Cserna-Szabó András: Sömmi.
Cserna-Szabó András: Sömmi.
5. A szerszám.
A főbíró úr ugyan nem tévedett sokat az ügy lefolyását illetően, de istenkáromlások és fenyegetőzések nem voltak rabolás közben, ez egyszer szentbiztos, ez nem volt a Sándor szokása, általán keveset beszélt, rabolás közben meg szinte semmit, és ha néha kérdeztük is tőle, mi van, ő csak annyit felelt kurtán,
„sömmi”,
többet csak ritkán szólott, így volt ez 1837. nyarán is, mikor a Katona Pál gazda tanyáján bujdostam, és már éppen azon törtem a fejemet, hogy keresek magamnak valami rendes hivatást, tanyás leszek, halász, vagy kibérelek egy csárdát, ez utóbbi régi vágyam volt, hogy legyen egy saját csárdám, ahol nem én búvok, hanem éppen megfordítva: én bújtatom a cimborákat, és a Pál gazda aznap délután is kint volt a földeken, mert szokás szerint sok volt a dolga a dinnyék körül, mert ez a Katona Pál különös, bogaras ember volt, nem nagyon érdekelte a felesége, a Jusztina, de más se igen hozta lázba, mert ezt a jóembert csak és kizárólag a dinnyéi érdekelték, mert dinnyeköltő volt az istenadta, dinnyeverseket írt – amikor a dinnyék már kifejlődtek, de még éretlenek voltak, a Pál gazda sorra járt közöttük, és bicskaheggyel kétsoros verseket karcolt a héjukra, olyanokat, hogy „Mikor a dinnyét vetöttem / Magja közé dalt kevörtem”, vagy „Égjön a tűz az orcádon / Púp nőjön a lapockádon”, vagy „Van mönnyország és van pokol / Ha dinnyét lopsz, elkárhozol”, meg hasonlók, és mire a dinnyék megértek, a betűk behegedtek, és a vers olvashatóvá vált, és úgy vették azokat a verses dinnyéket a városiak, mint a mézes cukrot, volt, aki saját, névre szóló verset kért a Pál gazdától, hogy például véssen a Pál gazda az éretlen dinnyébe poémát az ő lováról, a Gyémántról, vagy a szeretőjéről, a Franciskáról, vagy a halott édesanyjáról, az özvegy Karomnéról, és így tovább, és a Pál gazdának nem sokat kellett gondolkoznia, olyan termékeny volt a rigmusfaragásban, hogy csak odalépett a dinnyéhez és már írta is az új költeményt, az úr meg visszajött a dinnyéért, mikor az már megérett, és megfizette a Pál gazdát busásan a rímelő dinnyéért,
szóval a Katona Pál gazda éppen dinnyézett kint a földjén, én meg a Jusztinkával töltöttem az időt a tanyán, mert Jusztina, ez a szopós malac ábrázatú, mindenbe belekotyéló, lenszőke asszony meggyet főzött lekvárnak, de közben elvárta a telhetetlen némberje, hogy a kötényét hátul felhajtsam, a lompossal meg benülravaszkodjak a szoknyája alá, és hátulról ütemesen illessem, miközben ő a vitorlával ugyancsak ütemesen kavarja a mázsás rézüstben a meggyet, mert ezek a Katonáék a nyitott színbe, az eresz alá állították a katlant, amit vályogból raktak, és az üst peremét sárral körültapasztották, hogy a meleget benntartsák, az alját meg betapasztották törekes, meszes sárral, és az üst alá keményfával tüzeltek, arra azonban nagyon vigyáztak, hogy túl nagy tűz ne legyen az üst alatt, inkább csak olyan csendes tüzelés, „tartva tüzelünk”, mondogatta a Jusztinka, miközben én hátulról közösködtem vele, és a csendes tüzelésnek hála a lekvár nem kozmált le, és még csak ki se frötyögött az üstből, és így aztán erősen vidáman telt a délután a tanyán, amikor is hirtelen és váratlanul belépett az udvarra a Sándor: megkeményedve, napbarnított orcával, lefogyva, rongyosan és mocskosan érkezett, és amikor megláttam közeledni felénk, én annyira meglepődtem, hogy Isten az atyám, semmi épkézláb nem jutott eszembe, és végül csak ennyi jött ki a számon:
„Gazda, hát te meg mit keresel itt?”
