálat keze volt Diana halálában? Richard Tomlinson, egykori MI6-tiszt terjesztette el azt a pletykát, mely szerint látott olyan aktákat, amelyek egy „külföldi közéleti személyiség” párizsi meggyilkolásáról szóltak, és a leírás kísértetiesen hasonlított Diana balesetéhez.

Tetejébe még azt is állította, hogy Henri Paul, a sofőr, az MI6 informátora volt. Csakhogy Tomlinsont éppen titkos iratok kiszivárogtatása miatt küldték el a titkos szolgálattól, és köztudott volt róla, hogy mindent megtesz a szervezet lejáratásáért.

Az MI6-szál azonban még a gépkocsi halálos útvonalával kapcsolatban is előkerül, ugyanis Paul nem azon az úton ment a Ritz szállótól Dodi al-Fayed lakásához, amerre szokott, hanem váratlanul az Alma-alagút felé vette az irányt. Egyesek látni véltek akkor egy erős reflektort, ami elvakíthatta a vezetőt.

És ha Henri Paul nem is volt részeg? A konteóhívők szerint ez a hír is csak elterelés volt, mert a nyilvánosságra hozott vérteszt, amely szerint Paul a francia törvények által megengedett alkoholmennyiség háromszorosát fogyasztotta, nem is a sofőré, hanem egy öngyilkosé volt.

Mivel Diana még élt, amikor a mentők megérkeztek, felmerült az is, hogy miért nem a legközelebbi kórházba vitték, akkor talán megmenthették volna az életét. A hivatalos jelentés szerint azonban a hercegnő olyan sérüléseket szenvedett, hogy a leggyorsabb beavatkozással sem élhette volna túl azokat.

A balesetnek egyetlen túlélője volt, Trevor Rees-Jones, Dodi al-Fayed testőre. Dodi apja szerint ő tudott az előre megtervezett balesetről, de semmit sem tett annak megakadályozására, sőt, még utána is hallgatott, mert állítólag a brit titkos szolgálat halálosan megfenyegette és azt állította, hogy fejsérülése miatt csak részben emlékszik a történtekre.

Akárhogy is történt, miután Lady Dianara – elvált Károlytól –, a legmocskosabb rágalmakat szórta a bulvársajtó. Halálával egyszerre megdicsőült, ő lett a „Szívek Királynője”, akihez azóta is állandóan hasonlítgatják fiai párjait, akár öltözködésükről, akár viselkedésükről van szó.

Szinte mindenki, aki életében egyszer találkozott vele, megírta a maga Diana-történetét, számtalan film is készült róla, amelyek szinte kivétel nélkül újabb heves vitákat váltottak ki, vagy a tragikus esemény tálalása, vagy Diana bemutatása miatt. A legjobb film kétségkívül Stephen Frears alkotása, A királynő, amely Oscar- és Golden Globe díjat nyert Dame Helen Mirren főszereplésével, II. Erzsébet és miniszterelnöke, Tony Blair szemszögéből mutatja be a tragédiát. A 2016-ban indult Netflix-sorozat, A korona (The Crown) viszont különösen a 4. évadjával váltott ki a királyi család tisztelőiben nagy felháborodást, amelyben Lady Diana is megjelenik. A film alkotói a bírálók szerint ugyanis sokszor túlságosan szabadon kezelik a valós tényeket.

Miközben van egy olyan, nem is elképzelhetetlen verzió, hogy tényleg baleset volt, és Henri Paul azért hajtott olyan őrült módon, mert le akarta rázni az őket mindenhová követő paparazzókat.

A szenzációra éhes lesifotósok már régóta megkeserítették Diana életét, aki kezdetben élvezte a nagy nyilvánosságot – az HBO-filmben megszólalók között volt, aki úgy vélte: már túlzásba is vitte, mintha mindenütt ott akarna lenni – de már 1993-ban egy jótékonysági esten közölte, hogy a jövőben kevesebbet kíván szerepelni saját és gyermekei nyugalma érdekében. A párizsi baleset után a rendőrség kilenc paparazzót vett őrizetbe és emberölés vádjával indult ellenük eljárás. A vádakat végül 2002-ben ejtették, csupán hármukat „ítélték el” magánélet-megsértés címén és jelképes egy eurós pénzbüntetést kaptak.

