SZEMPONT
A Rovatból

"1995-ben valószínűleg beborult volna a magyar parlament jelentős része" – Ungváry Krisztián az ügynökaktákról

A történész legújabb kötetében bemutatja, hogy a rendszerváltozás óta miért nem nyilvánosak az ügynökakták, miért maradt el a szembenézés a múlttal, és kik a felelősök azért, hogy máig nem látunk tisztán az 1990 előtti állambiztonsági hálózatok ügyeit illetően.


Közel három évtizeddel a magyarországi rendszerváltás után a pártállami múlt feltárása továbbra is a politikai elit és a társadalom egyik legsúlyosabb adósságának számít. A "társadalmi katarzis" elmaradásáért azonban csak részben okolható a politikai és gazdasági átmenet békés, konszenzuális jellege: a harmadik magyar köztársaság mindenkori hatalmi elitjének így is módjában állt volna szembenézni a múlttal, biztosítani a pártállami iratok nyilvánosságát, és megnevezni a felelősöket.

A probléma azonban rendre a változó hatalmi érdekek és a kicsinyes politikai játszmák fogságába került, s így a társadalmi megtisztulás folyamata helyett a kérdés elsikkadt az egyre-másra kirobbanó közéleti botrányok és az azt követő perek sűrűjében - ez áll Ungváry Krisztián történész legújabb kötetének bevezetőjében. A kutatóval, akinek egyik szakterülete a pártállami titkosszolgálatok működésének kutatása a könyv kapcsán beszélgettünk.

– Korábban is sokat foglalkozott az állambiztonsági dokumentumok témakörével, miért érezte úgy most, hogy egyfajta összefoglalásként egy monográfiát kell megjelentetnie?

A pártállami múlttal, annak feltárásával sokat foglalkoztam, valóban, ám egyszer érkezett egy felkérés, hogy német nyelven írjak egy összefoglalót, akkor jöttem rá, hogy nincs magyarul ilyen. Kellene írni egy – a németnél persze lényegesen bővebb – összefoglalást, monográfiát – gondoltam én. Az is érdekes, hogy hogyan reagált a társadalom, a közélet az adott ügyekre. 15-20 évvel ezelőtt és később is megdöbbentő reakciók érkeztek akkor, amikor kiderült valakiről, hogy kapcsolatban állt az állambiztonsági szolgálatokkal. Komplett mosogatóbrigádok álltak fel egy-egy ügy kapcsán a politika minden oldalán, kiállva a besúgók mellett. Ez ma már szinte hihetetlennek tűnik, ennek persze vannak mélyebb okai, ezt is megpróbáltam megfogalmazni, de leginkább az volt a célom, hogy bemutassam az elmúlt 27 évben a politika mulasztásait.

– Mikor kezdődtek a mulasztások, hol volt ön szerint az a pont, amikor el kellett volna kezdeni a szembenézést? 1990-94 közt rendezni lehetett volna ezt?

Rendezni sosem késő, 100 évvel később sem. Legjobb persze a rendszerváltás pillanatán lett volna, de ezt nem tartom ma sem reálisnak. Mégpedig azért, mert a rendszerváltás békés és konszenzuális volt, ugyanis a korábbi állampárt vezényelte le jelentős részben a folyamatot. Innentől persze problémás az ügy, és nem csak azért, mert igyekeztek átmenteni magukat, hanem a békés jelleg következményeképp a társadalomban sem volt meg az az elementáris igény a tisztánlátásra, amely segített volna a folyamat elindulásában. Nem volt meg az igény arra, hogy Németh Miklóst vagy Horn Gyulát felelősségre vonják, akár büntetőjogilag. Nem voltak annyira népszerűtlenek, mi több, 1994-ben visszatértek a hatalomba, megjegyzem, ha a mai választási rendszer lett volna, kétharmadot kaptak volna.

Azt látjuk a mai napig, hogy a politika kisstílű módon zsarolási adatbankként használja az állambiztonsági dokumentumokat, ahelyett, hogy mindenkinek egyenlő feltételeket biztosítanának a kutatásra.

– Hogy döntött arról, hogy mi kerül bele a kötetbe?

Hangsúlyoznám, hogy ez egy új könyv, tehát nem a korábbi tanulmányaimat szerkesztettem egybe. Teljesen más szempontból írtam akkoriban, és mint kutató, olykor áldozatává is váltam az ügyek kezelésének. Minden olyan botrányt feldolgoztam most, ami a magyar sajtót akár egy kicsit is megmozgatta az utóbbi 27 évben. Szerepelnek a nagy ügyek Torgyántól Csurkán keresztül Orbán Viktor hírbe hozásáig, szerepelnek benne a felelősségre vonási próbálkozások, és azok elsüllyedése, az iratok kezelésének gyakorlata, és annak botrányos momentumai, beleértve az adatvédelmi hatóság – nem tudom másképp mondani – ámokfutása, és vannak benne konkrét esettanulmányok, amelyek közelebb hozzák a témát az olvasóhoz. Szembesülhetnek azokkal a morális és politikai károkkal, amelyeket ezeknek az ügyeknek az elmismásolása okoz.

ung2

– Van igény a társadalomban erre? Megismerni neveket, ügyeket, magát a rendszert, ahogy működött.

Túl azon, hogy van erre igény – amit az effajta írások interneten jól mérhető rendkívüli népszerűsége bizonyít - , ez alapvető erkölcsi kérdés. Ha nulla társadalmi igény lenne, akkor sem lehetne megcsinálni azt, hogy nem foglalkozunk vele. Miért higgyen a politikai intézményrendszerben, ha ez a politika hazudik neki, becsapja?

– Mi az oka annak, hogy a politikai elit máig adós ezzel? Féltek a pártok, hogy köztük van a legtöbb ügynök? Féltek, hogy túl magas szinten is besározódhatnak? Vagy csak egyszerűen nem akarták bolygatni az egészet?

A félelem nem elhanyagolható szempont, de sajnos van más is, ami mozgatta az elitet. Nagyon neheztelek azokra, akik ebben érintettek, és ebben sajnos Antall József járt az élen a rendszerváltozás után. A zsarolási faktorról van szó, és ugye Torgyán és Csurka ügyét ismerjük, de hány ilyen lehetett még? Antall személye ma komolyabb megbecsülésnek örvend, mint akkor, aminek persze számos oka van, de azt nem hallgathatjuk el, hogy ezeket a dokumentumokat bizony politikai zsarolásra használta fel, mégpedig először, és ezzel nagyon nagy károkat okozott.

– Torgyán és Csurka ráadásul a szó klasszikus értelmében nem is volt ügynök, ahogy a könyvéből is kiderül.

Igen, de az, hogy jogilag ki nevezhető ügynöknek, Magyarországon elég visszás dolog, hiszen a törvény úgy van megfogalmazva, hogy senkit ne lehessen ügynöknek nevezni.

Torgyán és Csurka azonban még morális szempontból sem volt elítélhető.

Mindkettejük életében volt egy olyan pillanat, hogy aláírtak egy papírt, és egy listára felkerülhettek ezzel. Torgyán ráadásul meglehetősen karakánul viselkedett 1956-ot követően, az aláírás után 5 perccel összetépte a papírt, és elkezdett vitatkozni, a többpártrendszerről és más, akkor veszélyes témákról…

– Sőt, jogászkodott is egy kicsit…

Igen, ami kifejezetten merész dolog volt abban az időben, ne feledjük, hogy a forradalom utáni megtorlások időszakában vagyunk. Torgyán életének talán legbecsületesebb, legtisztességesebb pillanatai voltak ezek, nagyon bátran viselkedett, ez az iratokból napnál világosabban kiderül. Azért is érdekes ez, mert fennmaradt a teljes dosszié, ő maga nem tudta, milyen iratok keletkeztek róla, csak azt tudta, valami van, Antall persze nem mutatta meg neki, ami a borítékban volt, az csak egy része lehetett. A teljes dossziét nyilván nem adták oda neki, hisz akkor nyilvánosságra hozta volna, és megdicsőül.

– És Csurka?

Vele hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy az ő beszervezési dossziéja nincs meg, valószínű megsemmisült. Viszont más iratokból tudhatjuk azt, hogy nem végzett értékelhető hálózati munkát, és ezért ki kellett zárni. Kóstolgatták, próbálkoztak vele, de semmilyen nyoma nincs annak, hogy bármikor bárkiről jelentett volna. Csurka sokkal karakánabbul kezelte ezt a helyzetet, mint mondjuk Szabó István filmrendező.

– Miért? Neki is szentelt egy rövid részt. Hajlamosak vagyunk egyébként egy széles körben tisztelt értelmiségi ikont, egy Oscar-díjas rendezőt felmenteni, vagy nehezebben elhinni, hogy besúgó volt?

Ez így van, és a politikai pártok reagálása ugyan humoros, de nem meglepő – az antikommunista szólamokat hangoztató és posztkommunista pártok sem ítélték el Szabót. Engem sokkal jobban zavart a független értelmiség reakciója. Akik aláírták a Szabó melletti szolidaritást kinyilvánító szöveget, azok műveltségük, társadalmi helyzetük alapján többre lettek volna hivatottak. Nem tudom felfogni, hogy lehet ilyen mélyre süllyedni.

Ugyanis nem az volt a kérdés, hogy Szabó István nagy filmrendező-e vagy sem. Az volt a kérdés, hogy beszervezték-e, ügynök volt-e, vagy sem, de leginkább az volt a kérdés, hogy miért hazudozik erről most.

Ráadásul neki megvan a dossziéja is, és abból kiderül, hogy ő a feladatát finoman szólva nem teljesítette alul.

– Vagyis jelentett?

Igen, és másokra terhelő dolgokat. Ezek az iratok megvannak. A filmes osztálytársairól, kollégáiról jelentett, és olyan dolgokat, amelyek alapján eljárás indulhatott velük szemben. És az ellen indult meg egyfajta hajsza, aki ezeket a dokumentumokat publikálta. Ez tragédia.

A szembenézés hiánya ungkotet

Ungváry Krisztián új kötete arra tesz kísérletet, hogy felvázolja az információs kárpótlás, az átvilágítás és a kommunista bűnök felelősségre vonása kapcsán kialakuló elképzelések 1989 és 2017 közötti történetét, majd egyfajta illusztráció gyanánt néhány konkrét esettanulmányban is igyekszik érzékeltetni azokat a problémákat, amelyek az iratnyilvánosság részlegessége és az átvilágítás elmaradása okoz Magyarország közéletében. A szerző célja, hogy bizonyítsa: a mai magyar politika deficitjei szorosan összefüggnek a múlttal való szembenézés elmaradásával.

– Kiss László alkotmánybíró ügye kényes pont, hiszen peres ügye is volt vele, de nem kerülte meg a könyvben.

A pernek az volt az oka, hogy egy tanulmányban azt írtam, hogy a pártállam terrorjának fenntartásában nem az ügynökök viselték a fő szerepet, hanem jelentős részben azok, akik a pártvonalon mozogtak, akik az állambiztonsággal kapcsolatban voltak, mellé- vagy akár fölérendelt viszonyban, akik beletekinthettek ezekbe az iratokba, és akik ezek alapján eljárhattak bárkivel szemben. Ezeknek a felelőssége az egyes ügyekben sokkal meghatározóbb. Konkrétan a pécsi egyetem egy független békemozgalmának szétverését hoztam példának, ami azért volt nagyon pikáns, mert ebben a 80-as évekbeli ügyben két évtizeddel később egy regnáló miniszterelnök, egy miniszter és egy alkotmánybíró is érintett volt. A tanulmány azt is bemutatta, hogy ezek a személyek teljesen másképp voltak érintettek. Kiss László helyettes párttitkár volt az egyetemen, ő szövegezte a bizalmas hangulatjelentéseket, ő volt az, aki az információkat begyűjtése, kezelése, értékelése, és ő terjesztett bizonyos dolgokat a Kari Tanács elé. Ő ebben az ügyben túlteljesített, külső kényszer nélkül a kemény kéz politikáját képviselte. A személye azért volt érdekes, mert később magas funkciót töltött be a demokratikus rendszerben, másrészt ne lett volna arra büszke, amit akkor csinált. Mi lenne felelős a pártállamért, ha nem a pártszervezetek?

– Az adatvédelmi hatóság, konkrétan Péterfalvi Attila az, akinek hosszú oldalakat szentel a könyvben. Mi a problémája a hatóság tevékenységével?

A kutató nem tehet mást, mint megírja, ami történt, és felháborodik. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság feladata az, hogy védjen bizonyos adatokat, de ha a feladatkörén túlterjeszkedik, akkor olyan közérdekű adatokat is védetté tesz, amelyeket nyilvánosságra kellene hozni.

Péterfalvi Attila mint az intézmény vezetője úgy viselkedik, mint egy elszabadult hajóágyú. Ami azért különösen veszélyes, mert a hatóság kizárólag a parlamentnek felelős, és a döntése megfellebbezhetetlen, csak akkor lehet bíróságra menni, ha formailag hibás.

Legutóbb a NAIH egyik képviselője azt fejtegette, hogy a dokumentumoknak már eleve úgy kellene a levéltárakba kerülniük, hogy a nevek ki vannak takarva bennük. Kétségbeesésemnek és elképedésemnek tudok csak hangot adni. A demokrácia el fognak lehetetlenülni, hiszen Caligula lovaként bárkit bármilyen tisztségre meg lehet választani. A társadalom semmilyen szinten nem fogja tudni ellenőrizni azt, hogy ezek az emberek korábban mit csináltak.

– Akár köztörvényes bűnözők is pozícióba kerülhetnek?

Igen, de persze itt nem arról van szó, hogy egy gyilkost megválasztanának köztársasági elnöknek, hanem arról, hogy a hatóság szándéka szerint a politikusnak nem kell feddhetetlennek lennie, sőt még a látszatát sem kell produkálnia, Péterfalvi Attila szerint nekünk semmi közünk nincs ahhoz, hogy korábban mit csinált valaki, aki politikai tisztségre pályázik. Ez irreális. Amikor mi választunk, akkor birtokában kell lennünk a korábbi életére vonatkozó információknak. Vegyük csak például Farkas Flórián korábbi ügyeit, amelyeket jó volna ismerni ahhoz, hogy tisztán lássunk, és megfelelően értékeljük a mostani tevékenységét. Nehéz nem arra gondolni, hogy a dolgok egymással összefüggnek.

– Tud olyan politikust mondani, aki példaértékűen reagált, amikor nyilvánosságra kerültek róla a múltjára vonatkozó adatok?

Igen, Bilecz Endre, aki az első ciklusban volt képviselő. Ő saját maga tárta, kényszer nélkül az ügyét a nyilvánosság elé. Csurka más, ott azért volt egy külső presszió. Az állambiztonságiak részéről sem sokat tudunk mondani, talán csak egyedül Farkas Vladimir állt ki őszintén a nyilvánosság elé a szerepével, amit a korábbi évtizedekben betöltött.

ung1

– A könyv végén az úszók köztörvényes nemi erőszak ügyével hosszan foglalkozik, ez az esettanulmány miért kapott ekkora terjedelmet?

Mintaértékű történet ez, ráadásul azt is mutatja, hogy nemcsak az állambiztonsági iratok kutathatósága érdekes, hanem a sima büntetőügyek iratainak nyilvánossága is. Azért fontos ez, mert felveti azt, hogy miképp kell kezelnünk egy köztörvényes ügyet a Kádár-rendszerben, és eldöntenünk, hogy koncepciós-e vagy sem. Kiss Lászlónak (az úszóról van szó) ugye van az az állítása, hogy ő egy koncepciós ügy áldozata, majd bocsánatot kért, aztán megint azt mondta, hogy koncepciós ügy. Azt szerettem volna bebizonyítani, hogy ebből egy szó sem igaz. Ez egy átlagos büntetőügy volt. 27 ilyen nemi erőszakkal kapcsolatos ügyet néztem át, majd anonim módon tettem közzé ezt a konkrét ügyet, erre csak azok ismerhetnek rá, akik érintettek voltak benne. Annyi koncepció volt a Kiss-ügyben is, és másoknál is, hogy enyhébb büntetést kaptak, mint a többiek. Valószínű, hogy utánanyúltak, tehát az ilyen ügyek azért fontosak, hogy lássuk, hol koncepciós egy bírói eljárás.

– Az volt a furcsa, hogy milyen korrekt bírói eljárásnak lehetünk tanúi egy ilyen ügyben.

Igen, valóban, nagyon részletesen feltárt ügyről van szó, és lelkiismeretes bírói munkáról. Korrekt módon indokol, és a büntetés relatíve alacsony mértékéhez képest érdemes ezt az indoklást egyfajta bírói kiszólásnak értelmezni, amely az utókornak lehetővé teszi, hogy lássuk: a bíró pontosan tisztában volt az egésszel, de valamiért kevesebb büntetést kellett adnia. Az az ellentmondás, hogy az indoklás lényegesen szigorúbb, mint a büntetés, azt sejteti velünk, hogy nyomást gyakoroltak rá.

A Kiss-ügy és ez a konkrét ügy is abban hasonlít, hogy míg a legtöbb esetben a büntetés legalább kétharmadát leülték a bűnösök, ezekben az esetekben még a felét se az amúgy is enyhébb ítéleteknek. Nehéz nem arra gondolni, hogy ez felsőbb utasításra történt.

Ungváry Krisztián - Névjegy

Ungváry Krisztián az 1956-os Intézet tudományos munkatársa. 2005 és 2008 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában tevékenykedett szakértőként, ahol az Emlékezet és Szolidaritás Alapítvány német-magyar-lengyel ügyeiben vett részt. 2005-ben tagja lett a német elűzések elleni központ tudományos tanácsának. A Horthy-rendszer mérlege című akadémiai disszertációjával elnyerte az MTA doktora címet. Érdeklődési területe elsősorban a 20. század politikai és hadtörténete, illetve az emberek viszonya saját történelmükhöz.

– Mennyire jellemző az, hogy a bűnösök megpróbálnak áldozatot csinálni magukból?

Az, hogy az ügynök megpróbál menekülni, amikor lelepleződik, és a tette súlyát bagatellizálni, kisebbíteni, természetes. A Tar Sándor-ügy jó példa erre, de nem ez az igazán ijesztő. Hanem az az elnézés, amellyel az értelmiségi elit támogatást nyújt ebben, és hogy ezzel milyen erkölcsi bizonyítványt állít ki magáról. Tisztelet persze a nagyon kevés kivételnek, akiket meg is említek a kötetben.

– Érdekes volt az első parlamentnek az ügynöknévsora, annak dacára, hogy sokan már nem élnek, és rengeteg idő eltelt azóta. Mennyire teljes ez a lista?

Biztosan nem teljes, én a képviselők 10 százalékának érintettségét tudtam kimutatni, valószínűnek tartom, hogy még legalább ennyi nevet lehetne melléjük írni, ha kutathatóak lennének az adatok. Az idő múlása nem tesz jót a nyilvánosságnak sem, ez tény. 1995-ben is még valószínűleg beborult volna a magyar parlament jelentős része… Ma ez a szám sokkal csekélyebb lenne, könnyebben lehetne ezen túljutni, könnyebb lenne a szembenézés.

– Ha ideálisan zajlott volna ez a folyamat, minek kellett volna történnie 27 évvel ezelőtt. Ön mit csinált volna?

Létrehoztam volna az Áldozatok Levéltárát, ahogy az például Németországban történt. Megakadályoztam volna, hogy 1990-től 2002-ig rengeteg iratot ledaráljanak, az iratok megsemmisítésének egy jó része már az Antall-kormány hivatalba lépése után történt ugyanis. Emellett lehetővé tettem volna, hogy egyenlően lehessen hozzáférni a dokumentumokhoz, és megismerni őket. A felelősségre vonásnak egy bizonyos szint felett meg kellett volna történni, a Holocaust idején elkövetett bűnökhöz hasonlóan. Vegyük például Biszku Béla esetét, akit nagy nehezen ugyan mégis vád alá vontak, de olyan kamu vádpontokkal, amelyek nevetségessé tették az egész eljárást.

Biszkuról ugyanis kimutatható a dokumentumok tükrében, hogy konkrétan emberrablásokat rendelt el. Ezek miatt nem indítottak ellene eljárást, sőt az ügyben a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, amelynek feladata lett volna ezt kezdeményezni, mélyen hallgatott.

A Nagy Imre-per kapcsán pedig felmentették, hogy nem bizonyítható az érintettsége, holott ennek ellenkezője dokumentumokkal igazolható. Ezeket a dolgokat lehetett volna rendezni pár év alatt, a múlt feldolgozása persze nem olyan, hogy pár év alatt le lehet zárni, Németországban is máig folyik az iratok feldolgozása, értékelése, felteszik a kérdéseket, és ezzel sokkal egészségesebb lett a politikai légkör is. A szlovák, cseh vagy román példa is azt mutatja, hogy nálunk sokkal rosszabb helyzetből induló országok is előrébb jutnak ebben, amit a rendszerváltáskor kevesen gondoltak volna.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Kéri László: Fel vannak készülve az azonnali menekülésre is - országjáráson a Kéri-házaspár
Kéri László és Petschnig Mária Zita hónapok óta járják az országot a Tisza-szigetek meghívására. Mádra mi is elkísértük őket, ahol arról beszélgettünk, miért csinálják és milyen élmények érték őket eddig.


Kéri László és felesége, Petschnig Mária Zita tavaly óta járják az országot a Tisza-szigetek meghívására. Azt mondják, nem akarnak politikaformálók lenni, csupán informatív előadásaikkal segítenek, hogy az emberek tisztábban lássák a politikai és a gazdasági összefüggéseket.

Ahogy Petschnig Mária Zita mondja,

sokan már korábban is ismerték külön-külön a tényeket, de az, hogy rendszerben is elmesélik, sokat segít.

A mádi művelődési ház teljesen megtelt, ahogy a korábbi hasonló rendezvényeken is ez történt országszerte. Bár olykor nehéz megfelelő helyszínt találni az előadásokhoz, vannak települések, ahol bezárulnak az ajtók, ha kiderül, kik érkeznének.

A pénzügyi és politológiai elemzések sorozata a nyár közepéig folytatódik. A közgazdász–politológus házaspár tudatosan korlátozza saját szerepvállalását: a kampány közeledtével befejezik a fellépéseiket.

Helyszíni riportunk

Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Az ország leszar minket, úgy, ahogy vagyunk, de itt kell lennünk” – A nap, amikor korlátozták a gyülekezési jogot Magyarországon
A Momentum blokádjában néhány tutcatnyian vettek részt, a tüntetésre egy-két ezren jöttek el, és alig párszázan maradtak a végére. Akikkel beszélgettünk, pesszimisták voltak, le lehet-e békés választásokon váltani a Fideszt.


Az alaptörvény 15. módosítása teszi lehetővé, hogy betiltható legyen a Pride. Természetesen nem ezt írta bele a Fidesz a törvénybe, hanem csupán annyit, hogy a gyermekek jogai más szabadságjogokat megelőznek, kivéve az élethez való jogot. De amennyiben úgy értelmezik (márpedig a politika nyomására úgy fogják), hogy a melegek vonulása sérti a gyermekek jogait, akkor betilthatóvá válik egy ilyen rendezvény.

Tegnap volt a módosítás zárószavazása, amit a Fidesz–KDNP mellett a Mi Hazánk is megszavazott. Erre az alkalomra hirdette meg az Országgyűlés épületének blokádját a Momentum.

Villamossal mennék a Kossuth térig. Az eredeti tervem szerint egy megállót mentem volna, azonban félúton megállítja a villamost egy szoros rendőrsorfal.

Kiderül, csak eddig jöttünk, mert lezárták a rendőrök az egész Kossuth teret majdnem minden irányból, csak a Szalay utca felől közelíthető meg. Ezt a lezárást semmi nem indokolja, mivel a téren alig van tüntető, bőven közlekedhetne a villamos. Ahogy a környező utcák zárása is csupán annyi célt szolgálhat, hogy aki a térre igyekszik, kerülhessen egy nagyot.

Leszállok a villamosról, a rakpart felé veszem az utamat. A töküres utcákon hermetikus rendőrkordon, ami, ahogy sejtettem, a rakpart zárásával folytatódik. Itt veszem hasznát a sajtóigazolványomnak, ami nélkül esélyem sem lenne lejutni a mélygarázs alsó rakparti bejáratához. Két sorban állnak a képviselők, mögöttük és körülöttük rendőrök. Elsőként Sebők Éva momentumos képviselőhöz fordulok, hogy mi van itt most. Tőle csak annyit tudok meg, hogy saccra 60–70 fideszes képviselő lehet bent szerinte, tehát még nincs meg a kétharmad a szavazáshoz. Közbevetem, hogy az állami média elől is simán felszedték és elvitték őket rendőrök, amire annyit válaszol, hogy bízik benne, hogy

ha egyet elvisznek, kettő ül majd a helyébe.

A fenti tér felől ugyanis a lépcsőn még szabad a lejárás. De fentről nem jön senki le, csak biztatják a maroknyi momentumost. Lent azonban forrósodik a helyzet. Érkezik még egy adag rendőr, érzékelhetően közeledik a pillanat, amikor megpróbálják felszámolni a blokádot. Az eddig álló képviselők és civilek leülnek, szorosan egymás mellé. Felkészülnek arra, hogy elvigyék őket, előkerülnek a gyorskötözők, hogy egymáshoz kötözzék magukat.

Csak a blokádban részt vevők vannak lent, kétszer annyian a sajtótól, és még vagy húsz szimpatizáns. Ekkor

a rendőrök elkezdik felterelni a sorfal előtt álló újságírókat, fotósokat, operatőröket a járdára.

Elég kellemetlen érzés, mert addig szellősen tudtunk állni, most a járdán nem sok helyünk maradt. És a rendőrök nem állnak meg itt, hanem az egész sajtót fel akarják terelni a lépcsőn a térre. Ennek sem látni sok értelmét, hiszen a járdáról mi már nem jelentünk akadályt, maradt a blokádban részt vevő két sornyi momentumos, innen már csak arról van szó, hogy ne lehessünk közel az eseményekhez.

Szabó Tímea országgyűlési képviselő is itt van, őt is lökdösik felfelé, ám nem hagyja magát. Részben neki köszönhetően a rendőrök (egyelőre) felhagynak azzal, hogy feltereljenek minket a térre. Amikor megkérdezem, mi zajlik itt szerinte, azt mondja, hogy teljesen abszurd kezd lenni ez az egész. „Azok a rendőrök, akik egyébként nagyrészt tisztességesen végzik a munkájukat, bele vannak tolva egy jogilag szürke zónába, aztán egy teljesen illegális tevékenységbe, egy teljesen jogszerűtlen intézkedéssorozatba.”

Szerinte a helyzet előbb-utóbb komolyabb erőszakba fog torkollni. Amikor felvetem neki, hogy az Orbán-rendszer egyik legitimációs alapvetése az, hogy a 2006-os rendőri erőszakkal szemben az ő rendőrségük szakszerűen teszi a dolgát, a tüntetők haja szála sem görbül, azt mondja, hogy ez már akkor megdőlt, amikor a Karmelitánál előkerült a diákokkal szemben a könnygáz.

„A hatalom egyre kétségbeesettebb, tudják, látják, hogy a 2026-os választáson nagyon nem állnak jól, ezért egyre kétségbeesettebb és egyre erőszakosabb lépéseket fognak tenni.”

„Ha csak abba belegondolunk, hogy Kövér László házelnökként minden évben olyan elképesztő katonai fegyvereket, lőszereket és eszközöket rendel az országgyűlési őrségnek, mint például kézigránátok, akkor az már önmagában elég nyugtalanító, az pedig, hogy gyakorlatilag százával állnak itt a rendőrök békés tüntetőkkel szemben, hát az sem megnyugtató” - mondja.

Szerinte elég ránézni Oroszországra, hogy hova lehet ezt fokozni. A hatalom részéről a közbeszédben megjelenő poloskázás, kullancsozás, majd az ezt követő erőszakhullám a Tisza pultjai ellen mind-mind nagyon aggasztó.

„Pontosan tudjuk azt, hogy a harmincas évek náci Németországában így kezdődött a népirtás, hogy először szavakkal, aztán azok tettekbe fordultak, és végül népirtás. Most már látjuk, hogy gyakorlatilag fideszes provokátorok minden egyes gyülekezésnél odamennek és fizikai atrocitásba torkolló verekedést kezdeményeznek békés tüntetők ellen.”

