„Mindenki rögtönítélő bíróságot játszik” – Interjú Bach Katával
Bach Katával beszélgettünk Vígszínházról, fenntartható színházról, zaklatásról és színészházasságról.
– A színészi pályáról, és azon belül a színész házaspárok életéről mindenféle romantikus elképzelések élnek az emberek fejében. Sokban különbözik az életetek Wunderlich Józseffel más pároktól?
– Az időbeosztásunk az mindenképp más, mint a szokványos házaspároké. Sokan azt hiszik, hogy este dolgozunk és napközben nem, de ez nem így működik. Inkább teljességgel rendszertelen, mert ha forgatás, próba van, az mindent felborít.
Gyerekekkel együtt nehezebb. Emiatt sokszor, ha vannak hétköznap délelőttök, amikor ráérünk, akkor kivesszük a gyerekeket az oviból és együtt vagyunk. Így tudjuk megőrizni a harmóniát.
– A színészek közt nem ritka a rivalizálás. A házaspárok között is sokszor előfordul. Ha pedig színészházaspárról van szó, ez fokozottan igaz lehet.
– Nagyon egyszerű választ fogok adni: nincs rivalizálás. Azok közé a házaspárok közé tartozunk, akik tudják egymást segíteni a munkájukban. Bár minden színész hiú, de sok mindenből nem csinálunk hiúsági kérdést. Szeretjük megnézni egymást és hozzászólni a másik munkájához vagy segítünk akár a szövegtanulásban is.
Rá tudunk kérdezni egymásnál, hogy ezt vagy azt miért úgy csinálta, ami nagyon hasznos, mert kevés olyan ember van, aki ismer téged, ráadásul ugyanabban az intézményben dolgozik és így még a körülményeket is ismeri.
Olyannyira nincs köztünk rivalizálás, hogy van egy közös verses-zenés estünk is. Az a címe, hogy Fa leszek, ha… ami egy, a Vecsei H. Miklós által létrehozott Poket könyvsorozatban megjelent versantológia címe is, az ő felkérésükre készült. Emellett most már harmadik éve tartunk nyáron workshopot gyerekeknek. Szeretünk együtt dolgozni, inspiráljuk egymást.
– Ez valószínűleg még a jövő zenéje, de izgalmas kérdés, mikor jön el az a pont, amikor a gyerekeitek megnézhetnek titeket színpadon. Beszélgettetek már erről?
– A kislányunk elmúlt 5 éves, a kisfiunk 2 éves. Julcsi 2 évesen simán végignézte a Padlást. Ez nagy dolog egy 2 éves gyerek részéről. Igaz, az utolsó 20 percnél, ami egy hosszú finálé, felállt, hogy itt már vége és kimenne. És igaza is volt, dramaturgiailag valóban ott van vége az előadásnak. Már a Pál utcai fiúkat is látta.
A kisfiunkat is próbáltuk bevezetésként szabadtéri gyerekdarabra elvinni a nyáron, de úgy tűnik, hogy őt ez nem érdekli, egész más köti le. Amúgy én nagy SZMK-s vagyok az oviban, szoktam Julcsi csoportját vinni bábszínházba. Ott, együtt a saját közegével, neki is izgalmasabb minden. Ezzel együtt azt érzem, hogy más lesz a két gyerek története a színházzal kapcsolatban. Mi mindenesetre nem fogjuk erőltetni egyiküknél sem.
– Nagyon fontos számodra a fenntarthatóság, a környezetvédelem, és egy interjúban említetted, hogy ez az anyasággal vált fontossá számodra.
– Ez furcsán hangozhat, de amikor terhes lettem, nagyon erősen megéltem az „állati mivoltomat”. Hiszen ez nagyon hasonlóan működik sok állatfajnál is. A testemben lezajlott változásoktól átéreztem, hogy mennyire a természet része vagyok.
Ezért jobban elkezdtek érdekelni ezek a kérdések, már csak praktikus okokból is, hiszen tudni akartam, mivel nem teszek kárt a bennem fejlődő babának, illetve utána, ha kint lesz ezen a világon.
Sorra jöttek szembe a káros dolgok, amikkel a mindennapok során érintkezünk és ez elindított bennem egy folyamatot, ami arra késztetett, hogy az egész háztartásunkat átgondoljam. Szerettem volna, ha az érkező kisembert természetes anyagok veszik körül, és nem akartam például vegyszereket használni.
Olyan típus vagyok, hogyha valami elkezd érdekelni, akkor a végletekig elmegyek, mindent megtanulok és elolvasok a témáról. Három intenzív éven keresztül napi szinten foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel. Minden egyes döntésemnél végiggondoltam, mi lenne a környezetbarát megoldás. Ez mára teljesen az életünk részévé lett.



– Volt olyan, amiről érzelmi vagy kényelmi szempontból nehéz volt lemondani?
– A mai napig vannak ilyen dolgok. Az emberek nagyon végletesen gondolkoznak erről az egészről. Sokan azt gondolják, hogy ez valamilyen luxus. Pedig a valóságban nagy mértékben egyszerűsödött az életünk. Például vannak dolgok, amiket egész egyszerűen nem veszek meg.
Szóval nem feltétlenül drágább, mint ahogy azt sem jelenti, hogy ez egy aszkéta életmód, és mindent kiirtottam az életemből. Vannak olyan dolgok, amiknek egyelőre nem találtam alternatívát. Például igyekszem természetes alapanyagokból készült kozmetikumokat használni, de közben van egy munkám, ahol adott esetben fontos, hogy az embernek legyen reggel tízkor is egy arca. Ehhez pedig léteznek olyan krémek, sminkek, amelyeknél nem az az elsődleges szempont, hogy mennyire egészségesek.
Vagy más példa. Nagyon szeretem a könyveket, gyűjtöm is őket és azt hiszem nehezen tudnék e-olvasóra váltani, mert egészen más érzést tartani a kezemben.A zöld életmód inkább olyan, mint az édesség, amiről tudjuk, hogy mértékletesen kell élni vele. Egyensúlyt kell tartani.
– Nekem a legnagyobb kihívás a környezettudatosságban pont a következetesség. Nem is szeretem magam zöldnek hívni, mert aztán mindig jön valaki, és rámutat, hogy ez vagy az amit csinálsz, vagy használsz nem környezetbarát.
– Valahogy olyan lett a kultúránk, hogy nagyon könnyen és gyorsan ítélkezünk. A közösségi média erre elég sokat rátett. „Like” vagy „dislike”.
Pedig az élet összetettebb annál, hogy ennyire gyorsan alkossunk véleményt egymásról.
– A munkádban mennyire sikerült érvényesíteni a környezetbarát szemléletet?
– Mint minden munkahelyen, a színházban is rendszerszintű dolgok vannak. Ha egy intézmény tesz valamit egy ügyért, akkor együtt tudsz működni vele, de nem fogod egyszemélyben megváltoztatni a hozzáállást. Színészként kiszolgáltatott vagy.
Például nagyon szeretem, amikor olyan jelmezt kapok a raktárból, amin látom, hogy akár 80 éves ruhadarab. Azoknak története van, nagyon jó bennük játszani. De ezt nem én határozom meg. Azt veszem fel, amit rám adnak, és olyan reflektorral világítanak meg, amilyen a színháznak van. Legfeljebb példát tudsz mutatni azzal, hogy mondjuk kulaccsal jársz be a próbára.
Egyébként van már egy országos kezdeményezés, azt hiszem, Zöld színház a neve, sok színház csatlakozott hozzá. Ők időről időre összeülnek, és tapasztalatot cserélnek arról, hogy rendszer szinten min lehet változtatni. Úgy tudom, a Vígszínház még nem csatlakozott, de én már vettem részt ilyen megbeszélésen.
Leginkább a szűkebb és tágabb értelemben vett családom gondolkodásán tudok változtatni, de nem vagyok nagyhangú aktivista. Viszont hiszek abban, hogy a sok kis közösség ereje összeadódik.
– Nagyon sok előadásban játszol a Vígszínházban illetve a Pesti Színházban. Kezdjük a legfrissebbel. Egy igazi klasszikus, Carlo Goldoni A hazug című komédiájában játszod Colombinát, a szobalányt. Mesélj egy kicsit a szerepedről, illetve arról, hogyan közelítettétek meg Horváth Csaba rendezővel az anyagot.
– Horváth Csabának – aki egyébként a Pál utcai fiúk koreográfusa volt – van egy eléggé mozgásközpontú rendezési stílusa. Már ismertük egymást, nagyjából tudtuk, mit várhatunk egymástól. Én nagyon bízom benne, mint rendezőben és úgy érzem, hogy ez a bizalom kölcsönös, ez már fél siker egy szerep megformálásában. Tőlem még sose kérték azt, hogy ennyire harsány legyek, amit egyébként nagyon élveztem. Próbáról próbára srófoltuk fölfele a „hangerőt”.
– Próbáltatok valamiféle aktualitást belevinni?
– Goldonit azért nem kell nagyon túlgondolni. Mint ahogy nagyon sok Shakespeare vígjátékra is igaz, hogy a túlgondolás visszájára tudja fordítani a dolgokat. Egyszerű paneleket használ. Tulajdonképpen a darab commedia dell’artre alaphelyzetekből épül fel.
Ami újításnak számított, hogy Goldoni volt az első az olasz színháztörténetben, aki kiosztotta a szerepeket, és a színészek megtanulták a szöveget, nem csak improvizáltak. Az olvasó próbán, amikor a bevezetésnél ez szóba került, több színészkolléga fel is hördült, hogy ott kellett volna ennek véget vetni. (nevet)
Akik miatt nekem még mai a történet, az a két kisasszony, akinek a főszereplő udvarol. Ezek a kisasszonyok már idősebbek, inkább a negyvenfelé közelednek. Az őket alakító kolléganőim, Radnay Csilla és Petrik Andrea is tudják: humorforrás, hogy ők ennyi idősen még nem keltek el, még mindig az apukájuk nyakán lógnak úgymond. Ez szerintem nagyon aktuális helyzet, Goldoni nem feltétlenül így osztotta volna ki Rosaura és Beatrice szerepét.



– Másik izgalmas, futó előadásod Kafkától A kastély. Nézni is elég fárasztó, ahogy azokon az állványokon rohangáltok föl-le, hát még benne lenni.
– Valóban nagyon fárasztó. Ha járt valaki már építkezésen, az állványzaton, az tudja, hogy sok helyen le kell húzni a fejedet, nézni kell, hogy hova lépsz, és nem egy kényelmes talaj. Kemény deszka, vasak… Na körülbelül olyan ez is. Nagy kihívás volt számomra, hogy tudok ebben a környezetben könnyed lenni, némi nőiességet csempészni egy olyan „munkaterületre”, ahol legszívesebben sisakban és acélbetétes bakancsban mennék végig.
Ráadásul nagyon sokszor van félhomály. A forgószínpadon forog ez a labirintus és eleinte sokszor eltévedtünk, amiből nagyon vicces helyzetek alakultak ki a próbákon, amikor nem értettük, mit keres ott valaki, aki nem is játszik abban a jelenetben.
– Ehhez kondi is kell azért.
– A nagyszínpadhoz alapból nagyon jó erőnlét szükséges. A kastélyban például van olyan jelenet, amiben kérték, hogy minél gyorsabban távozzunk. Ott 20 métert kell sprintelek kifelé. De egy nagyszínpados produkciónál amúgy is nagy távokat kell bejárni, és az egész testünket használni kell. Egy filmen szuperközeliben elég egy szemmozdulat annak érzékeltetésére, mit gondol a szereplő… Nálunk egy-egy reakcióhoz az egész testet használni kell, hogy a karzat számára is érthető legyen.
– A Nemzeti Színházban történt baleset óta aggódva nézünk az állványokra. Vannak biztonsági intézkedések, vagy legyetek ügyesek és ne essetek le?
– A második. Nagyon sokszor kerül előtérbe a szakmánk kiszolgáltatottsága.
És igen, olyan van, amikor körülmények között kell dolgoznunk, ahol mások lehet, hogy védőfelszereléssel dolgoznának. Napokat lehetne beszélgetni arról, hol és hogyan van ennek a határa, hogy még létrejöhessen egy művészi produktum. A rendezőnek is maradjon művészi szabadság, de közben színészként is legyen egyértelmű lehetőségem kommunikálni, ha valamit már nem csinálok meg, és mindezt anélkül, hogy konfliktus helyzet alakulna ki belőle. Például mennyit kell előre kínosan diskurálni arról, hogy miként alakul ki majd egy intim helyzet?
Jó, hogy elindultak erről a párbeszédek, de ez egy hosszú-hosszú folyamat és vannak országok, ahol már előrébb járnak ebben és talán mindig is előrébb fognak járni benne.
Nekem is volt olyan A kastélynál, hogy négy méternél magasabbra kellett felmásznom és kérte Bodó Viktor, a rendező, hogy ott fent álljak ki egy vasra. Csináltak nekem gyorsan egy kapaszkodót, mert ez például bizonyos magasság fölött kötelező, de én mégis mondtam, hogy itt már eszembe jutnak a gyerekeim és le szeretnék jönni.
– Ha már a metoo-t említed, a Vígszínház benne volt a sűrűjében..
– Az az igazság, hogy pont azért, amiért ennyire benne voltunk a sűrűjében, már akkor görcsbe rándul a gyomrom, ha belekezdesz egy ilyen mondatba. Felidéződik egy csomó trauma.
Nagyon nehéz. Mondok egy konkrét szituációt arra, mennyire a részévé váltak ezek a botrányok az életünknek. Egyszer, amikor az orvosnak megmondtam, hol dolgozom, azt mondta:
Vagy egy idegen ember egy vacsorán elkezdett ordítozni velem csak azért, mert én ott dolgozom és esélyem sem volt megszólalni… Ezek tényleg nagyon nehéz, lelkileg megterhelő helyzetek. De örülök, hogy beszélünk erről, mert legalább tudok két olyan példát mondani, amit úgy nagyjából fel lehet fogni, el lehet képzelni, mert sokan bele sem gondolnak, egy ilyen botrány milyen szinten be tud szivárogni egy család életébe.


– Az Apa megint egy teljesen más darab, ami minden humora ellenére mégis csak egy nagyon nehéz témával, a demenciával foglalkozik.
– Volt egy kis tréningünk előtte. Megnéztünk egy dokumentumfilmet az alzheimerről, a film készítőjével is beszélgettünk. Egyébként azért lett annyira sikeres ez a darab, és a film Antony Hopkins főszereplésével, mert a beteg szemszögéből írták meg. Ahogy szétesik körülötte a világ. Ezért vannak jelenetismétlések is, amitől nekünk valamivel könnyebb a dolgunk, mint a főszereplő Kern Andrásnak. Lehet benne ívet csinálni, kell is, de sokszor vannak benne humoros félreértések, és nem lineáris a történet, ami mind kikönnyíti a drámát. Így kevésbé fáj játszani.
Egyébként egyre inkább igyekszem mindent derűvel csinálni. Azt tapasztaltam, hogy sokszor legnagyobb nyomorában is tud egy jót nevetni az ember. Bevallom nézőként sem szeretem már azokat az előadásokat, amik után elmegy a kedvem az élettől. A lélekemelő dolgok vonzanak. Főleg ebben a Coviddal, háborúval teli világban én most szeretem, amikor felcsillan a remény, egy normális életre.
– Tudsz csak néző lenni?
– Most divatos az „én idő”. Józseffel megbeszéltük, hogy vannak rendszeresen olyan esték, amikor egyikünk vagy másikunk elmegy egyedül megnézni valamit. Nagyon ritkán mehetünk együtt a gyerekek miatt, de legalább felváltva látjuk a szakmai szempontból fontos előadásokat.
Én nagyon jó néző vagyok. Tudok nagyokat röhögni és közben végigsírom az egészet... Olyankor el szoktam felejteni, hogy színész vagyok, viszont azt nagyon megfigyelem, hogy mi, hogyan hat rám és rengeteget tanulok így a szakmánkról.
fotó: Vígszínház, Dömölky Dániel, Emmer László, Kleb Attila