A teljes igazságot valószínűleg sosem tudjuk meg, Diana halála azonban megrendítő csapást jelentett a brit korona sérthetetlennek hitt tekintélyére, amelynek a kegyelemdöfést talán éppen kisebbik fia, Harry herceg és felesége, a Dianánál is „fékezhetetlenebb”, elvált amerikai Meghan Markle fogja megadni. És alig három hónappal azelőtt, hogy a sussexi hercegi pár bejelentette, hogy visszavonul a királyi ranggal járó kötelezettségektől és a tengerentúlra költözik, Harry dühös kirohanást intézett a bulvársajtó ellen és bevallotta: retteg attól, hogy felesége ugyanazoknak a „nagyhatalmú erőknek” lesz az áldozata, mint amelyek megölték az édesanyját…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Nem színezi túl a valóságot, de ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni – S.E.R.E.G-kritika
Mire képes egy igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon? Megnéztük, hogyan indul a S.E.R.E.G.


Nem vagyunk elkényeztetve manapság (igaz, sosem voltunk) jó magyar sorozatokkal, főleg az agyontámogatott propagandafilmek korában. Na de mire képes egy hazai viszonylatban igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon?

Milyen más sorozat lehetne ma Magyarországon 900 millióval megtámogatva, mint egy tisztes katonai sztori, ahol apa-fia konfliktusokról és komoly, felelősségteljes férfiasságról témázgatnak?

Erős fenntartásokkal ültem neki tehát az első résznek. Kicsit vártam is, hogy mennyire lesz ez egy már-már parodisztikus mű, amilyen akár az Elk*rtuk is volt, vagy a Most vagy soha!. Ezzel szemben nem ez történik, hanem valóban megpróbáltak valami egészen korszerű, történetmesélésben is egészen helytálló sorozatot létrehozni.

A sorozat egyből egy rendkívül komoly harcjelenettel indít, ahol a főszereplő, Győrbíró (Csórics Balázs) makacsul, hősiesen felülírja a neki is kiadott parancsokat, majd önálló akciózásba kezd. Nem vagyok teljesen tisztában a katonai missziók törvényeivel, de tudtommal ennek a való életben sokkal szigorúbb következményei vannak, mint az, amilyen gyorsan túlteszi magát a sorozat ezen a felütésen. A harcjelenet egyébként szörnyen izzadságszagú, ahol páremberes lövöldözések mellett egészen komolyan vehetetlen halálok és effektek tűnnek fel. Mintha a kurd statiszták egy alsópolcos videójátékot imitálva hullanának el, az egyik gránát robbanásától való belassított elugrás pedig már-már komikus. Eszembe jut hirtelen a Sharknadónak egy felturbózott verziója, de a történet gyorsan tovább is áll.

Már Győrbíró házában vagyunk, aki a képek alapján a katonaság mellett lottózhatott is, amilyen lehengerlően szép családi házba sikerült berakni a főszereplőket. Megismerkedünk Marcival (Séra Dániel), akit a sorozat egy egészen céltalan figuraként próbál ábrázolni.

Maga a sorozat tehát két szálon fut, egyrészt a fiatal srác, aki az életét rendbe hozni jelentkezik tartalékos katonának, illetve az apáról, aki egy újabb misszióra próbál csapatot verbuválni.

Ez azért sem rossz, mert az izzadságszagú hőstetteket és a nagy, nemes dolgokat szépen ellensúlyozza az esetlen fiatal felnőtt története. Az előbb említett Marci mellett barátja, Jocó (Kövesi Zsombor) is szépen hozza a saját történetét, sok beszélgetés igazán emberi. Simán meg tudjuk kedvelni a karaktereket, és az is szuper, hogy a fiatalok nyelve végre nem megy át egy Amerikai Pite hasonmásversenybe, nem adtak a szereplők szájába „öcsisajtokat” és egyéb korszerűtlen kifejezéseket.

Egyelőre egy rész alapján, gyaníthatóan a missziós csapat összerakása a fő szál, ami viszont sokkal gyengébb, esetlen és logikátlan dialógusokkal. A színészek Kamarás Iván kivételével nem adnak sokat a karakterekhez, ami nem is biztos, hogy az ő hibájuk:

Sokkal inkább maguk a szerepek tűnnek kidolgozatlannak.