Mire ő azt mondta:
„sömmit”,
és ahogy a parázna Jusztina is meghallotta a Sándor hangját a háta mögül, hát ő is igencsak berezelt, a farával azonnal elrúgott magától, felcibálta a bokájáról a hosszú szoknyáját, és se szó, se beszéd beszaladt a konyhába kenyérért, szalonnáért meg a csobolyóért, és én ott álltam a rézüst előtt térdig letolt gatyával, és a Sándor végignézett rajtam, ahogy ott meredezek tanácstalanul a kemény botommal, és megkérdezte tőlem, hogyan áll a lekvárfőzés menete, mire én mondtam, hogy alakul, mint púpos gyerek a prés alatt, aztán meg azt kérdezte a Sándor, hogy vajon ezzel kavarom-e a lekvárt, és a meredt botomra nézett, erre én szégyenlősen elmosolyodtam, és a Sándor barátilag megveregette a vállamat, és azt mondta kedvesen korholva, hogy én éppen olyan elátkozott ember vagyok, mint amilyen a híres szarvasi Ruzicska orgazda volt, akivel végül is az történt, hogy amikor megholt, külön agyon kellett verni a faszát, mert az sehogyse akart a túlvilágra menni a gazdájával, ez fog történni velem is, ha így folytatom, mondta a Sándor, és én legszívesebben az orcájába vágtam volna, hogy te, Gazda, hát azt hiszed, hogy én ezt jókedvemben csinálom, hát ne hidd, mert én ezt nem jókedvemben csinálom, hanem éppenhogy helyetted, de persze inkább nem mondtam semmit, hanem csak befogtam a pofám, és némán felhúztam a gatyámat, és a Jusztinka megjött a kenyérrel, a szalonnával meg a borral, és a Sándor úgy zabált, mintha évek óta nem evett volna, és amikor egy egész barna cipót eltüntetett már egy fél tábla szalonnával, akkor reám emelte a szúrós, kék pillantását, és azt mondta kurtán, hogy a nádasba kell mennünk, cimbora, mire én azt kérdeztem, hogy mikor, és ő azt válaszolta, most rögvest indulunk, mert a szegedi városi kapitány, a Kotolár Miklós a pandúrjaival most aztán tényleg minden tanyát át fog vizsgálni a pincétől a padlásig, az istállótól a kuckóig, ezért aztán itt nem maradhatunk, és mikor a Sándor az utolsó korty bort is benyelte a csobolyóból, akkor megtörölte vastag, hollófekete bajuszát, és elmesélte, hogy éppen tíz hónapig ette a kurva vármegye penészes kenyerét, és negyedévente a huszonöt botokat is mind némán és jellemesen eltűrte, de a mai nap végleg betelt a pohár, nem bírta tovább.
A Kálvária hegyen voltak közmunkán, ömlött a napfény az égből, mintha kiborult volna a mennyei kancsóból, és nekik, szerencsétlen köztörvényes foglyoknak követ kellett törniük a tűző napon, az őrök meg sűrűn nyalogatták a kulacs száját, így már dél körül remekül bepityizáltak, és csak trécselgettek, ferblizgettek, vedelgettek az árnyékban, amibe erősen belemerültek, így azután észre sem vették, hogy a Sándor nem a követ, hanem egy Kis Lőrinc nevű rabtársa láncát veri a csákánnyal, a Lőrinc meg baráti cserébe az övét, és amikor már egészen leverték egymás lábáról a vasat, akkor kúszni kezdtek a földön, lassan és nesztelenül, mint a mezítelen csiga, és mikor hason csúszva a domb aljáig leértek, és már nem láthatták meg őket az őrök, akkor futásnak eredtek, úgy rohantak, hogy közben a tüdejüket csaknem kiköpték, és a Sándor végül egy lopott lóval ért a Putri Csárdához, ahol köszönés nélkül bebújt a helyére, eltolta a téglát, és bemászott a kemence mögötti titkos szobába, ahonnan mindent lehet hallani, amit csak az ivóban beszélnek, és pár perc sem telt belé, máris megjöttek a pandúrok, leugrottak a lóról, becsörtettek, és gorombáskodtak a Liával, hogy hová tetted a csoze legényedet, te zsidó rüfke, hogy nem sül ki a szemed, és nekikezdtek a házmotozásnak, átkutatták újfent a csárdát az utolsó szegletig, de persze senkit nem találtak, míg végül, mielőtt eltávoztak volna, egy körözőlevelet erősítettek szeggel az ivószoba falára, melyre az volt reá írva, hogy „Ruzsa Sándor szegedi, 23 éves sentenciás rab, vékony, sugár, sovány, tiszta ábrázatú, szőkés hajú, olyan szemöldökű, kék szemű, hosszas orrú, bajusza most mohodzik, megszökött a munkáról július 8-án 1837 öszvekötött vasban, egy ingben, gatyában”, és amikor elvágtattak a pandúrok, és a Sándor előbújt a rejtekéről, akkor a Lia felolvasta neki a körözvényt szóról szóra, és a Sándor igen meg volt sértődve Szeged városára, mert mi a kurvanyja az, hogy neki a bajusza csak most mohodzik, neki nem mohodzik, nem serdülő fiúcska ő, de még csak nem is surbankó legény, mert neki tömött, vastag, pöndörödő férfiúbajusza van, különben sem szőke a haja, hanem mogyoróbarna, és nem huszonhárom, hanem már huszonnégy esztendős, hát nem olyan istentelenül bonyolult ezt kiszámolni, még egy pandúr is képes lehet reá, harminchétből tizenhárom, és azt is a gömbölyded Grosz Liától tudta meg a Sándor, hogy én, Veszelka Imre, „a legszöbb paraszt” (mert így hívott mindenki a hátam mögött) ott bujdosok a Katona Pál gazda tanyáján, és akkor a Sándor csókot nyomott a Lia homlokára, és lovon tüstént idejött a Katona-tanyára, hogy menjünk ki együtt az Andrikó halászhoz, a kunyhóba, tán odáig nem merészkednek a Kotolár habos szájú kutyái, és én engedelmesen és boldogan követtem a Sándort a halászhoz, mert igencsak elegem volt már az állandó meggyszedésből meg lekvárfőzésből, és Jusztina mama kötelező reguláiból, meg a bogaras Pál gazda verseit hallgatni minden áldott este, és mielőtt ellovagoltunk volna, a Sándor a Katona Pál gazda uramhoz fordult és megkérdezte:
„Nem zavarja kendöt, hogy a nőjit mindönki mögpálcázza, aki csak ide a tanyára begyün?”
Mire a gazda csak annyit mondott halkan, lesütött szemmel, hogy jobb rosszal, cimborák, mint rossz nélkül.
Az Andrikónál paprikás hal volt vacsorára, mert egyik nap halpaprikást főzött, viszont a másikon paprikás halat, a változatosság kedvéért, ahogy ő mondta, bár a két ételnemű szerintem csupán annyiban különbözött egymástól, mint a svábbogár meg a csótány, és az Andrikó halász még azt is mondta vacsora után, hogy azt ugyan jól tettük, hogy ide jöttünk estebédre, mert a Grosz Sámuel ilyenkor már nem ád enni, mert péntek este van, a csillag már fenn van az égen, és a csárdában a szobát ilyenkor már nem nyitják ki, de alhatol az istállóban, ha hoztál valamit magaddal, azt meg is eheted, ha szereted a vizet, húzhatol a kútból, de a Grosz az nem ad semmit, mert az ortodoxus zsidó ember, mint a Mózes meg az Ábrahám a Szent Bibliából, megvannak ezeknek a maguk külön törvényei, igaz ugyan, hogy másnap, szombaton pénzt sem vesznek el a szolgálatokért, és aztán a Sándor meg a Mári elmentek a kunyhóba, fáradt volt a Gazda, ami nem csoda, hiszen nem mindennap szökik meg a fogságból az ember, és mi ott maradtunk a tűznél az Andrikó halásszal kettesben, és mivel nagyon féltem attól, hogy a Mári kiszökik hozzám a kunyhóból a Sándor mellől, és nem lesz tőle nyugtom hajnalig (az elmúlt hetekben jócskán kimerített a Jusztinka mama, szerettem volna már kicsinyt megpihenni), ezért azt mondtam az Andrikó halásznak, a Mári atyjának, hogy engem igen érdekel a halászati mesterség, és maradjon itt keveset mellettem a tűznél, meséljen el nekem mindent erről a jeles szakmáról, és eleinte az Andrikó halász csak legyintett, mit lehet erről annyit beszélni, az ember halat fog, és aztán annyi, kész, de én nem hagytam békében az öreget, újabb és újabb kérdésekkel zaklattam, az öreg meg egyre jobban beletüzesedett a magyarázásba, mert előbb-utóbb mindenki belelovalja magát, ha a saját hivatásáról faggatják, és én akárhányszor megpillantottam a kunyhóból kiosonó Mári setétben macskaként villogó szemét, újabb és újabb kérdéseket tettem fel az Andrikó halásznak, aki egyre hosszabban, részletesebben, terjengősebben válaszolt, és így tudtam meg például, hogy ifjúkorában az „Isten velünk, ki ellenünk” című hajón szolgált, de azt is részletesen elmesélte, hogyan kell a folyóban kézzel, tapogatással, horoggal, szigonnyal, dobóhálóval, jég alól vagy, Uram bocsá’, méreggel halászni, és amikor a Mári megint kiszökött, újfent reá kérdeztem:
„Andrikó bácsi, hát maga tényleg szokott méreggel halat fogni?”
És az öreg már hadarta is parázs szemekkel, hogy már hogy a kutya életbe ne szokott volna, és pediglen úgy, hogy oltatlan meszet tesz egy kicsi üvegbe, vizet tölt hozzá, jól bedugaszolja a kicsi üveget, és a mély, halas vízbe hajítja, és ott az üveg felrobban, a halak meg elkábulnak, és feljönnek, és akkor már nem kell semmi egyebet tenni, csak öszveszedni a halakat a víz tetejéről, de lehet venni maszlagot is a patikában, mogyoró nagyságú, gömbölyű szemek, aztán a beléndekmagot megtörni, és kéttucat szem maszlagot öszvekeverni a beléndek megtört magjával, pálinkával öszvekeverni, apróra vágott gilisztát hozzáadni, az egészet állni hagyni egy vagy két napig, aztán elhányni mindet a folyóba, és másnapra úgy jönnek fel a vízből a halak, mintha a Krisztus személyesen parancsolná meg nekik, dévérek, jászok, csukák, és csak a hal bolondul meg, az embernek nem árt, mert a belét kidobjuk, a húsába meg nem megy bele a méreg, de akinek ez sem elég, az fogjon cserebogarat, mert azt nagyon imádják a halak, rajzáskor oda gyülekeznek, ahol a cserebogarak a vízbe potyognak, és meg kell fogni a cserebogarat, kiszakítani a farkát, maszlagot tolni a bensejébe egy kopáccsal, aztán belehajigálni a vízbe, és már nemsokára jönnek is fel a kábult halacskák, csak szákolni kell őket, a Nepomuki Szent Jánosra, a halászok védőszentjére mondom, így igaz, mondta az öreg Andrikó halász, és a kis Mári hol előbújt bátortalanul a kunyhóból, hol sebesen visszamenekült, amikor az atyja újabb leckébe kezdett, mert azt a leány semmiképpen sem akarta, hogy az atyja meglássa, rajtakapja, mert egy dolog a Sándorral alvás, és megint másik dolog a kurválkodás fűvel-fával, de végül valószínűleg reá unt a Mári az esti bújócskára, és elaludt a hortyogó Sándor mellett, mert nem kukucskált többet a nádkunyhóból, és ekkor elküldtem az Andrikó halászt a ladikjába, hogy végre pihenjen, és aznap úgy aludtam újfent, mint a juhászbunda.