Tény, hogy a heringként járdára zsúfolt sajtó és a szimpatizánsok között most is ott áll Bede Zsolt, aki megállás nélkül próbálja kihozni a sodrából a tüntetőket, politikusokat. A rendőrök közben a hátsó sorban ülőket egyenként emelik fel és viszik odébb. Ebben szakszerűek.

A tér felől a korlátnál álló tüntetők kiabálnak, ahogy az alsó rakpart Duna felőli oldalán állók is. Sebők Éva reményei nem teljesülnek, de nincs is rá esély, mert a hermetikus rendőrsorfalon, még ha akarna, sem tudna áttörni tüntető, hogy az elhurcoltak helyére üljön.

A második sor még ül. Tordai Bence mellé sodródom, akivel elég nehéz beszélgetni, mert Bede Zsolt megállás nélkül mondja a magáét.

Tordai szerint sokkal többen kellene, hogy itt legyenek, mert a képviselők és néhány aktivista, aki velük együtt leül, kevés. Tízezrek kellenének ide, mondja.

A Tisza önkénteseire hivatkozik, akik az elmúlt három hetet végigpultozták a Nemzet Hangja konzultáció íveivel, nem egyszer fizikai erőszaknak kitéve magukat. Azt mondja, nagyon nehéz időszak következik, és ebben nem ért egyet Magyar Péterrel, aki szerinte azt mondta, hogy túl vannak a nehezén. A neheze most következik. A felelősség Tordai szerint a kormánypártoké, és az azokat kiszolgáló Bede Zsolt-féle figuráké.

Közben a rendőrök szépen felszedik a második sort, majd mindenkit feltessékelnek a térre.

A blokádnak vége.

Kis szünet következik, a téren lézengenek az emberek. Eleve a Tisza szobor körüli kisebb térre szervezték a demonstrációt, nem is a nagy térre, a főbejárat elé. A szervezők nyilván azzal számoltak, hogy ezt a térséget talán megtöltik az emberek. De ezt is túlbecsülték.

A kivetítőn közvetítik az ülésteremben történő szavazást. Érdekes kép, mobilról streameli valamelyik képviselő. Előttünk, hátulról látszik a Szijjártó miniszter, aki a mellette ülő minisztertársával kedélyesen beszélgetve ütemesen nyomogatja az igen gombot.

A téren a tömeg minden szavazásnál fújol, holott egyelőre teljesen más törvények zárószavazása folyik. Majd hirtelen ráfordulnak az alaptörvény módosítására, itt is több részletben szavaznak. Pár perc, néhány szavazás, és vége. Ennyi volt.

A politikusok beszédeit itt nem részletezném. Legyen elég annyi, hogy az utolsó felszólaló, Bedő Dávid, a parlamentből kitiltott Momentum frakcióvezetője felszólítja az embereket, hogy menjenek fel a Várba, a Sándor-palota elé, és bírják rá a köztársasági elnököt, hogy ne írja alá az alaptörvény módosítását.

El is indul a tömeg, vagy ezer ember. Találomra megszólítok egy menetelő fiút, Kaiser Botondot, Esztergomból. Szkeptikus azt illetően, hogy ennyien megállásra kényszeríthetnék a hatalmat.

A jövő évi választás kilátásait illetően is pesszimista: szerinte krumplival vagy erőszakkal, de a hatalom megtalálja a módját, hogy „megnyerje” a választásokat.

Egy biztos. Ha tíz év múlva is Fidesz-rendszer lesz, ő már nem lesz itt - mondja.

Az Akadémia utcában menetel a tömegben Szabó Szabolcs momentumos képviselő. Amikor idézem neki a színpadon imént felszólaló Baranyi Krisztina szavait, miszerint Magyarország Oroszország útjára lépett, egyetért vele.

„Én mindenkinek azt tudom javasolni, hogy olvassa el Anna Politkovszkaja naplóját. Az 2005–2006 környékén íródott, utána lőtték főbe a lakása ajtajánál. Amiket ő ott leír a 2005–2006-os Oroszországról és Putyin akkori hatalomtechnikai húzásairól, az kísértetiesen hasonlít arra, mint ami most történik Magyarországon. Úgyhogy igen, én is azt gondolom, hogy ez egy erős putyinizálódási út, amin vagyunk.”

Zúg az utcában a „Mocskos Fidesz”, a boltosok az üzletük küszöbéről bámészkodnak, ahogy a turisták is. Ez a Belváros, itt minden turistalátványosság. Akik most erre járnak, nem is tudják talán, milyen pillanatoknak véletlen tanúi éppen.

A képviselő nem hiszi, hogy választásokon le lehet váltani a Fideszt. Szerinte minden a kezükben van, hogy manipuláljanak, és nem is kell a választás napján hamis szavazólapokkal operálni, ott van az egész államapparátus, az állami média és a kétharmados törvényhozás. Szerinte ez a rendszer csak összeomolhat, és csak utána lehet rendszert váltani.

Kiérünk a térre, versenyfutás kezdődik a rendőrökkel, ki ér előbb a hídra fel. A momentumosok futva rohamozzák meg a hidat, még szabad a feljárat. A hídra érve győzedelmesen kiabálják: miénk a híd! Ezt az egyetlen "győzelmet" aratták ma, büszkék rá tehát. Bevárják a tömeget, ami folyamatosan apad. Három-négyszáz ember lehet, akik a hídra lépnek, jóindulatú becsléssel. Megszólítok egy lányt, Reginát Budapestről. Sarkosan fogalmaz, amikor megkérdezem, vár-e valamit a mai tüntetéstől:

„Én nem, mert az ország leszar minket, úgy, ahogy vagyunk, viszont muszáj mennünk, és muszáj addig tennünk, ameddig nem hallgatnak ránk, mert mást nem tehetünk, gyülekeznünk kell, össze kell tartanunk, és itt kell lennünk.”

A kezdetektől fogva kijár a tiltakozásokra, és ott lesz, ameddig kell, ameddig lehet, mert szerinte valahogy fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy baj van az országban.

És ahogy számítottam rá, a Clark Ádám tér előtt, a híd budai végén rendőrsorfal állja el az utat. Nem sokáig tart a szokásos farkasszem-nézés, hamar döntenek a tüntetők: áttörnek. Én, a fotósok mellé felállva a híd vasszerkezetére látom azt is, amit ők nem:

irdatlan mennyiségű rendőr és rendőrségi busz áll a téren, miközben a tömeg már csak a híd budai kapuja és hídfője közötti útszakasznyira apadt.

Ezt ők nem tudják, nekimennek a rendőröknek. A tüntetők nyomják a rendőröket, azok meg vissza őket. A széleknél időnként meggyengül a rendőri ellennyomás, de mire átszivárognának a tüntetők, kerül ember oda is. Kijjebb nyomják a rendőröket, de át nem törnek.

Aztán egy következő hórukkra részben az is megtörténik.

Néhány tíz momentumos kitör a Clark Ádám térre.

A maradék a hídon reked. Ácsorgás és tanácstalanság kezdődik. Érezhetően szivárognak el az emberek, Pest felé szabad az elvonulás lehetősége. Az egyik fiatalembert, a siófoki Szabó Dánielt megszólítom, mit látott. Ő nem állt az első sorban, amit tud, hogy akik átjutottak, azokat rögtön igazoltatták is. De úgy érzi, keményedhet a helyzet. „Sok rendőrnek a kezében ott a könnygázos palack, már rakosgatták jobbra-balra, meg többen már visszamentek az autójukba a maszkért. Úgyhogy szerintem készültek arra, hogy ha szükséges, akkor a könnygázt is bevetik.”

