Premier: Weöres Sándor egyik legszebb versét zenésítette meg Tímár Sára és zenekara

Elhunyt Szűcs Márta Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekes, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetettje – írja a Papgeno.

Szűcs Márta 1952. szeptember 7-én született. 1981-ben diplomázott a Zeneakadémián Révhegyi Olga növendékeként. Közvetlenül diplomaszerzése után a Magyar Állami Operaházhoz szerződött. Giuseppe Verdi Rigolettójának Gilda szerepével debütált.

1983-ban a Brüsszeli Belcanto Énekversenyen a legjobb női alakítás díját nyerte Donizetti Lammermoori Luciájával. 1984-ben Edinburgh-ban, Glasgowban, Liverpoolban és Newcastle-ben Gilda szerepét énekelte nagy sikerrel.

Szűcs Márta olyan világsztárokkal énekelt együtt, mint Renato Bruson, Piero Cappuccilli, Sherill Milnes, Jevgenyij Nyesztyerenko, Jennifer Larmoore vagy Peter Dvorsky.

Elképesztő sikere volt a Hunyadi sorozatnak, amibe tényleg apait-anyait beleadtak a készítők: mind látványvilágában, mind történetmesélésében, mind a színészek játékában új korszakot hozott a magyar mozgóképkészítés világába.

A hírekbe sokszor a fülledt erotika miatt bekerülő sorozat utolsó részének utolsó perceibe ugyanakkor egy komoly baki csúszott be, amit egy kis odafigyeléssel el lehetett volna kerülni – vette észre az ATV.hu.

A mű természetesen szabadon kezeli a történelmi eseményeket, de azért arra igyekeztek vigyázni a készítők, hogy tárgyi tévedések ne rontsanak az élvezeti élményen. Az utolsó rész utolsó perceiben azonban a záró feliratban azt lehet olvasni, hogy az V. László után a következő magyar királyt, Hunyadi Mátyást „a Duna jegén koronázták meg”.

Azon túl, hogy a Duna jegén történt eseményeket a történészek ma már egységesen cáfolni szokták,

Történelmi tény, hogy Hunyadi János fiát csak évekkel később, 1464. március 29-én koronázták meg, ráadásul a Dunától jócskán messze, Székesfehérváron.

A sorozat népszerűségének azonban ez a tévedés valószínűleg mit sem fog ártani: a Hunyadi – A Holló felemelkedése húsvétvasárnaptól ráadásul már a Netflixen is elérhető.

Csoda, hogy behozták a magyar mozikba a Bűnösöket. Persze nem azért, mert a főszereplő Michael B. Jordan vagy a rendező Ryan Coogler ne lennének itthon is ismertek. Hiszen egyrészt ők ketten együtt szinte elválaszthatatlanok, mivel közösen forgatták A megállót (2013), a Creed: Apollo fiát (2015) és a Marvel-féle Fekete Párducot (2018), másrészt Jordant még olyan további darabokban is megkedvelhettük, mint az Aranytartalék (2001), a Drót (2002-es epizódok), Az erő krónikája (2012), a Csajkeverők (2014), A Fantasztikus Négyes (2015), A kegyelem ára (2019), a Bűntudat nélkül (2021) és persze a további Creed-filmek (2018, 2023), amelyek közül a harmadikat ő is rendezte.

Szóval velük akár a magyar mozikba is be lehet csalogatni a nézőket.

Egy Chicagóban gengszterkedő ikerpár, Smoke (Michael B. Jordan) és Stack (Michael B. Jordan) térnek haza pénzzel kitömve gyapotültetvényes szülővároskájukba a sztori elején azzal a céllal, hogy a helyi, használaton kívüli malomból egy szórakozóhelyet rittyentsenek a város fekete közössége számára: exkluzív piák és kaják, nem utolsósorban pedig a legjobb zenészek asszisztálásával. A talpalávalóról többek között a helyi veterán muzsikus, Delta Slim (Delroy Lindo) gondoskodik, valamint az ikrek unokaöccse, a már fiatalon is profi gitáros-énekes Sammie. (az énekes-dalszerző Miles Caton filmes debütálása), történetünk kvázi főhőse. A sztori első felében Smoke és Stack ezt a nyitóbulit próbálják összehozni, annak minden részletére kitérve, miközben a városbeli múltjukkal és annak szereplőivel, traumáival is szembe kell nézniük újra.