Akkor én már másfél éve nem raboltam, nem tettem igazságot, nem hajtottam a kietlen pusztán lopott jószágot, nem toltam a karabélyom csövét senki boldogtalan szívéhez, nem ütöttem le egyetlen pandúrt sem a lapáttenyeremmel, mert másfél éve nem volt egyéb dolgom, mint vigasztalni a Sándor elárvult szeretőit, így aztán hol a rókabögyösi csőszkunyhóban, hol a Katonáék tanyáján, hol a Márinál, a nádkunyhóban, hol a Putri Csárdában loptam a napot, és csak számoltam egyre, hány nap múlva engedik ki a Gazdát a hűvösről, és amikor a Sándort végre megpillantottam a Katonáék tanyájának udvarán, akkor az alvó parázsból újfent tűz lobbant a szívemben, mert tudtam, újfent elkezdődik a gyönyörű betyárélet, a nagy laposság urai leszünk megint, a kutya rácok ostorai, az igazság bajnokai, és most már aztán igazán vége a tunyulásnak, és a Sándor hatalmas tervekkel ért haza a tömlöcből, azt mondta, benn volt ideje gondolkozni, csak nézte a tömlöc ablakában a fekete eget, és rajta a fényes csillagokat, és folyton azon törte a fejét, mit rontott el, és végül arra jutott, hogy először is a Pisze Matyit el kell tenni láb alól, akárhol is van, a föld alól is elő kell keríteni, és golyót kell ereszteni a szájába, mire én azt mondtam a Sándornak, hogy már nem kell a Pisze Matyit a föld alól is előkeríteni, mert jó helyen van ott, éppen ott, hat láb mélyen a föld alatt, a Katona gazdával ástuk el a kukoricásban, ott aztán nem találja meg senki, hacsak a róka ki nem kaparja, de még mielőtt elástuk volna, előtte még jól megetettem a rohadékot mérges gombával, és csak azután eresztettem golyót a szájába, és a Sándor igen meg volt velem elégedve, megveregette a vállam, és azt mondta, nem volt az elpocsékolt idő, amit a tömlöcben töltött, mert régi, tapasztalt, vén betyárok tanították ki őt alaposan a szegedi várbörtönben a szakmáról, arról, hogyan és miként kell a betyári hivatást a tökéletességig fejleszteni, és elmesélte, hogy a tömlöcben együtt ült egy Füsti Molnár nevű öreg betyárral, aki olyan vén volt, hogy se ő, se az őrök nem emlékeztek már arra, mikor és miért csukták le, a nyaka meg a keze olyan ráncos, mint a gallér, és egész nap csak lószőrből font gyűrűket, és ez a vén betyár azt mondta neki, hogy addig soha nem lesz belőle igazi betyár, amíg nem lesz neki „szerszáma”, és hát a Sándor bizonygatta a Füsti Molnárnak, hogy van őneki lova, ólmos végű karikása, négycsövű karabélya, görbenyelű pisztolya, beretvája, baltája, rézfokosa, még zártörő fűje is, egyéb szerszám aligha kell egy igazi betyárnak, de a vén Füsti Molnár csak kötötte az ebet a karóhoz, ingatta a százesztendős, ráncos fejét, hogy nem úgy van az, édes fiam,
„ez még sömmi”,
mert a betyár valódi szerszáma a magzatujj, és erre a célra csak a méhmagzat kisujja alkalmas, csak az mutatja mindég a helyes utat a betyárnak, mint tengeri kalóznak az iránytű, és ha az erdőt körbeveszik a zsandárok, ez a piciny ujj megmutatja a gazdájának az egyetlen egérutat, de más egyébre is alkalmas a „szerszám”, mert az éji setétben például világít, mint egy lámpás, és ahol már senki nem lát semmit, a legsetétebb kerekerdő legeslegközepében, ott a betyár mindent lát, és azt is tudni kell, édes fiam, hogy mindég az nyer az életben, aki többet lát, mondta a vénséges Füsti Molnár, aki már semmit se látott, mert olyan vak volt, mint a bőregér, és még azt is mondta, hogy a szerszám a betyár legfőbb talizmánja is, amelyik szegénylegény a szerszámát elveszejti, annak kész, fuccs, annak teljességgel befellegzett, annak vége, mint a botnak, azt előbb-utóbb a zsandárok verik vasra, vagy a vére hamarost a homokra, a fűre vagy a fatörzs oldalára fog spriccolni, úgyhogy a legjobb módszer, ha a lovas feketelélek a szerszámot a szűrének ujjába varrja, hogy mindég kéznél legyen, és sohase vesszen el, és a Sándor azt mondta nekem, hogy neki kell a szerszám, mert ha lesz szerszáma, akkor a pandúrok soha többé az életben nem kerítik őt elő, soha többé nem fog a város kezére jutni, és a Kotolár kapitány örökre bottal ütheti a nyomát.
És amit a Sándor akart, főleg ha nagyon akarta, annak úgy kellett lennie, még akkor is, ha Ördögtől való akarás volt az, és egy hét múlva a Gazda szólt, hogy szüksége van újfent a Pruska doktorra, de most már nem csellel csaltuk ki őt a pusztába, hanem a Sándor egyszerűen megüzente neki, hogy jöjjön ki a Katona Pál gazda tanyájára, mert dolga lesz, szülésnél kell segédkeznie, és ha nem jön, úgy is jó, de akkor ne lepődjék meg, ha egy ködös téli éjszakán álorcás banditák törik reá a sárkány jelű ház kapuját, és további mellékleteket távolítanak el a testéről, és persze a Pruska doktor jött, mert nem mert nem jönni, és mikor megérkezett, reszketett, mint a vizes gyermek, és akkor a Sándor előadta neki, hogy nem kell féljen, mert nem fogja bántani, csupán csak annyi lesz a dolga, hogy ő majd idehoz valami várandós asszonyt, annak fel kell metszeni a hasát, kivenni belőle a gyermeket, aztán visszatenni, és nyomban visszavarrni a hasat, mert nem akar ő emberhalált, neki csak a magzatnak a két kisujjára van szüksége, és azt már ne kérdezze a Pruska doktor, hogy minek, mert ha elmondaná neki, akkor a Pruska doktornak azon nyomban meg kellene halnia, és ezt ő igazán nem akarná, mert a Pruska doktor már hozzánőtt az ő szőrös szívéhez, úgy érzi, hogy a Pruska doktor az ő házidoktora, soha máshoz nem fordulna, és különben is, csupa jókat hallott felőle, amióta a kappanosítás elvégeztetett, és akkor reggel kiálltunk ketten a Sándorral a vásárhelyi útra, és messziről, a fák mögül figyeltük a szekereket, kocsikat, van-e rajtuk hasas nőszemély, és három nap meg három éjszaka vártunk egyfolytában, szinte már fel is adtuk a reményt, hogy valaha lesz nekünk rendes szerszámunk, mint az igazi betyároknak, de akkor egyszer csak valami potrohos, veresfejű kereskedő haladt arra a poros országúton, a szekere megrakva hordóval, és mint utóbb kiderült, ez a kereskedő akkor már hetek óta magával hurcolta a viselős asszonyát, mert nem akarta, hogy akkor folyjon el a neje magzatvize, amikor ő éppen nincsen kéznél odahaza, és nem tud elküldetni a bábaasszonyért, és mi fürgén kiugrottunk a fák mögül, a halálravált borkereskedő szívéhez nyomtam a görbenyelű pisztolyom, és kettőt kattogott a pisztoly felhúzott kakasa, és a nyúlszívű kereskedőt már le se kellett ütni, mert az nyomban elájult, a viselős asszonyt meg felhajítottuk a lóra, és elvittük a Katona gazda tanyájára, ahol a Pruska doktor tüstént nekiállt a műtétnek, nem kérdezett az semmit, drágább volt annak a rongy élete annál, mint hogy kérdezősködjék, és az anyának valami ruhát nyomott az orrához, amire előzőleg cseppentett néhányat egy kis üvegcséből, és az anya nem sokra reá már mélyen aludt, és a Pruska doktor elővette a fényes szikét a bőr kézitáskájából, és azt mondta, hogy ezt a beavatkozást tudományos néven „császármetszésnek” tisztelik, mert a Julius Caesart, a római császárt is így szülte meg az anyja, hogy megmetszették a hasát, és kivették a császárt belőle, és a Sándor azt mondta nevetve, hogy ha egy római császárnak jó volt ez a császármetszés, akkor a szentesi borkereskedő fiának is megfelelő lehet, és a szike gyorsan szaladt az anya rózsaszínű hasán, és amikor kész lett a Pruska doktor, akkor visszatette a kisujjaitól megszabadított gyermeket az anyjába, bevarrta az asszony hasát, mi meg visszavittük a terhes anyát a borkereskedőnek, aki kétségbeesve ücsörgött a szekerén, és amikor meglátta épen és egyben a feleségét, akkor madarat lehetett volna fogatni vele, olyan derűs lett, hogy még orcán is csókolt minket, mert szegény már teljesen lemondott az asszonyáról meg a magzatjáról, és mi elvettünk azért egy hordó bort, azzal otthagytuk őket a Szentes felé vezető úton, menjenek békével, és azzal a dolog el is volt felejtve, legalábbis nekem hatvan évig eszembe se jutott ez az eset, pediglen hatvan év alatt sokszor elő kellett kapnom a méhmagzat kisujját a szűröm, kabátom ujjából, hogy segítségemre legyen szorult helyzetemben, de ennek ellenére hatvan évig egyszer sem pattant a fejembe se a borkereskedő, se a felesége, viszont három éve az történt, hogy ülök itt a földön, én, a szegény, öreg, vak koldus, itt gubbasztok magányosan a Páva Vendéglővel szemközt az út szélén, ahol szoktam, és hallom, hogy valaki egy marék aprót hajít a fekete hegedűtokomba, és én a hálától csordultig telt szívvel elkapom a bal kezét, hogy megcsókoljam, és megköszönjem a nemes adományt, és érzem, hogy az úrnak (mert úr volt, fínom, kövérkés, puha, illatos, aranygyűrűs keze volt, amilyen csak az uraknak van) hiányzik a kisujja a kezéről, és akkor elkapom a másik kezét is, a jobbat, hálálkodva, hogy megcsókolom azt is, és akkor érzem, hogy a másik kisujja is hiányzik, és amikor az úr elhúzta a kezét, megkérdeztem tőle:
„Uram, ugye nem tévedek, ha úgy hiszem, a maga atyja borkereskedő volt?”
Erre az úr döbbent, elcsukló hangon kérdez vissza:
„Honnan a fenéből tudja?”
Ravaszul mosolygok, ahogy a Sándortól tanultam, vak vagyok, de nem világtalan, mondom, a jelen képét nem látom ugyan, de cserébe tisztán látom a múltat és a jövendőt, a maga atyja borkereskedő volt Szentesen, tisztességes ember, aki szerette a feleségét, és azt is látom, hogy maga száz évig fog élni egészségben, bőségben, boldogságban a családjával, és erre néma csend a válasz, hallom, ahogy az úr előhúzza a zsebéből a bőrbukszáját, kivesz belőle valami komolyabb bankót, és a hegedűtokba ejti, aztán elindul, kopog a cipősarka a macskakövön, és akkor még azt kiabálom utána, hogy üdvözlöm a kedves édesanyját, mire hallom, hogy megáll, visszafordul, és azt mondja halkan: feltétlenül átadom neki.
"Ott fogták el Rózsa Sándort örökre"
Rózsa Sándor történetét sokan elmesélték már. A nép, az istenadta nép egy rakás nótát és legendát költött a betyárvezérről, a ponyvaszerzők se lustálkodtak Rózsa-ügyben, de az irodalmi profik közül is számosan pennájuk hegyére tűzték az alföldi szegénylegény sorsát: Arany, Tömörkény, Krúdy, Móricz, Móra stb.
Az előbbiekben felsorolt elbeszélőkben egyetlen közös van: egyik sem volt ott! Mármint senki nem látta közelről Rózsa Sándor működését.
Most azonban egy koronatanú beszéli el a közismert történetet. Veszelka Imre, "a legszöbb paraszt", Rózsa Sándor legkedvesebb cimborája meséli el, hogy valójában hogyan is estek meg a dolgok. Ha valaki, hát ő igen közelről látta az eseményeket, és most (1900-ban) a szegedi Páva vendéglő előtt elmondja az igazi, eddig eltitkolt, megdöbbentő sztorit.
Ördögi easternre számítson az olvasó, kegyetlen, de igaz szavakra, mert Veszelka nem kér - de nem is ad kegyelmet. A Sömmi patakvértől nem mentes, de igaz érzelmekben is dúskáló betyárregény, melyben nemcsak a szegénylegényekről hullik le a lepel, de magáról a történelemről is. Mert Veszelkától megtudjuk, semmi sem úgy történt, ahogy eddig tudtuk. Sömmi!
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!