Ahogy az erőviszonyokat látom, erre már nem lesz szükség. Újabb adag rendőr érkezik, nem is kevés, Pest felől, és a maradék úttesten lézengőket is felküldik a járdára. Elég most már a kérés, mindenki engedelmeskedik, a rendőrök segítenek két biciklit átemelni a korláton. A járdán egy darabig téblábol még a maradék, miközben egy turistacsalád, két gyerekkel próbál átjutni a kordonon, de hiába mutatják a szállodai kártyájukat, a rendőrök nem engednek át senkit. Ez a parancs.

Vége. Visszafelé a hídon mindenkit igazoltatnak. Mögöttem egy anya és fiatal felnőtt leánya. A lány sír. Anyja nyugtatja. A lánya erre csak azt mondja: „Értsd meg, én ilyen érzékeny vagyok, nem akarom megszokni, hogy ilyen megtörténhet.”

Az anyja, nyilván vigaszként mondja, szerinte ezek után senki sem szavaz jövőre a hatalomra. De a lánya nem ért egyet.

„Itt lehet, hogy nem. De ott, ahol olyan a szegénység, hogy egy zsák krumpliért leszavaznak bárkire, ott fogják megnyerni a választást. És hidd el, ha én is éhes lennék, én is szavaznék bárkire egy kis krumpliért.”

Sietősre veszem, szép tavaszi este van. A város fényei csillognak, Budapest gyönyörű.

Sulyok Tamás az este alá is írta a törvényt, ami így azonnal életbe is lépett.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Ki volt Ferenc, az argentin jezsuita pápa, akit nemcsak a katolikusok tiszteltek?
Sokak szemében a remény a társadalmi igazságosság felé, ám sok katolikus a felforgatót látta benne, holott nem is sikerült igazán felforgatnia az egyházat. Kérdés, folytatják-e életművét Rómában, vagy jönnek azok, akiknek ez a kevés reform is túl sok volt?


Jorge Mario Bergoglio ma, húsvéthétfőn meghalt Rómában.

Argentínában született, 1936. december 17-én, amiből az is következik, hogy már nyiladozó értelemmel szembesülhetett mindazzal a borzalommal, amit a II. világháború jelentett az emberiségnek, és az is, hogy személyében maga is, ha úgy tetszik, bevándorló volt Európában.

Ferenc pápa apja, Mario José Bergoglio Olaszországból, Piemont régiójából érkezett Argentínába 22 évesen. Kezdetben az argentin vasútnál dolgozott, később könyvelőként tevékenykedett. Feleségét, Regina María Sívorit már Argentínában ismerte meg. Ferenc volt az elsőszülött az öt gyermek közül. Mivel a család olyan régióból származott, ahol piemonti nyelvet beszéltek, a pápa később úgy határozta meg anyanyelvét, mint piemonti nyelv. Két öccse (Óscar Adrián és Alberto Horacio) és két húga (Marta Regina és María Elena) is született.

Fiatalkorában légúti betegséggel kellett megküzdenie, ezért tüdejének egy részét eltávolították. Akkoriban – a megfelelő antibiotikumok híján – ezzel az orvosi beavatkozással mentették meg az életét.

Középiskolai tanulmányait követően Buenos Airesben vegyésztechnikusi oklevelet szerzett, majd a papi hivatás mellett döntött, és belépett a Villa Devotó-i szemináriumba. Huszonkét évesen, 1958. március 11-én elkezdte a jezsuita rendi noviciátust. Chilében folytatott humán tanulmányokat, majd visszatérve, 1963-ban filozófiai licenciátust szerzett a San Miguel-i Colegio Máximo San Joséban. Később, 1964–65-ben a Santa Fé-i Szeplőtelen Fogantatás Gimnáziumban és 1966-ban a Buenos Aires-i Megváltó Gimnáziumban tanított irodalmat és pszichológiát.

1967-től 1970-ig teológiai tanulmányokon vett részt ugyanebben az intézményben (Colegio Máximo San José), és licenciátusi fokozatot szerzett. 1969. december 13-án szentelték pappá. A harmadik probációs időszakát 1970–71-ben a spanyolországi Alcalá de Henaresben töltötte, örökfogadalmát pedig 1973. április 22-én tette le.

Jorge Mario Bergoglio élete során – de már előtte is – Latin-Amerika sajátos történelmi utat járt be, országai diktatúrákból diktatúrákba ájultak, hihetetlen vagyoni különbségek alakultak ki, és

a történelmet az ötvenes-hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas években is sokszor vérrel írták szülőföldjén.

Nekünk, európaiaknak talán nehezen érthető, de az amerikai kontinensnek ezen a felén a katolikus egyház teljesen más szerepet játszott az elmúlt évtizedek történéseiben, mint a mifelénk. Ferenc pápa szülőföldjén inkább kapcsolódott össze a szociális mozgalmakkal, a társadalmi igazságosság védelmével és az azért való kiállással, mint mifelénk, ahol, ha politikai szerepet is vállal az egyház, nagyon ritka, hogy a társadalmi progresszió melletti kiállás érdekében tenné azt.

Juan Perón vitatható, autokrata rendszere után a gyenge polgári és katonai kormányzatok váltogatták egymást Argentínában, majd megélhette az 1976-os katonai puccsot, amely regnálása alatt emberek ezrei tűntek el, az ország rettegett titkosszolgálata együttműködött az akkor még kőkemény chilei rezsimmel.

Ebben az időszakban történt egy olyan eset, melyben a későbbi pápa, aki akkor a jezsuita rend argentin tartományfőnöki tisztségét látta el, szerepet kapott. Két jezsuita papot – köztük a magyar Jálics Ferencet és Orlando Yorio atyát – elrabolták.

A történtek kapcsán Bergogliót is többen megvádolták, hogy nem tett eleget a védelmükben, sőt közre is működött az emberrablásban. 2005-ben per is indult ellene, végül a vádakat elvetették.

A kérdéses események megítélése vitatott maradt; Jálics Ferenc a későbbiekben annyit mondott, hogy nem Bergoglio miatt hurcolták el őket, és nem tudott arról nyilatkozni, hogy a későbbi pápa milyen szerepet játszott a történtekben.

A diktatúra éveinek erőszakos politikája egyenes úton vezette az országot a katasztrófába, és a kétes kimenetelű falklandi háborúba.

A természeti kincsei által gazdaságilag ígéretes ország kirívóan gyenge gazdasági és társadalmi teljesítménye, a válságokból válságokba bukdácsolás korán megtanította Jorge Mario Bergogliónak, hogy a hivalkodó nagyotmondás és demagógia helyett mennyire fontos lehet(ne) az emberek valódi szolgálata.

1992. május 20-án kinevezték a Buenos Aires-i főegyházmegye segédpüspökévé, emellett Auca címzetes püspökévé is. Június 27-én szentelték püspökké. 1997. június 3-án lett Buenos Aires koadjutor érseke, 1998. február 28-án érseke. 2005. november 8-tól 2011. november 8-ig az Argentin Püspöki Konferencia elnöki tisztségét is betöltötte. II. János Pál pápa 2001. február 21-én kreálta bíborossá.

2005-ben részt vett II. János Pál pápa temetésén. A kiszivárgott információk szerint a pápaválasztó konklávén a második legtöbb szavazatot kaphatta Joseph Ratzinger bíboros mögött.

Amikor XVI. Benedek pápa lemondása után 2013-ban pápává választották, már a beiktatásakor kiderült, hogy a katolikus egyház élén is progresszív irányt kíván mutatni.

Beiktatási ceremóniáján első ízben vett részt a nagy egyházszakadás (1054) óta a konstantinápolyi pátriárka is, Bartholomaiosz pátriárka személyében.

És hogy miben is nyilvánult meg a progresszivitása? A világi progresszió felől nézve igencsak óvatosnak tűnhet, amit képviselt, de a katolikus egyház évezredes, nehézkes és igencsak konzervatív világa felől nézve, amit képviselt, felért egy kisebbfajta földindulással. Miközben elutasította a terhességmegszakítást, a fogamzásgátlást, az azonos neműek házasságát és az eutanáziát,

ellenezte a halálbüntetést, és hangsúlyozta, hogy a homoszexuális emberek iránt is szeretettel és tisztelettel kell viseltetni.

2023 decemberében kiadta a Fiducia supplicans („Könyörgő bizalom”) című dokumentumot, amelyben jóváhagyta az azonos nemű párok megáldását, noha ez nem jelentette azt, hogy a melegek katolikus szertartás szerinti házasságát lehetővé tette volna. Fellépett a társadalmi igazságtalanságok ellen, kiállt a szegények és az elesettek mellett, gyakran bírálta azokat a kormányokat, amelyek nem törődnek a társadalom peremén élőkkel. Közel állt a Comunione e Liberazione katolikus lelkiségi mozgalomhoz, azonban távolságot tartott a felszabadítási teológiától.

Minden eddigi egyházfőhöz képest határozottabban lépett fel a papi szexuális zaklatásokkal szemben. 2023 augusztusában például találkozott a papi szexuális zaklatások túlélőivel is portugáliai útján. Akkor azt mondta, hogy tisztában van azzal, hogy a katolikus egyház szexuális botrányai rossz megítéléssel járnak, az esetek eltussolása pedig csalódottságot és dühöt vált ki. Épp ezért az áldozatok gyötrelmekkel teli kiáltását meg kell hallgatni, a katolikus egyháznak meg kell tisztulnia.

Azonban bírálói szerint hathatós intézkedéseket azért nem tett, hogy az elkövetőket világi bíróságok elé állíthassák, és ne csak az egyházon belüli, sokszor nem kellően erélyes, eltusoló eljárások alá vessék.

A menekültválság kirobbanásakor a befogadásukat szorgalmazta, ugyanakkor elítélte a terrorizmus minden formáját, és hangsúlyozta a biztonsági intézkedések szükségességét a menekültek közé keveredő terroristák kiszűrése érdekében. 2016 húsvétján menekültek lábát mosta meg szimbolikus gesztusként. Leszbosz szigetéről 12 szír menekültet fogadott be a Vatikánba, és többször kiállt amellett, hogy az anyagi érdekek miatti fegyvergyártás és háborúk áldozatai ezek az emberek.

Többször utalt arra, hogy a fegyveripart a „világ legnagyobb csapásának” tartja, és a 2022-ben kirobbant háborús konfliktust a „harmadik világháború első szakaszának” nevezte. Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, a pápa személyesen kereste fel az orosz szentszéki nagykövetséget Rómában, majd két bíborost (Konrad Krajewski és Michael Czerny) küldött Ukrajnába. Erre korábban nem volt példa a vatikáni diplomáciában.

2022. március 25-én Oroszországot és Ukrajnát a Szűzanya oltalmába ajánlotta.

Életmódjával demonstrált a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben. Már érsekként sem használt saját autót, tömegközlekedéssel járt, repülőn pedig turistaosztályon utazott. Egyszerű lakásban élt, gyakran hordta elődje bíborosi öltözeteit, és szívesebben jelent meg egyszerű fekete ruhában. Később pápaként sem költözött be az Apostoli Palota hagyományos pápai lakosztályába, hanem a vatikáni Szent Márta-házban maradt.

A Castel Gandolfó-i nyári rezidenciát megnyitotta a nyilvánosság előtt, így az múzeumként funkcionál tovább.

Ferenc pápa közvetlen volt a híveivel, gyakran közvetlen kapcsolatot keresett velük, ami a testőrségét olykor nehéz helyzetbe hozta. Kedvelte az irodalmat, a labdarúgást és az úszást, emellett jól beszélt spanyolul, olaszul, latinul, franciául, németül és angolul.

Ferenc pápa, aki kétszer is ellátogatott Magyarországra, rendkívül népszerű volt a nem hívő emberek között is, miközben sokan, akik magukat hívő katolikusnak vallották, radikális reformjai miatt a sátánt látták benne (egy magyarországi vezető publicista egy ízben „demens vénembernek” nevezte). Tisztelői, hívei között sokan abban is reménykedtek, hogy alkalmasnak bizonyul a vatikáni bürokrácia és a kúria megreformálására. Azonban,

bár Jorge Mario Bergoglio, olasz származású argentin bevándorló a Róma által övezett Vatikánvárosban sokat megtett ezért, a kétezer éves szervezet egyelőre ellenállóbbnak bizonyult.

A világ jelenleg elfordulóban van a progressziótól, miközben az egyház is elveszítette azt a személyt, aki minden eddiginél erőteljesebben képviselte a társadalmi igazságosság és megújulás szükségességét. Sokan vannak, akik gyászolják, de sokan állnak készen arra, hogy lerombolják életművét. Róma hamarosan dönteni fog.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Budapesten 7,8 évnyi nettó átlagfizetés kell egy 50 négyzetméteres használt lakás megvásárlásához
De a használt lakásokra a régió többi fővárosában még tovább kell spórolni. A magyar lakásávásárlók helyzetét nehezíti, hogy márciusban már 18%-os lakásdrágulást mértek az egy évvel ezelőtti árakhoz képest.


Hihetetlen mértékben drágultak egy év alatt az ingatlanok, Budapesten márciusra 18%-kal nőttek az árak. A használt lakások átlagára meghaladta az 1,2 millió Ft-ot négyzetméterenként, és az átlagos ingatlanár elérte a 108 millió Ft-ot.

A szédítő számokat árnyalja, hogy az egész régió drága. Az ingatlan.com legújabb elemzésében ugyanis megnézték, mennyibe került a tavalyi adatok alapján egy 50 négyzetméteres használt lakás a környező országok fővárosaiban, és mennyit kell rá spórolni. Azt a meglepő eredményt kapták, hogy Budapest még mindig az olcsóbb helyek közé tartozik. Egy 50 négyzetméteres használt lakásra elég 7,8 évig félretenni, feltéve, hogy a leendő vásárló addig is nem eszik, nem ruházkodik, nem fűt, és legfőképpen nem költ albérletre a saját fizetéséből. A elemzésről Balogh Lászlóval beszélgettünk.

– Hogyan számoltak pontosan?

– Az egyes országok statisztikai hivatalainak és jegybanki adatainak felhasználásával vetettük össze a 2024 negyedik negyedéves lakásárakat, az ebben az időszakban érvényes, és a fővárosokra jellemző nettó átlagkereseteket egymással. Ebből az jött ki, hogy bár Budapesten a márciusi lakásárindexünk 18%-os áremelkedést mutat éves összevetésben, de ha ezeket az ingatlanárakat összehasonlítjuk a régiós, tehát a közép-európai országok fővárosaiban tapasztalható árakkal, akkor azt látjuk, hogy

Bukarestet kivéve Budapest olcsóbb forintban kifejezve. A helyi átlagfizetéshez mérten is igaz az, hogy a román főváros után itt kell a legrövidebb ideig spórolni ahhoz, hogy valaki egy használt, 50 négyzetméteres lakást meg tudjon vásárolni.

Fontos, hogy itt a használt lakások árait hasonlítottuk össze egymással. Ez alapján az jött ki, hogy a legdrágább főváros Prága, itt egy négyzetméternyi használt lakás 2,2 millió Ft-ba kerül. Ezt követi Varsó 1,5 millió Ft-os négyzetméterárral, majd Pozsony, 1 millió 360 ezer Ft-tal, és csak ezután jön Budapest 1 millió 30 ezer Ft-os átlagos négyzetméterárral, majd Bukarest 850 ezer Ft-os négyzetméterenkénti átlaggal. Ez mindenhol a 2024. 4. negyedéves adatokat veszi alapul, tehát

ebben még nincs benne az elmúlt hónapok drasztikus áremelkedése, ami Budapesten történt.

Ha egy 50 négyzetméteres lakásra vetítjük ezeket az összegeket, akkor ez azt jelenti, hogy amíg Budapesten az utolsó negyedévben a hivatalos KSH-adatok alapján ez 51–52 millió Ft-ba került, addig Prágában a duplájába, azaz 110 millió Ft-ba, Varsóban 75, Pozsonyban pedig 68 millió Ft-ba, míg Bukarestben 42,5 millióba. Ehhez hozzátettük a havi nettó átlagfizetéseket, ami szintén érdekes, mert Budapesten a negyedik negyedévben a nettó átlag az 553 ezer Ft volt, és az említett fővárosok tekintetében csak Bukarestben volt ennél alacsonyabb, de ott is csak 10 ezer Ft-tal, tehát 540 ezer Ft. Pozsonyban meg hozzánk képest lehet 20 ezer Ft-tal többet keresni, 573 ezer Ft a nettó átlagfizetés. Varsó meg Prága már külön szintet képvisel, mert Varsóban közel 700 ezer, tehát 695 ezer az átlag, Prágában viszont 782 ezer. Ha pedig ezeket az ingatlanárakat és az átlagfizetéseket egymáshoz viszonyítjuk, akkor az jön ki, hogy egy 50 négyzetméteres lakás megvásárlásához Prágában kell a legtöbbet spórolni a nettó átlagfizetéseket figyelembe véve, ott 11,7 év alatt jön ez össze, utána jön Pozsony 9,9 éves megtakarítási időszakkal, aztán pedig Varsó kereken 9 évvel, majd mi vagyunk a negyedikek a sorban, mert

Budapesten 7,8 évnyi nettó átlagfizetés szükséges egy 50 négyzetméteres használt lakás megvásárlásához.

A legolcsóbb pedig Románia, ott csak 6,5 évnyi átlagfizetés kell ahhoz, hogy valaki a fővárosban egy 50 négyzetméteres használt lakást vegyen.

– Gyorsabban növekszik az ingatlanok ára, mint a várható átlagkereset?

– Amikor pörög a lakáspiac, akkor az ingatlanok tipikusan nagyobb ütemben drágulnak, mint ahogy a fizetések emelkednek, de azért a kettő nagyjából pariban van egymással.

– Ez az arányszám az elmúlt években mikor volt jobb, mikor rosszabb?

– Volt olyan időszak, amikor nem 7,8 évig tartott egy 50 négyzetméteres használt lakást összespórolni a nettó átlagfizetésből, hanem 6,5–7 évből is kijött ez az összeg. Ez 2015–16 környékén volt, de akkor egyrészt a lakásárak is harmadannyiba kerültek, és a fizetések is jóval alacsonyabbak voltak, mint most. Szóval igazából azt lehet mondani, hogy olyan

drasztikusan nem változtak ezek a számok, tehát nem nőtt duplájára például, de a spóroláshoz szükséges idő az elmúlt 10 évben körülbelül 8–10%-kal meghosszabbodott.

– Ezt a rengeteg pénzt a többség nyilván nem összespórolja, hanem hitelt vesz fel.

– A hitelnek az az egy előnye megvan, hogy míg egy 100 ezer forintos hiteltörlesztő egy nagyon komoly kiadást jelentett, például 10 évvel ezelőtt a fizetés felét is elvihette. Mára egy 100 ezer forintos törlesztő már nem akkora nagy teher a lakásvásárlók számára.

– Ugyanakkor a magasabb árakhoz nagyobb hitel is kell. Jó üzlet lakásvásárlásra hitelt felvenni?

– Mindig kockázatos döntés, de sokak számára nincs más opció. Amikor már ilyen szintű ingatlanárakról beszélünk, akkor sokan abban bízhatnak, hogy ami most nagy tehernek tűnik, az az évek során relatíve egyre kisebbé válhat.

– Megnézték az albérletpiacot is. Bár vannak különbségek, de ott nem egetverőek. Az biztos, hogyha valaki egyedülállóként albérletet akar fizetni, akkor a fizetésének körülbelül a felét elviszi az albérlet.

– És akkor még csak a bérleti díjról beszélünk, amihez hozzájárul a közös költség és a rezsi is. A régiós fővárosokat tekintve nagyon egy irányba mutatnak a dolgok, miközben az érdekes, hogy

Prága, Budapest és Bukarest esetében a bérleti díjak 40–45 százalékát viszik el a fizetésnek,

de Varsóban már több mint a felét, Pozsonyban pedig már közel 60%-át. Szóval az már érezhetően sok. Ha Bécset is ide vennénk, akkor ott valószínűleg sokkal kisebb arány jönne ki az átlagfizetés függvényében, amit bérleti díjra kell fordítani, de ez azért is van, mert a bécsi albérletpiacnak a világ minden részéről csodájára járnak már száz éve.

– Itt végig átlagfizetésekről beszéltünk. De igazából többet mondana egy ilyen kimutatás, ha azt a medián, azaz a legtöbb ember által keresett fizetésekre végzik el. Az reálisabb képet festene.

– Ebben igaza van. Valóban, a KSH adatai közül is, ha valaki nagyon keresi, akkor rá tud bukkanni a mediánkeresetek alakulására, ami azt hiszem, hogy

350 ezer forint körül van, az 553 ezer Ft-os átlag helyett, ami jóval kisebb összeg.

Mi azért az átlagkereseteket hasonlítottuk össze egymással, mert ezek viszonylag könnyebben előkeríthető adatok a környező országok fővárosaira is a statisztikai hivatalok, meg a nemzeti bankok által publikált elemzésekből. A medián adatokat sajnos nagyon nehéz összeszedni.


Link másolása
KÖVESS MINKET: