A kitartás és az erő diadala: ilyen volt a 3. Scitec Power Challenge

Marton Bálint és Varga Dávid már gyerekkoruk óta ismerik egymást, azóta pedig már nemcsak jó barátok, hanem üzlettársak is. Mindig vállalkozó típusok voltak, azonban az igazi nagy közös sikert az alkoholos szörpök hozták el számukra. 2021-ben alapították meg a Cselest, eleinte egyedül fejlesztették ki a terméküket, amivel igencsak kalandos utat jártak be. 2023-ban a Cápák között című műsorban is feltűntek, Balogh Levente és Lakatos István is befektetett a cégükbe, ma pedig már a multik polcain, sőt akár Costa Ricában is találkozhatunk a termékeikkel.

Bálint eredetileg vegyészmérnök, Dávid pedig gépészmérnök. 2021-ig mindketten leginkább a saját szakmájukban tevékenykedtek. Aztán egy nap ablakkeret-csiszolás közben elfogyott a citromos sörük.

- mesélik a srácok.

Azt mondják, még Bálint sem tudta megfúrni az ötletet, pedig ő az, aki általában addig kérdez, míg ki nem bukik valami hiba az elképzeléssel kapcsolatban. Végül nem húzták le a listájukról az alkoholos szörpöt, és nekiláttak kísérletezni.

„Nagyon szerettük ezt az ötletet az elejétől kezdve, és nagyon motiváltak voltunk, de időt akartunk hagyni kísérletezésre. Vettünk szörpöket, fűszereket, cukrot pirítottunk, felöntöttük vodkával, kutyultunk összevissza. Összeraktunk egy csomó ízt, majd a feleségeinkkel végigkóstoltattuk, és kiválasztottunk ötöt, hogy tovább teszteljük”.

Első körben arra voltak kíváncsiak, hogy egyáltalán a koncepció működőképes-e, ezért a barátaik, ismerőseik véleményét is kikérték. De nem csak arra voltak kíváncsiak, hogy tetszik-e nekik az ötlet, vagy, hogy finom-e a termék. Mindenkinek adtak egy több kérdésből álló pontozólapot.

Az ismerősöknél átment a rostán a felnőttszörp, és a segítségükkel leszűkítették a kínálatot három ízre. Ezután viszont arra voltak kíváncsiak, hogy adnának-e pénzt ezért az emberek. Fogták a szörpjeiket, útnak indultak a Balatonhoz, és egy vendéglátós ismerősük segítségével elkezdték kóstoltatni a termékeket, akinek pedig ízlett, az vásárolhatott is belőle.

- mesélik.

Tehát már megvolt az ötlet, amiről bebizonyosodott, hogy működőképes, sőt, felkértek egy dizájnert, aki megtervezte a csomagolást és az arculatot is. Azonban itt még nem ért véget a munkájuk. Céget kellett alapítani, utána kellett járni annak, hogyan tudják legálisan értékesíteni a terméküket, hiszen alkoholos italról volt szó, a gyártást is meg kellett oldani, és vevőket is kellett szerezniük.

- mondják a srácok.

Végül csak visszahívták a Nébihet, akik miután elhitték, hogy nem csínytevésről van szó, nagyon segítőkészen tájékoztatták a fiúkat a gyártás feltételeiről. Az egyeztetések közben kiderült, hogy van egy másik út is, a bérgyártás, ami sokkal inkább megvalósíthatónak tűnt. Sok időbe telt, mire találtak egy olyan gyárat, ahol kisebb mennyiségben is elkészítették nekik az első adagot. Igen ám, csakhogy amikor készen lettek a termékek, és megkérdezték tőlük, hogy hova vihetik őket, újabb akadályba ütköztek. Mivel alkoholos italról van szó, nem lehet akárhol tárolni, így aztán bérelniük kellett egy adóraktárt.

Ezután sorra járták a vendéglátóhelyeket, ott kezdték el először értékesíteni a Cseles felnőttszörpöket. Azt mondják, az első 300 liter eladása után látták, hogy ebből bizony tényleg lehet valami. Ekkor jött a képbe Dani, aki meglátta a termékben és a srácokban is a potenciált, és elkezdett dolgozni a márka megjelenésén és hangvételén. A közös munka gyümölcseként elkészült egy új csomagolás, és a Cseles, mint márka alapjait is lefektették.

2022 nyarán találtak rá a Brancs közösségi piactérre, aminek köszönhetően ki tudták próbálni az online értékesítést. A kampányuk során egymillió forintot gyűjtöttek össze, így felbuzdulva az eredményeken, létrehozták saját webshopjukat.

Ebben az évben már 4 ezer litert adtak el, de még mindig veszteségesek voltak.

- mesélik a srácok, akiknek az igazi nagy áttörést a Cápák között című műsor hozta meg.

2023-ban ott álltak az RTL egyik legnépszerűbb műsorában. 8 millió forintot kértek a befektetőktől 25 százalékos tulajdonrészért cserébe. Végül Balogh Levente és Lakatos István is beszállt a projektbe. Az eladásaik pedig rögtön a műsor után felpörögtek.