Szándékosan igyekeztem elsősorban sorozatként nézni, és csak másodsorban figyelni a szoftpropagandára, amit helyenként azért szépen elhelyeznek. Marci nézegeti a sereg honlapját, anyuka is elmondja, hogy a sereg megoldás lehet az ösztöndíj kifizetésére is, de még a katona apuka is a legkomolyabb motoron vereti, a tökéletesen kinéző családi házból reggel elindulva, ami a katonalét egy szép víziója. De valóban másodsorban van a „mi lehet jobb, mint katonának lenni” felkiáltás, a történetre ezerszer nagyobb hangsúlyt fektetnek. Természetesen a morális kérdések szépen megjelennek olyan hatásvadász vágóképekben, mint amikor a merengő Győrbíró egy boltból kijövő anyát pásztáz gyermekével.

Szerintem az egyik legtisztelhetőbb rész, hogy nem színezi túl a sorozat a valóságot, a katonai laktanyában az irodák, ahol Győrbíró is tengeti mindennapjait, még mindig tele van a kommunizmusból itt ragadt bútorokkal, a kórház folyosója, ahol Marci sebét összevarrják, pontosan olyan hányadékként néz ki, mint a legtöbb kórházi folyosó egyébként itthon.

Rengeteget gondolkodtam azon is, hogy miért kell a címben a sereget S.E.R.E.G.-ként írni. Csak online tudtam meg, hogy Szolgálat-Erény-Rend-Erkölcs-Gondviselés lesz a megfejtés. Gondolom, a pöszékre való tekintettel a „Szereg” kicsit furán adta volna ki, más S-betűs szót meg nem lehet kitalálni a katonasággal kapcsolatban.

Összegezve, a S.E.R.E.G. nem egy pokolian jó sorozat, ugyanakkor azt gondolom, hogy ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni. A fiatalok szála üdítő, az átlagos tévénéző szerintem nagyon gyorsan meg tudja szeretni Marci karakterét, és már várja a következő adást, hogy vajon sikerül-e neki Galambost (Gál Réka Ágota) meghódítani. Gyanúsan arra is kíváncsiak leszünk, hogy Kamarás Iván hogyan és mennyire akar kiszúrni Csórics Balázs karakterével. Ezek miatt pedig néha még meg is lehet bocsátani azokat a rém kellemetlen propagandisztikus részeket is, amikbe az egészet becsomagolják. Láttunk ennél rosszabb sorozatot még Netflixen is, bár azt gondolom, hogy a S.E.R.E.G miatt nem fog a hétköznapi ember a tévé előtt toporzékolva várni hétköznap esténként.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Felkavaró emlékek! Az űrből is jól látszott a szeptember 11-i terrortámadás füstje
Egy amerikai asztronauta, Frank Culbertson éppen a nemzetközi űrállomáson teljesített szolgálatot, amikor becsapódtak a repülőgépek a tornyokba. Az űrhajós felvételt készített a füstfelhőről.
Fotó: NASA - szmo.hu
2024. szeptember 11.



A tragédia évfordulóján ismét előkerült az az űrből készített videót, amin jól látszik a World Trade Center ellen elkövetett terrortámadás füstje. A NASA felvételén a hatalmas füstfelhő az űrből is jól kivehető volt.

Egy amerikai asztronauta, Frank Culbertson éppen a nemzetközi űrállomáson teljesített szolgálatot 400 kilométerre a Földtől, amikor becsapódtak a repülőgépek a tornyokba.

Az űrhajós szemtanúja volt a második torony összeomlásának 2001. szeptember 11-én.

Culbertson korábban már az Astronauts: Houston We Have a Problem című dokumentumfilmben beszélt arról a felejthetetlen napról. Így emlékezett vissza:

"Azonnal megpróbáltam szerezni egy videókamerát és egy ablakot, amely a megfelelő irányba néz. Az idő teljesen tiszta volt aznap. Könnyen kivehető volt New York: egy nagy fekete füstoszlop jött ki a városból, és ahogy ráközelítettem a kamerával, láttam ezt a nagy szürke foltot, amely beborítja Manhattan déli részét."

Az űrhajós azt is leírta, hogy a füst úgy nézett ki, mint valami furcsa virág, amelynek a szára dél felé áramlik.

(via Ladbible)


Link másolása
KÖVESS MINKET: