Hadházi: A boldogság olyan, mint a matek, meg kell tanulni

Egy Trabanttal robogunk Nyíregyházán a sóstói strand felé, hogy ott a helyi kereskedelmi rádió színeiben élő kívánságműsort celebráljunk – ez a kép jut eszembe elsőként Hadházi Lászlóról, akivel valamikor régen kollégák voltunk. Tizenöt év elszelelt, vele annyi minden történt, például filmet is forgatott. Hogy mi változott és mi maradt ugyanolyan? A film kulisszatitkai mellett erről is beszélgettünk – a régi barátság okán tegeződve.

- A Dumapárbaj egy kapuzárási pánikkal és karrierválsággal küzdő előadóművészről szól, akinek fiatal konkurense akad. Korábban már elmondtad többször, több helyen, hogy minden paraméterbeli hasonlóság ellenére ez egy kitalált karakter, nem te vagy. Mit kell tudnunk még a filmről?

- Sallai Ervin írta a film forgatókönyvét, és sokszor kérte hozzá az én ötleteimet, személyes tapasztalataimat is. Hosszú folyamat volt ez, nem elsőre sikerült, hanem talán már harmadjára futottunk neki, amikor azzal hívott Litkai, hogy „Laci, átment a film”. Éppen Sárváron voltam egy vasedényboltban, amikor elért a hír. Nagyon meglepett, mert azért ez egy nagyon nehéz feladat, főleg, hogy valódi színészekkel kellett együtt játszanunk – és akkor még nem is tudtam, hogy mennyire durván nagy nevekkel. Volt egy próbaforgatásunk, hogy az alkotók meg tudják mutatni, nagyjából mire lehet majd számítani, és akkor derült ki, hogy Eszenyi Enikő lesz a partnerem a filmben. Hát én nem tudtam aludni, annyira felzaklatott. Rettegtem, hogy mi lesz a próbafelvételen.

A Dumapárbaj filmelőzetese - a film január 15-től látható a mozikban

- De túlélted?

- A legmeghatározóbb pillanat az volt, amikor

Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója, Kossuth-díjas színművésznő, Európa-szerte elismert rendező bemutatkozott nekem – én pedig mondtam neki, hogy jaj, hát ne viccelj, smároltunk együtt a gimiben.

- Így volt vagy csak mondtad?

- Így volt, nem emlékezett, én sem emlékeztem, de egy osztálytársam viszont igen, sőt, még arra is, hogy pofon is vágott engem ezért. Márpedig akkor biztos így volt, ha egy nő, akivel akkor jártam, így emlékszik. Ettől a ponttól viszont minden megváltozott, más síkra terelődött, az volt az összetartó kapocs, hogy mi gyerekkorunkban együtt nőttünk fel. Nagyon jó volt.

Eszenyi Enikő és Hadházi László a Dumapárbaj egyik jelenetében

- Nem volt olyan pillanata a forgatásnak, amikor úgy érezted, hogy most jobb lenne inkább a strandon lenni?

- De, minden pillanata ilyen volt. Napi 12 órát forgattam. Ha a stáb épp pihent 2-3 napot, akkor én közben fellépni jártam szerte az országban. Reggel 4-től délután 4-ig forgatás, mert Laci megy Gyulára fellépni – ami 3 órás autóút. Másnap ugyanúgy hajnaltól forgatás, mert Laci este Zalakarosra megy fellépni.

- Attól nem tartasz, hogy a karaktert, amit eljátszol, a közönség nagyon könnyen veled azonosítja majd?

- Vállalom. Nekem az egyik alapelvem, hogy a mamutot nem lehet egyedül felfordítani. És a film is valahol ezt üzeni, ez pedig abszolút vállalható. De hát mit tudom én, más a nevem is, a filmben Kalmár Tamásnak hívnak.

- Mondok Neked számokat, sejteted-e, hogy mikre vonatkoznak? 10.600; 257.000; 191.317.

- Valamilyen nézettségi adatok?

- A YouTube-on 10.600 találat jön fel a nevedre, a Google-ben 257 ezer, a Facebookon pedig 191.317 rajongód van, a hivatalos oldaladon. Ezek a számokban, lájkokban megnyilvánuló visszajelzések mennyire fontosak neked?

- A Facebookkal például úgy vagyok, hogy rábeszéltek, hogy foglalkozzam vele, már csak a film miatt is. De valahogy nem az én világom. Annál gyorsabb és pontosabb visszajelzést sehol nem kapok, mint az élő fellépésen. Ezért nem vagyok már tévéműsorban sem. Szerintem ez mind csapdahelyzet. A saját műsoraim pont úgy vannak kitalálva, hogy legyen egy ívük, és hogy én magam is venni tudjam a közönség jelzéseit. Ezzel szemben a tévéadást a kedves néző ma már megállíthatja, beletekerhet, meg amúgy is bármikor elkapcsolhat.

- Mégis csak a tévé az, aminek az országos ismertséget köszönheted - te és a többi stand upos is. Ha nem lett volna Showder Klub, akkor is ugyanott tartanátok?

- Nyilván nem. Az egy nagyon jó reklám volt. De hiába volt meg már évek óta a szerződésünk a tévével a Showder Klubra, azt csak akkor indították el, amikor a mi saját színházunkban már másfél hónapot kellett várni egy belépőjegyre. Tehát már addigra is kialakult egy közönség, aki kedvelt minket.

- Ez úgy hangzik, mintha nem nagyon számíthatnánk rá, hogy a tévében még előfordulsz.

- Nem szeretnék. Én sokkal jobban szeretem az élő fellépéseket. Még akkor is, ha sokszor nyűgös a sok utazgatás. Amikor én gyerek voltam, senki nem mondta, hogy Hofi Gézát meg lehet nézni élőben, azt tudtuk, hogy szilveszterkor lesz a tévében. Szinte lehetetlen küldetés lett volna, hogy a faluból, ahol laktunk, felutazzak Budapestre, kinyomozzam, hol játszik Hofi Géza, vegyek jegyet az előadásra, és megnézzem. Most mi a helyzet? Tulajdonképpen a közönséget mi úgy kiszolgáljuk, hogy még külföldre is elvisszük a produkciókat, Manchesterig akár.

- Van az a típusú színpadi szereplés, ami jobban kedvenc, mint a többi?

- Az improvizálást nagyon szeretem. És terv is volt, hogy most valami ilyesmi felé venném az irányt. Az önálló esttel lassan bejártam az egész országot, muszáj megújulni, nem lehet ugyanazzal újra előállni.

- De ha azt vesszük, hogy mennyi rajongója van Mirtill cicának, vagy hogy hányan nézték meg a GPS-szel beszélgetős műsorszámodat, úgy tűnik, igény volna rá, hogy ezeket újra előhozd.

- Igen, Litkai is ezt mondta, hogy nem tilos visszanyúlni ezekhez, de én meg úgy érzem, hogy akkor vagyok jó, ha teljes mértékben kiszolgálom a közönséget, tehát mindig valami újat nyújtok. Én azt gondolom, hogy ha jegyeket adnak el egy produkcióra, akkor az nem lehet esetleges. Nem engedhetem meg magamnak. Amikor a nézők hazamennek, az maradjon meg bennük: én mindent megtettem, hogy ők nagyon jól érezzék magukat. Ezt kell elérnem. Ha valaki nem röhög, akkor azt is megpróbálom elkapni – mert ha már megvette a jegyet, akkor biztos ő is nevetni akar. És akarjon majd újra eljönni.

A legnépszerűbb poénokat több százezren nézték már meg a közösségi videócsatornákon

- Mi az, amire különösen büszke vagy?

- A tavalyi év adataira. 65 ezer ember vett jegyet arra a műsorra, amiben szerepeltem. Az szerintem szép szám.

- Emlékszel olyan szereplésre, ahol komoly kihívások értek, és nem feltétlen művészi vonalon?

- Régebben még felléptem falunapokon. Egyszer Pródon

éppen a kőművesekről poénkodtam, mögöttem termett egy csávó és az oldalamhoz szúrt egy kést: „Beszéljen másról!”.

Azóta van nálam kés fellépéseknél... Arra is rájöttem, hogy tök felesleges erőlködni egy ingyenes rendezvényen szemben egy szökőkúttal, ami mögött áll egy csomó részeg ember, és ordítanak - mert oda az értéke. Hasonló okokból nem kedvelem a fesztiválos szerepléseket sem.

- Miért Malcolm Young, az AC/DC ritmusgitárosa a példaképed?

- Nagyon tetszik. Neki nem kellett szólóznia, mint nekem, mert volt valaki, aki elöl elvitte a balhét, ő meg csak hátulról tolta. Azt gondoltam, hogy olyan fasza lehet ez, könnyedén eljátszani ott a hátsó sorban, és nem kell nagyon virgázni hozzá. Azt hiszem, én szeretnék az AC/DC gitárosa lenni konkrétan.

- Mit teszel az ügy érdekében?

- Minden nap gitározom, egy órát legalább. Már úgy 14 éves korom óta odavagyok a gitározásért. Általában minden városban felderítem, hol van hangszer-, pláne gitárbolt, sőt, az eladókat is ismerem.

- Azt nyilatkoztad nemrég, neked nagyon fontos, hogy a pillanatnak tudj élni. Most, hogy elmúltál 50 éves, és szerencsére nem szenvedsz életközép-válságban, úgy értékeled, ez sikerült?

- Igen, egy csomó jó pillanatot gyűjtöttem. Rengeteget.

- Az jut eszembe erről, hogy a társaságodban étterembe menni, egyáltalán étkezni, az egy külön élmény, mert akkora élvezettel rajongsz minden jó falatért, hogy az ragadóssá válik.

Tudni kell. Hiába vannak odarajzolva számok, ha nem tudod a szabályokat, nem érted, hogy miről szól.

- Annyiféle iskolába jártál, ezt melyikben tanították?

- Ezt egy fotókiállításon láttam pár éve, le is fényképeztem, mert nagyon megtetszett. Mert tényleg minden pillanatban látni kell azt a lehetőséget, hogy mi lehet benne a jó. Van ember, aki csak a rosszat veszi észre mindenben. Ugyanott él, ahol én, ugyanazokkal a dolgokkal találkozik, de neki majdnem minden élménye rossz. Hozzáállás kérdése. Ő nem tanulta meg, hogyan kell boldognak lenni.

- Mi jobb? Főzni vagy enni?

- Ó, hát enni! De főzni is szeretek, mert akkor lehet enni. A főzés inkább olyan társasági dolog nekem, meg általában vendégváráshoz kapcsolódik.

- Mit főztél utoljára?

- Zellergumó-pecsenyét csináltam tejszínes gombakörettel.

Amikor a művész főz - Forrás: Hadházi László facebook oldala

- Tudsz főzni, tudsz gitározni, ismer a fél ország, írtál már kabaréjelenetet, könyvet, sorozat-forgatókönyvet, szerepeltél a tévében, most már filmben is... Mi jöhet még? Mik lehetnek a célok?

- Tartani a színvonalat. Nem kell mindig feljebb jutni. Ha ez így megmarad, akkor az már jó. Egyszer megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha elmennék külföldre, mondjuk Amerikába, ott összeszedném a tapasztalatot és a tudást, és megpróbálnám ugyanezt. De aztán rájöttem, hogy minek. Cél a nagyobb kocsi, meg a nagyobb ház?

- Ha a saját gyerekeid állnának elő azzal, hogy ők külföldre mennének hosszabb időre – mondjuk az orvosnak készülő lányaid –, akkor támogatnád őket, vagy lebeszélnéd?

- Még pénzt is adtam nekik erre. Mikor 18 évesek voltak, akkor kaptak ajándékba pénzt és egy bőröndöt, hogy menjenek világot látni. Az egyik lányom barátja Amerikából származó magyar, és a nyarat a fiú hazájában szeretnék tölteni. A másik lányom pedig már járt is külföldön, Kanadában, ott volt orvosi gyakorlaton, most pedig épp svédül tanul a párjával, akit Svédországba hívnának vízilabdázni. Én azt mondom, hogy menjenek, próbálják ki, gyűjtsenek tapasztalatokat, aztán jöjjenek vissza.

- Te már nem vágysz erre?

Egy fasza kis kertváros. Ha nem lennének frusztráltak az emberek, teljesen jó hely lenne.

- Akkor mitől jó itt élni?

- Huszonkét borvidék. Erősödő gasztro-burzsoázia. A nők szépek, csinosak. És még az idő is jó. Szóval tökéletes lenne, ha az emberek megnyugodnának kicsit, és rájönnének, hogy nem a politikusok fogják megcsinálni az életüket, hanem ez rájuk vár. Ez két generáción belül helyrehozható lenne. Sokat kell zenélni, az segít. Ha mindenki zenélne, már nem lenne olyan nagy feszültség, vagy csalódottság, vagy nem is tudom, mi ez az érzelmi túlfűtöttség az emberekben. Nincs nekünk ellenségünk, nem is kell, nem akar minket bántani senki. De valahogy ezek a szakemberek nagyon jól elhitetik a nagy többséggel, hogy dehogynem, azért rossz neked, mert valaki gonosz, nem azért, mert te nem csinálsz semmit, csak ülsz otthon, és várod, hogy adjanak. Na ez a legrosszabb. Meg a panaszkodás. Ezek a legártalmasabbak.

- De közben te meg pont abból élsz, hogy az emberek szeretnek nevetni is...

- Szerintem az egyik oka annak, hogy itt tartunk, a közvélemény formálásának a hiánya. A másik oka: nagyon sok politikus abból él, hogy elhiteti az emberekkel, „majd mi megoldjuk, mi fontosak vagyunk”. Pedig inkább mindenkinek a saját portáján kellene sepregetni, és ha ott rend van, akkor esetleg segíteni másnak is. Mindezzel együtt, vagy ezek ellenére én nagyon szeretem ezt az országot. Hát hova mennék el innen? Inkább fogom magam holnap, kimegyek a Dagály strandra, mert milyen menő már, hogy ott télen is lehet szabadtéren úszni, vagy elmegyek korcsolyázni a Városligeti Műjégpályára, mert annál királyabb dolog nincs is, mint ott a jégen megérezni, hogy enyém a világ.

Ezernyi lehetőség van megtalálni a jó pillanatokat, itt, minden nap, csak panaszkodás helyett inkább erre kellene koncentrálnunk,

hogy megy-e a boldogság legalább úgy, mint a matek.

Fotók: Dumapárbaj sajtófotó; Lékó Tamás; Hadházi László Facebook oldala

Ha érdekes volt ez a cikk, nyomj egy lájkot!