2023-ban már 20 ezer liter alkoholos szörpöt adtak el, és azóta is mindkét befektetőjükkel együtt dolgoznak.

„Nagyon jó kezekbe kerültünk, mint mentor jelen vannak a cég életében. Bármikor hívhatjuk őket, ha tanácsra van szükségünk” - fogalmaz Bálint és Dávid.

Azt mondják, a legfontosabb, amit a műsortól kaptak az a szemléletváltás volt. A cégük is szépen növekedni kezdett, 2024-ben már 30 ezer litert adtak el, pénz is tudtak kivenni belőle, és a Cseles megjelent a boltokban, valamit külföldön is.

„A webshop nagyon megugrott. Gyakorlatilag az árbevételünk felét ez teszi ki, és ennek köszönhetően el tudtunk kezdeni normálisan növekedni. De továbbra is jelen vagyunk a vendéglátóhelyeken.”

„Kijöttünk egy dobozos termékkel, amiben már a kész, hígított Cseles van, így egy kisebb összegért ki tudják próbálni, nem kell egyből 1 liter felnőttszörpöt megvásárolniuk” - mondják.

Ma pedig már külföld felé is kacsintgatnak.

2025-re is hasonló terveik vannak: szeretnék, ha más üzletláncok polcain is megtalálhatóak lennének a termékeik, és új kiszereléssel is készülnek.

„Szeretnénk tovább haladni a multi-vonalon, illetve tervben van, hogy külföldön is tovább terjeszkedjünk. Emellett készülünk egy félliteres kiszereléssel és egy nagy meglepetéssel is. A jelenlegi három íz mellé ugyanis egy új is érkezik 2025-ben” - árulta el Bálint és Dávid, akik mindenkinek, akinek van egy jó ötlete, azt tanácsolják: merjenek belevágni! És persze, hogy „mérjenek”.

„Nagyon fontos, hogy mindig figyeljünk a visszajelzésekre. Kockázat mindig van, de ha mérjük a fogyasztói igényeket és az elégedettséget a következő szintlépés előtt, azzal tudjuk csökkenteni. Nem szabad rögtön arra gondolni, hogy úristen, mekkora felelősség lesz majd rajtam, hogy mennyi mindent kell majd irányítanom. Mindig csak a következő lépéssel kell foglalkozni. A fő az, hogyha van egy jó ötleted, akkor el kell kezdeni, nincs veszítenivalód” - fogalmaznak.

Legnagyobb vágya volt Emőkének, hogy egy saját műhelye lehessen. Ez az álma tavaly valóra vált. Hét év kemény munka után végre megnyithatta brigadeiro édességboltját Hatfieldben.

Emmy szereti a kihívásokat, azt mondja nem fél attól, hogy átadja másoknak a szakmai titkait. Sokan kérik a tanácsait a világ minden részéből, még a brigadeiro hazájából, Brazíliából is kérdezgetik sikeres vállalkozásával kapcsolatban.

– Hogyan kerültél Angliába?

– 2007-ben Budapestről érkeztem Hatfieldbe a testvéreimhez, akik már régóta fűztek, hogy jöjjek ki és nézzek körül. Ezért döntöttem úgy, hogy velük leszek egy évet. Azonnal megszerettem mindent, így itt ragadtam. Otthon titkárnő voltam, nagyon kevés angol tudással érkeztem. Mégis elkezdtem azonnal dolgozni, bár eleinte csak egyszerű állást kaphattam, egy raktárban kellett dolgoznom. Annak is nagyon örültem, mert így

Tudtam, mit akarok, tanultam, és amikor megerősödtem, mindig léptem egyet, beindult az új életem.

– Hogyan került Brazília a képbe?

– Barátokon keresztül ismerkedtem meg a párommal, aki brazil származású. Egyszer meghívtak egy hétvégi túrára egy nagyobb társasággal, ott botlottunk egymásba. Nem volt nagy kedvem menni, mert senkit nem ismertem, de annyira unszoltak, hogy végül is beadtam a derekam. És milyen jól tettem, mert ott ismertem meg a jövendőbeli férjemet. Megszólított, mert látta, hogy egyedül vagyok, és a vacsoránál már egymás mellé ültünk. Pár srác zenélt nekünk, a férjem, Sanderson is, mivel Brazíliában végzett dzsesszgitár szakon. A táborozás nagyon jól sikerült, már ő hozott haza, és aznap este együtt vacsoráztunk. Elkezdtünk randizni, és egy évre rá összeházasodtunk, mert mind a ketten komolyan gondoltuk, hogy családot tervezzünk együtt. Budapesten a Lánchíd alatt, egy hajón volt az esküvőnk. Általa bekerültem a brazilok világába, ami egyébként a férjemre nem annyira jellemző, mert ő inkább csendes és otthonülő, nem bulizós fajta.