Majd hirtelen kapunk egy több, mint éles váltást. Valami természetfeletti erő üti fel ugyanis a fejét, pontosabban egy vámpír egy fiatal fehér fickó, Remmick (Jack O’Connell) testében, aki szeretné meghívatni magát az ikrek bulijába egy vérgőzös este reményében…

Igen, ha ez ismerősen hangzik, az nem véletlen, a Bűnösök dramaturgiája ugyanis erősen megidézi az 1996-os Alkonyattól pirkadatigot, ám míg Robert Rodriguez menő filmje a puszta szórakoztatás jegyében fogant, addig a Bűnösökbe Coogler nem kevés tematikát sűrített bele. Természetesen benne van a rasszizmus kérdése, a Jim Crow-féle szegregációs törvények, ugyanakkor a zene és az „ördög” kapcsolata is igen hangsúlyos.

E világi és túlvilági ösztönök, kultúrák (a vámpírok által megtestesített ír bevándorlók), rasszok, sőt idősíkok összeütközése, van itt minden. Mindezt pedig egészen parádés jelenetek kíséretében kapjuk az arcunkba. Az egyikben például tanúi lehetünk annak, ahogy a bulin a múlt, a jelen (’30-as évek) és a jövő zenei stílusai keverednek, s mindhárom kor képviselői egyszerre és együtt ropják egy nagyszabású, közös, időkön átívelő partin az épphogy nem kakofóniába hajló egyvelegben, hiszen a zene egy univerzális, közös nyelv, amely összeköt embereket, időket, helyszíneket. De említhetjük még azt a szcénát is, amikor a bejutásukra váró, s emiatt kint rostokoló vámpírhorda a saját maga által előadott ütős ír népzenére ropja – ilyet sem látni gyakran mozgóképen. Minderre jön rá pedig az utolsó, hosszabb felvonásban a kemény hentelés, nem árulunk el azzal ugyanis nagy titkot, hogy a vérszívók természetesen beszabadulnak a buliba…

A csúcshatás eléréseben pedig óriási szerepe van az operatőr Autumn Durald Arkapaw (Loki, Fekete Párduc 2, Az utolsó táncosnő) csodálatos képeinek s legfőképp a kétszeres Oscar-díjas zeneszerző, Coogler állandó munkatársa, Ludwig Göransson elképesztő aláfestésének, amely a film teljes, 137 perces játékideje alatt egy lüktető, bizsergető, az alantas öszöntökre és az értelemre egyaránt ható csodás műfajmixszel ajándékozzák meg a nézőket. Az év egyik legkiemelkedőbb mozgóképe lesz, érdemes hát alkut kötni az ördöggel egy mozijegy erejéig.

Nem véletlen, a háromrészes első pakk, amit az egeres cég megosztott velünk a Disney+-on. Az Andor eddig is történetfolyamokkal operált, volt egy bonyodalom, amibe Andor vagy egyéb fontos szereplő belekeveredett, majd több részen keresztül ügyesen szőtt sztorivezetéssel megoldották a problémákat. Majd jött a következő kalamajka, ami az előző etap közvetlen következménye volt, és egy pár részen keresztül ekörül forognak főszereplőink. Az első évadból példaként említhetjük a „bankrablást”, melynek eredménye a börtönből való megszökés fejezet.

Ám nem a kollégáját találja az átadáskor, hanem tizenöt éhes, szedett-vedett, menekült lázadót, akik nem tudják ki Andor és csak el akarnak menekülni a bolygóról. Főszereplőnk megint rossz helyen volt, rossz időben, de jó szokásához híven itt is rabként folytatja a történetszállát. Ezalatt a galaxis többi szegletén is tevékenykednek az első évadból megismert karakterek.

Mon Mothma (Genevive O’Reilly) lánya esküvőjén próbálja a lázadás pénzügyi hátterét stabilizálni kapcsolatainak köszönhetően. Syril Karn (Kyle Soller) is visszatér, aki a birodalmi aktatologatóból kisfőnökké avanzsált – a két évad között eltelt egy év és ez idő alatt elkezdte élvezni új szerepkörét. A törtető birodalmi tiszt Dedra (Denise Gough) egyengeti karrierjét, akivel az előző szezon óta egy párt alkotnak.

Emellett megkapjuk az előzetesekben beígért Krennic igazgató (Ben Mendelsohn) cameo-t, reméljük nagyobb szerepe lesz az ausztrál színésznek. Luthen Rael (Stellan Skarsgård) pedig továbbra is elvégzi a szükséges piszkos munkát a lázadás sikeréért, amihez senkinek nincsen gyomra. Akár egy esküvőn is tevékenykedik az öreg.

Az emlegetett lázadás pedig szépen, lassan építkezik, ez a sok történetszál már az első három részben szépen összeáll, ismerjük célokat, a motivációkat, minden karakter tökéletesen átalakul az alkotó Tony Gilroy víziójának megfelelően. Látjuk, melyik szereplő, hogyan fog bekapcsolódni a galaktikus konfliktusba. Nem viccelek, amikor azt írom, az Andor továbbra is egy csiszolatlan gyémánt.

Talán ez volt a legnagyobb probléma az első évaddal is. Akik szerették a Star Wars-t, azok számára lassúnak és vontatottnak tűnt, akik pedig nem kedvelték a franchise-t, azok hozzá se mertek nyúlni. Pedig ez egy bámulatosan csavaros összeesküvés és lázadás története, apró sztorimorzsákkal elmesélve a karaktereken keresztül. A kisember küzdelmét mutatja be egy elnyomó rendszer ellen. Legyen az egy galaktikus birodalom vagy egy kegyetlen anya karaktere. Elképesztően hatásos és akkor még csak a történetről beszéltünk.

A látványra nincsenek szavak. Mintha ott lennénk Mon Mothma esküvőjén, vagy Bixékkel az ellátmány bolygón. Ja igen. A fekete ló, ami az első évadot sokaknak megkeserítette, sajnos még mindig itt van. Bixnek (Adria Arjona) továbbra sincsen igazán funkciója vagy célja azon kívül, hogy megint jól bántalmazzák szegényt.

Még akkor is, ha Bix talán már nem annyira törékeny, mint az első évadban volt, de még mindig nem ér fel a többi részletesen megírt, árnyalt karakterhez. Pedig Adria Arjona jó színésznő, ezt már a tavalyi A bérgyilkos, aki nem is volt-ban is bizonyította. Akit eddig zavart Bix, nem kecsegtetem, ugyan olyan rossz. Ám a többiek továbbra is lélegzetelállítóan autentikusak. Stellan Skarsgård hihetetlenül gyorsan vált a lázadás verőembere és a jólelkű műkincskereskedő szerepe között.

Mon Mothmát alakító Genevieve O’Reilly már nem csak külsőleg hasonlít az eredeti trilógia híres szenátorára, hanem ténylegesen, aktívan vezeti a lázadást a háttérből.

Minden apró részlet, amit a képernyőn látunk, egy élő, lélegző világot mutat be nekünk. Látjuk a tárgyak funkcióját, nem csak a háttérben látványos díszletként vannak jelen. A vizuális effektek hibátlanok és az eltelt egy év alatt a birodalmi rohamosztagosok is megtanultak célozni!

Tony Gilroy úgy szővi a forgatókönyvet, mint a Banyapók a hálóját J.R.R. Tolkien könyveiben. Becsalja a nézőt a képernyő elé, elragadja és ott tartja az első pillanattól az utolsóig és továbbra is nagyon működik. Alig várom a folytatást!