– Miért a brigadeiro, miért nem a bejgli?

– Jó kérdés, mert alapvetőn nem is vagyok édesszájú, nem is gondolkodtam ilyesmiben. Saját üzletet akartam, amiben én osztom be az időmet, ezért sokféle bizniszen törtem a fejemet akkoriban.

Egyszerűen nem bírtam neki ellenállni, mikor először megkóstoltam. Annyira ízlett, a férjem már rám is szólt, hogy ne egyek annyit, mert tele van cukorral, de én csak rájártam. A következő két évet végigkóstolgattam, amíg egyszer megláttam egy képet valahol, ahol egy esküvői asztal tele volt brigadeirókkal. Ez szöget ütött a fejemben, és elkezdtem utánajárni, mert én is ilyet akartam készíteni.

– Hogyan lett ebből saját vállalkozás?

– Állandóan ötletekkel bombáztam a férjemet, de ez volt első, ami neki is igazán tetszett. Angliában akkoriban még senki nem készített brigadeirót online eladásra, még a brazilok sem, ezért fantáziát láttunk benne. Belevágtam és elvégeztem egy online brigadeiro készítési tanfolyamot, így sikerült megismerkednem Brazília egyik leghíresebb készítőjével is, aki nagyon sokat segített nekem.

Fél évig dolgoztam csendben az egész vállalkozáson, mire bemutattam, milyen lett. Eleinte attól is tartottam, mit fognak szólni a brazil ismerőseink, ha megkóstoltatom velük a nemzeti édességüket, mert ez olyan, mintha ők bejglisütés-vállalkozásba kezdenének. Szerencsére mindenkinek nagyon ízlett, akivel megkóstoltattam, bátorítottak, igazán örültek az ötletemnek, nem volt bennük ellenérzés, hogy milyen alapon készítem az ő nemzeti édességüket.

– Milyen út vezetett a sikeredig?

– Félszegen kezdtem bele, de már a legelején a terjeszkedésben gondolkodom. Akkoriban csak napi 5-6 dobozt készítettem megrendelésre, ami 100 darab. De felkapott a brit sajtó, mert bekerültem magazinok ajánlóiba. Nagy cégek kerestek meg, hogy készítsek nekik szetteket céges bulikra, ezért gyakran több száz darabot kellett készítenem és becsomagolnom. Mindig elmondom, hogy én magyarként készítem ezt a brazil édességet, erre aztán felkapják az emberek a fejüket. Mindig is egy saját műhelyre vágytam, ahol nagyobb megrendelésekkel vághatok bele: ez tavaly vált valóra, kemény hét év munka után. A nagyobb tételeket már nem győztem volna, mert addig a konyhámban készítem el a megrendeléseket. Angliában sem ritka a home bakery fogalma, sokan, mint én is, otthonról készítenek eladásra finomságokat. Emiatt nálunk mindig csoki-illat lengte be a lakást, így a házimunkát alaposan meg kellett szervezni a konyhánkban. Szerencsére a férjem mindenben támogatott, és besegített, mert mindig átvállalta a konyhai rendrakást, amiért nagyon hálás vagyok neki.

Rengeteg munkánk van benne, hogy a termékeimet megismerjék. Piacokra jártam és rendezvényekre, mert el is kellett adnom, nemcsak elkészítenem, és akkoriban még részmunkaidőben HR asszisztensként is dolgoztam emellett. Hiába finom és csábító, el kellett jutnia a vásárlókhoz, hogy megismerjék, tudjanak róla, ez nekem teljesen új terület volt még az elején, nagyon aktívnak kellett lennem az angol piacon. Meg kellett ismerkednem a vállalkozói világgal, sok mindenre rá kellett jönnöm, ki kellett alakítanom a saját termékem arculatát, a marketingjét. Mindent egyedül találtam ki, mert hát ki segített volna. Mivel a kezdetektől csak magamra számíthatok, a nehézségeim lettek az erősségeim. A világon sehol sem egyszerű sikeres vállalkozónak lenni, rengeteg munka van benne és áldozat, de megérte, mert mindig is erre vágytam.

– Jártál emiatt Brazíliában is?

– Tavaly előtt végre eljutottunk együtt mind az öten Brazíliába. Régóta szerveztük, eddig mindig közbe jött valami. Végre láthattam, ahol a gourmet brigadeiro született, és körbejártam a nagyobb készítőket és boltokat. Nagyon inspiráltak és rengeteg tapasztalatot szereztem, nagy élmény volt. Az angliai üzletem is hasonlóan lett kiépítve, mint ahogyan a kintiek vannak. Végre van egy nagy konyhám az üzletben, és egy alkalmazottam is, aki segít a gyártásban, így több időm marad a vállalkozás más területeire. A bolt egyébként csak iskolaidő alatt van nyitva, mert a gyerekeim iskolások, így az időm nagy része a családomé.

Látták, hogy van fantázia az elképzeléseimben, így a városunkban megkaphattam egy csodaszép történelmi helyet a boltomhoz.

– Mik az távlati, új terveid?

– Rengeteg helyre hívnak workshopokat tartani, bemutatókra és kóstolókra. Nem kell senkit soha győzködőm, ha megkóstolják a brigadeirót, az mindent elmond nekik. Folyamatosan keresem az új kihívásokat és az élet hozza is őket. Mivel egyedül mentem végig a sikeres vállalkozásom felépítésén az elmúlt hét évben, rengetegen keresnek meg mindenfelé kérdésekkel, a világ minden pontjáról, sokan Magyarországról is, hogy adjak tanácsot. Emiatt

A saját tapasztalataim alapján mindent elmondok erről, mik a buktatók, mire érdemes figyelni és hogyan kell kialakítani, felépíteni a sikert. Megtanítom a brigadeiro készítést és a vállalkozás vezetést is. Ezekkel a tapasztalataimmal sok időt lehet megspórolni egy startup cégnél, amikről a kezdetekkor én mit sem tudtam, de fontos lett volna, és ezért szeretem ezt a tudásomat átadni, mert sokat segít egy kezdőnek.

Ők nem a készítés miatt, hanem főleg a vállalkozás felépítése miatt keresnek és ennek nagyon örülök, ez nagy elismerés. Rengeteg a kíváncsiskodó, de ez nem a hobbistáknak szól, csak olyanokkal foglalkozom, akik tényleg komolyan akarnak vállalkozást építeni ezzel. Nem félek attól, hogy átadjam a tudásomat.

Emiatt határoztam el, a tanácsaimat összeállítom egy kurzus keretében.

Ebben a vállalkozásban nem a brigadeiro elkészítése a legnehezebb, az talán éppen, hogy a legkönnyebb, hanem az hogyan add el. Semmi pénzzel kezdtem három gyerek mellett a vállalkozásomat, így lettem sikeres ebben, ezért nagyon sokan kíváncsiak a titkomra és én elmondom, annak, akit érdekel. Nagyon szeretek tanítani és sokan elindultak velem ezen az úton, aminek nagyon örülök.

Megérte a sok munka, a sok fáradozás, mai napig szerelmes vagyok az ízébe. Szívvel-lélekkel készítem a brigadeiróimat, talán ezért annyira finomak.

Minya Viktória különleges magyar híresség, aki illatkreációival meghódította a világot. Nemzetközi sikereivel kivívta szakmája tiszteletét, ma pedig már ő taníthatja a következő parfümőr generációkat. Az útja azonban kicsit sem volt egyszerű ebben a köztudottan tradicionálisan férfiszakmában. Álma megvalósításához meg kellett küzdenie minden pillanatban.

Most mesélt arról, milyen hosszú út vezetett ahhoz, hogy parfümőr lehessen, de beavatott minket abba is, hogyan és mennyi idő alatt áll össze egy saját illata.

– Hogyan kezdődött a parfümökhöz való vonzódásod?

– Gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekeltek az illatok. Egyszer, úgy öt-hat éves koromban, emlékszem, a telkünkön voltunk, amikor apu szokás szerint füvet nyírt, és a frissen vágott fű szaga egyszerűen rabul ejtett, ahogyan keveredett a tavasz illataival. Akkor arra gondoltam ezt valahogy tartósítani kellene, hogy máskor is érezhessem, és hogy másokkal is megoszthassam. Ezen felbátorodva elkezdtem összegyűjteni és kipréselni a friss füvet, majd apró gyógyszeres üvegcsébe töltöttem – persze pár nap alatt megromlott.

Mindenesetre ráébredtem arra, hogy az illatok milyen elementális erővel hatnak rám, és valószínűleg másokra is. Onnantól elkezdtem gyűjteni a pici parfümmintákat, minden zsebpénzemet azokra költöttem.

Ez lett a mániám, ez köztudott volt a családomban, így az egyik karácsonyra már parfümmel kapcsolatos könyveket kaptam ajándékba.

– Már gyerekként is parfümőr akartál lenni?

– Gyerekként még nem terveztem el, mert rengeteg területen kipróbáltam magamat, amiben csak lehetett. Éreztem, hogy van bennem egy jó adag kreativitás: táncoltam, énekeltem, színészkedtem. Szüleim aggódtak a művészlét bizonytalansága miatt, ezért közgazdasági tanulmányok irányába tereltek.

Ahogy meglett a diplomám teljesen tudatosan elkezdtem kutatni, hogy mihez van érzékem, mi az, ami örömmel tölt el, milyen irányt válasszak, mert közgazdász nem akartam lenni.

Sokáig a divattervezésben gondolkodtam, de egyszer csak belém hasított a gondolat, hogy igazából az egész életemben a parfümök és az illatok, a szagok vonzásában éltem. Ez a felismerés telibe talált, és azonnal elkezdtem kutatni, hogyan fogom ezt megvalósítani. Ekkor éppen Párizsban voltam mint cserediák, mert az egyetem utolsó évét ott töltöttem. A lehető legjobb helyen voltam, a parfümök hazájában, ahol az álmaimat elkezdhettem megvalósítani.

– Mi kellett ehhez, hogy elindulhass ezen a különleges úton?

– Nagyszerűen kitaláltam, hogy beiratkozom a legjobb francia parfümiskolába, csak éppen pénzem nem volt rá. Egy ilyen parfümiskola nagyon drága, így elhelyezkedtem, és még négy évet lehúztam HR-esként ahhoz, hogy félretegyek annyi pénzt, amivel elkezdhettem a tanulmányaimat.

Az iskola a francia Riviérán volt, ahol ma is élek. Akkoriban ez eléggé megterhelő volt anyagilag, mert nemcsak a tandíjat kellett összeszednem, de egy évig szállást és megélhetést is kellett biztosítanom az iskola mellett, ráadásul ez az egyik legdrágább régió Franciaországban. Cserébe ez volt életem egyik legjobb éve! Mindig teli szájjal mosolygok, ha erről beszélek, annyira imádtam, és minden egyes percét élveztem az iskolának.

Nem volt könnyű, a nehézségek megedzettek, meg kellett küzdenem a sikerért minden pillanatban. Abban is biztos vagyok, hogy nem bírtam volna ki ezt a nyomást, ha nincs bennem ekkora szerelem az illatok iránt. Ez az ami átsegített, hogy kitartsak.

– Hogyan alakult ki a karriered?

- Az iskola elvégzése után különböző parfümvállalatoknak dolgoztam, mert mindenféle rutint akartam szerezni. De egyszer csak azt éreztem, hogy szeretném a kreatív elképzeléseimet minden megkötés nélkül megvalósítani, ezért elkezdtem a saját vállalkozásomat. Egy amerikai ékszercég sajátmárkás parfümöt rendelt tőlem, hirtelen minden sürgős lett, fejest ugrottam a vállalkozói világ sűrűjébe.

Már a szakmám legelején elkezdtem összevásárolni az illatorgonámhoz a dolgaimat, akkoriban még nem volt erre külön helyem. Emiatt a konyhában vagy főztem és ettünk, vagy az illatokat kreáltam, tipikus garázscég volt.

– Hogyan készül egy parfüm?

– Egy parfüm megalkotása nem feltétlenül csak képesség és érzék kérdése, mert az iskolában megtanuljuk ennek az alapjait. Az inspiráció úgy érkezik hozzám, mint amikor a föld alatt mocorogni kezd a tavasz. Miután ez az érzés már eléggé konkrét elképzelés lesz a fejemben, akkor leülök és leírom az alap receptúrát egy papírra.

Utána kezdődik az idegtépő része a munkának, mert nagyon ritkán sikerül valami elsőre.

A saját illatsorozatom majdnem minden tagja átlag három év alatt készült el, mert nagyon sok próbálgatásból áll. 450 nyersanyagból válogatok, abból választom ki az adott illathoz, ami a legjobban illik. Egy parfüm átlagosan 30-150 összetevőből áll. Nekem a kedvencem a barack illata, ami a nyári lekvár elkészítéséhez kapcsolódik, ez az illat emlékezetes nekem, mert minden évben segítettem a nagymamámnak vagy anyukámnak befőzni.

Amikor készen lett a saját parfümöm, a Hedonist, a végleges verziójából adtam a barátnőimnek, hogy teszteljék le nekem. Mindenki visszajelzett saját ízlése szerint, de

Ez azóta is visszatérő elem a vásárlók visszajelzésében: sőt kaptam egyszer egy levelet, amiben egy hölgy elmesélte, hogy ez a parfüm mentette meg a házasságát!

– Hogyan vívtad ki a helyed a szakmában?

– A vállakozás építése, mondhatom hogy nem a kedvenc területem. Könyvelés, megrendelés, kiszállítás ezek a feladatok, apró-cseprő dolgok sok időt elvisznek az alkotástól.

A legnehezebb mégis az volt, hogy itt Franciaországban, magyarként, nőként bekerüljek, részt vehessek ebben a főként férfiakból álló szakmában.

Ez talán sok mindent elmond az erőviszonyokról. Mára megtanultam ezt elfogadni és kezelni, de ez nem volt könnyű és időbe telt mire befogadtak.

Mostanra megismertek, része lettem a szakmának, és nagyon sok helyre meghívnak a világban az illatok miatt. Jártam már Moszkvában egy luxusbolt megnyitóján, ahová én is készítettem parfümöket. Voltam a Karib-térségben is, ahol egy barátnőmmel van egy közös munkánk. Aztán jártam Nigériában, ahol az első afrikai parfümtanfolyam megtartásásra kértek fel, de tartottam már workshopot Dubaiban is.

Sokszor vagyok Magyaroszágon, hiszen otthon is rengeteg a dolgom. Az utcán egyébként felismerem a parfümjeim illatát, ennél nincs is jobb érzés, ilyenkor növök pár centit a büszkeségtől.

– Milyen különleges feladataid voltak?

– Minden nap dolgozom, alkotok, és már kezd kinőni engem is a cégem. Van egy állandó segítségem a laborban, akivel összehangoltan tudunk együtt dolgozni, és kiválóan inspiráljuk egymást. Franciaországban lubickolok a lehetőségekben, fantasztikus ötletek születnek itt. Számtalan kreatív emberrel vagyok kapcsolatban, mindenkinek tonnányi ötlete van, ami megvalósításra vár.

Hasonlóan készítettem egy különleges levendulakompozíciót is, de olyan felkérésem is volt, amikor magyar desszertekhez készítettem parfümöt. Szeretem a kihívásos projekteket, mert a mai napig megszállottja vagyok a munkámnak.

– Hogyan jött a tanítás az életedbe?

– Párizsban éltem hosszú évekig, de visszaköltöztem a nyugodtabb riviérára, Grasse-ba, ahol a parfümiskolába is jártam. A véletlen úgy hozta, hogy felhívtak a volt iskolámból, mikor megtudták, hogy újra itt vagyok, és felkértek, hogy legyek az egyik tanáruk. Nagy örömmel fogadtam el, mert erre nem is gondoltam, de nagyon megtisztelő kihívást jelent számomra. Azóta egy másik neves parfümiskolában is tanítok. Két ilyen patinás akadémián órákat adni, nagyon kevés Orr kiváltsága.

Természetesen nincs mindenkinek lehetősége egy évig Franciaországban élni a képzés miatt, ezért tartok egyhetes intenzív tanfolyamot is, azon érdeklődők számára, akiket nagyon vonz ez a szakma, de még nem döntötték el, hogy fejest ugorjanak-e ebbe a mágikus világba.

– Mi kell ahhoz, hogy valakiből parfümőr lehessen?

– Igazából ebben nincsen alapkikötés, de nyilván tipikusan azok szoktak jelentkezni erre a képzésre, akiket érdekel ez a világ, illetve hogyha valakinek jó a képessége a szagláshoz, akkor az nyilván előny. Azok is jöhetnek, akik nem vették észre magukon, hogy kifejezetten különleges orral születtek, vagy nagyon élesen éreznek szagokat.

Az se baj, hogyha valaki nem érzi, ha ez a képessége kifejezetten fejlett lenne, mert

– Szeretsz tanítani?

– Az elmúlt 15 évemet tulajdonképpen végig alkotással, szagolgatással töltöttem, természetesen rengeteget fejlődtem, ami sok ajtót megnyitott előttem és elismernek a szakmában. Ebben a munkában benne van a szívem-lelkem, azt mondják ez érződik is a parfümjeimen, és talán ezért is állják ki az idő próbáját. Az, hogy ezt a tudást továbbadhatom, számomra megtiszteltetés.

Garaczi János azok közé tartozik, akiknek magyarként sikerült megvalósítani az amerikai álmot, igaz ehhez elképesztően rögös út vezetett. Már gyerekként kimagaslóan jó volt matematikából és számítástechnikából, nyolcéves kora óta programozott. Informatikával akart foglalkozni, a legjobbak között került be a Budapesti Műszaki Egyetemre, de - ahogyan ő fogalmazott - elkallódott, így végül úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet, és kiköltözik az édesanyjához az Egyesült Államokba. A nulláról indult, többször is felért a csúcsra, de sokszor kellett újrakezdenie. Ma pedig egy olyan céget vezet, ami titánium alkatrészeket gyárt többek között az F35-ös és F22-es vadászrepülőkhöz, katonai drónokhoz és a Starliner rakétáihoz. Most arról mesélt a Szeretlek Magyarországnak, hogyan jutott el idáig.

– Magyarországon születtél, itt nőttél fel, itt jártál iskolába is. Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy nagyon hálás vagy a magyar oktatásnak. Milyenek voltak az iskolás éveid?

– Kecskeméten születtem, ott is jártam iskolába. A tanulmányaimat a Zrínyi Ilona Általános Iskolában kezdtem. Akkoriban indult el a számítástechnikai oktatás. Harmadikos voltam, amikor csináltattak velünk egy tesztet. Hamar kiderült, hogy van érzékem a számítástechnikához, és matekból is nagyon jó voltam, így bekerültem az informatikai tagozatra. Már nyolcéves koromban elkezdtem programozni, otthon is mindig ezt csináltam, nagyon beleszerettem. Aztán a Kecskeméti Református Gimnáziumnak indult egy hatéves tagozata, ahova felvételizni kellett. Matekból az én felvételim lett a legjobb, így amikor bekerültem az iskolába, nekem kötelező lett a matektagozat. De ezt egyáltalán nem bántam, mert szerettem csinálni.

– Tehát akkor igazi jó tanuló voltál.

– Nagyon jó tanuló voltam, a szabadidőmben is matek meg fizika feladatokat oldottam meg. Igaz, a magatartásom nem volt valami fényes. Sokat verekedtem. Apám akkor beíratott karatéra, de attól csak rosszabb lett. Aztán mindenféle sportot kipróbáltam: birkóztam, teniszeztem, pingpongoztam, sőt, mivel apa az NB I-ben focizott, így nekem is kötelező volt a foci. De azt nem szerettem, mert mindig beállítottak kapusnak.

– Mi szerettél volna lenni akkoriban?

– A gimnáziumban plasztikai sebész szerettem volna lenni. Igazából emögött az állt, hogy szerettem a biológiát, és megtudtam, hogy a plasztikai sebészek nagyon jól keresnek. Elmentem megnézni egy plasztikai műtétet, majdnem elhánytam magam. Úgyhogy rájöttem, hogy ez mégse nekem való. Aztán jött, hogy fogorvos leszek. A szüleim egyéves koromban elváltak, apám új párjának pedig volt egy fogorvosi praxisa Kecskeméten. Jól menő fogorvos volt, és mondta, hogy miért nem megyek el fogorvosnak, és veszem majd át a praxisát. Én viszont nem akartam mások szájában turkálni. Akkor kezdett beindulni az informatika, és azt hallottam, hogy azzal is jól lehet majd keresni. Én programoztam, és jó is voltam benne, versenyekre jártam, így maradt ez az irány. 16 évesen eldöntöttem, hogy a Műszaki Egyetemre megyek, informatika szakra. Megnéztem, hogy milyen tárgyakból kell jól teljesíteni, ráfeküdtem a matekra, a fizikára és a programozásra. Ráadásul németből és angolból is jó voltam, megcsináltam a nyelvvizsgát is, így végül sikerült bekerülnöm a Budapesti Műszaki Egyetemre.

– Gondolom ott is nagyon jól teljesítettél.

– Amikor kiderült, hogy felvettek, és Budapestre költözöm, az egyik tanárom azt mondta nekem, hogy velem az lesz a baj, hogy nem lesz, aki kordában tart. Igaza lett. Bekerültem egy olyan kollégiumba, ami eredetileg egy lánykolesz volt. Na, hát nem sokat jártam be az egyetemre, eléggé elkallódtam. Ráadásul az édesanyám kiment Amerikába 1997-ben, mi pedig a testvéremmel meglátogattuk az egyetem első nyarán. Az öcsém vele maradt, én visszajöttem Magyarországra.

A tandíj viszont elképesztően drága volt, így dolgoznom is kellett mellette.

– Amerikában tudtál számítástechnikával foglalkozni? Vagy hol tudtál elhelyezkedni?

– Próbáltam több számítástechnikai céghez is bekerülni, de akkor még nem voltak papírjaim, így sehova sem akartak felvenni.

Akkor úgy volt, hogy ha a campuson belül dolgoztál valahol, akkor kaptál egy társadalombiztosítási számot, amivel például letehettem a jogosítványt. Ezzel a kettővel pedig már azért el lehetett helyezkedni zöldkártya nélkül is. Azt egyébként úgy kaptuk meg, hogy az édesanyám hozzáment egy amerikai állampolgárhoz, és mivel 21 év alatti voltam még, én és az öcsém is automatikusan megkaptuk a zöldkártyát.

– Ez úgy hangzik, mintha innen egyenes út vezetett volna a sikerhez.

– Rengeteget dolgoztam, több kávézóban is megfordultam addigra, és mellette tanultam is.

Van Los Angelesben egy magyar ház, ahol a kint élő magyarok szoktak összegyűlni. Elmentünk ide az öcsémmel. Édesanyám sokat járt hozzájuk, segítette a közösséget, így felajánlották, hogy a padlást rendbe tehetjük magunknak, és odaköltözhetünk átmenetileg. Szépen kitakarítottuk, megcsináltuk, erre kitalálták, hogy fizessünk érte. Én meg mondtam, hogy az kizárt.

– Tehát kilakoltattak, majd a magyar közösség által segítségként felajánlott helyre se tudtatok beköltözni. Azért ez egy kemény helyzet lehetett. Mihez kezdtél?

– Szerencsém volt, mert az akkori barátnőm egyik ismerőse kiköltözött Japánba, és megengedte, hogy addig az ő lakásában lakjunk. Egy nagyon pici lakás volt, de legalább volt fedél a fejünk fölött, és addigra meglett a zöldkártyám is. Azonnal elkezdtem munkát keresni, telefonálgattam, egy csomó céget felhívtam, végül egy padlós vállalathoz vettek fel. Eredetileg a számítástechnikai háttérrel kellett volna foglalkozom, én csináltam például weboldalt nekik. Aztán volt, hogy be kellett segítenem az árukiadásnál. Észrevették, hogy jól bánok az emberekkel. Egy idő után vezető lettem, majd megkértek, hogy építsek ki a kapcsolatokat kínai gyártókkal, ahonnan be lehet hozni az árut. Nagyon élveztem ezt a fajta munkát, és nagyon jól is ment, de aztán, amikor fizetésemelést kértem, a tulaj közölte, hogy nincs pénz. Én pedig pontosan tudtam, hogy ez nem igaz.

Én tartottam a kapcsolatot a kínai gyártókkal, az ügyfelekkel is, így könnyű volt felépíteni egy saját céget. Akkor nagyon jól ment, végre sok pénzem lett, költöttem kocsikra, nőkre, mindenre, amit csak el tudsz képzelni. És akkor betoppant a válság 2008-ban. Egyik napról a másikra dőlt be az üzlet. Én pedig ismét az utcára kerültem, tartoztam egy csomó embernek, vittem vissza a flakonokat a boltokba, hogy egyáltalán kenyeret tudjak venni magamnak. Végül az egyik ismerősöm azt mondta, hogy elmegy egy CNC gépekkel foglalkozó céghez. Ez engem is érdekelt, ezért gondoltam, megpróbálom én is.

– Ez a Delta Machine, ami mára a te céged. Hogyan kezdted ott a munkát?

– A céget egy magyar férfi, Bacsa Béla alapította, aki még a ’70-es években jött ki Amerikába. A Delta szerszám- és alkatrészgyártással foglalkozik. Korábban még sosem láttam olyan gépeket, amikkel ott dolgoztak, de kértem, hogy mutassák meg, hogyan működnek. Elvégeztem egy esti tanfolyamot, és hamar elkezdtem programozni a gépeket. Béla egy nagyon jó szakember volt, sokat tanultam tőle. Később új programokat is írtam a gépekhez, így sokkal gyorsabb lett a munka. Végre megtaláltam azt, amiben jól éreztem magam, amiben jó vagyok, boldoggá tesz és még jó pénzt is kereshetek vele.

– Hogyan kerültél te a cég élére?

– 2015-ben Béla eldöntötte, hogy nyugdíjba vonul, én pedig átvettem tőle a cég vezetését. Rengeteg dolgon változtattam. Rájöttem, hogy rengeteget dolgozunk, de pénzt alig keresünk vele. Nekem volt üzleti érzékem, amit tudtam a cég szamara kamatoztatni. Kerestem új partnereket, és modernebb gépeket vásároltam. Két év alatt több millió dollár értékben bővítettem a gépparkot. Időközben annyi munkánk lett, hogy nekiláttam automatizálni mindent. A gépekhez olyan programokat írtam, amiknek a segítségével ellenőrizni tudják, hogy például egy szerszám eltört-e.

Ez pedig azért fontos, mert titániumot használnak többek között a hadiiparban is.

– Mi a fő profilotok most?

– Jelenleg leginkább a hadiiparban mozgunk:

Mivel az állami szektorral is együttdolgozunk, nemrég el kellett költöztetnem a gyárat egy új helyre, hogy minden biztonsági intézkedésnek eleget tegyünk. De jelenleg egyébként a Starliner rakétáihoz is gyárunk kritikus alkatrészeket.

– Gondolkodtál esetleg azon, hogy Magyarországon is terjeszkedj, vagy, hogy elhozd ide azt a technológiát, tudást, ami alapján ekkora sikereket könyvelhetsz el?

– A mai napig büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és, hogy otthon tanultam. Sokat köszönhetek az otthoni oktatási rendszernek. Éppen ezért szerettem volna a magyar egyetemekkel együttműködve átadni azt a tudást, amit megszereztem az évek során. A részletekbe most nem mennék bele, de ez különböző okok miatt végül nem valósulhatott meg. Ezzel kapcsolatos az is, hogy egyelőre nem tervezek üzletileg sem terjeszkedni Magyarországon.

– Sokszor kellett újrakezdened a nulláról és végül megvalósítottad az amerikai álmot, igazán sikeres lettél. Mire vagy a legbüszkébb?

– Az üzlet szempontjából elképesztően büszke vagyok arra, ahová eljutottam. Számomra ez azért is nagyon különleges, mert

Hiszek abba, hogy ha van akarat, akkor van megoldás is. Nagyon fontos, hogy nem szabad feladni! Ez egy nagyon fontos lecke. Csak azok lesznek sikeresek az életben, akik nem adják fel. Annyiszor feladhattam volna, annyiszor mondhattam volna, hogy ez nekem nem megy. És mindenki ellenem volt, mindenki csak azt mondta, hogy nincs elég pénzed, túl fiatal vagy, nincs tapasztalatod, nem tudod megcsinálni, lehetetlen, másnak se sikerült. És én mégis megcsináltam. Erre nagyon büszke vagyok, és arra is, hogy szellemileg hova jutottam el. Emlékszem, hogy 18 évesen, a gimiben megkérdezték tőlünk, hogy mik szeretnénk lenni. A legtöbben azt válaszolták, hogy orvosok, rendőrök, ügyvédek, vagy építészek. Én azt válaszoltam, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, de sok pénzt fogok keresni. És ezt meg is tudtam valósítani, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy mindeközben élvezem azt, amit csinálok.