A flörtölés születése – titkos kódok közvetítője volt régen a legyezőnyelv

Gyönyörű regényrészlet, nem? Ha ma valaki írna egy korabeli ponyvát, valószínűleg ilyen titkos legyezőnyelvi jelenetekkel pakolná tele, kár, hogy korabeli művekben ilyesmiről szó sincs... Ez a regényrészlet a képzeletem műve, amivel érzékeltetni szerettem volna, hogy hogyan kéne elképzelni ezt, mert imádunk képzelődni és a múltat túlromantizált ideákkal párosítani!

Ez a mostani bejegyzés ezeknek a szépelgő tévképzeteknek a ledöntésére íródik, nevezetesen a legyezőnyelvhez. Előre is elnézést kérek azoktól, akikben most egy világ fog összetörni, bocsi!

Általában minden mítosznak vagy eredettörténetnek van valamilyen alapja, ezek nem csak a semmiből indulnak ki és válnak mítoszokká. Ahogy a bibliai özönvízben is benne van a Földet egykor borító összefüggő óceán eredete, ahogy a Prométheusz legendában is az a vezérelv, hogy a természet félelmetes erőinek a megismerése és kontrollálása helyezi az embert az állatok fölé.

A legyezőnyelv mítoszának a megismeréséhez és megértéséhez is többnyire tudjuk és értjük, hogy régen a titkos viszonyok lebonyolítása embert próbáló feladat volt, és az érintetteknek minden leleményességüket be kellett vetniük! Használtak kódolt üzeneteket, titkos írást, és ha ez nem lenne elég, a levelek megsemmisítése is napirendű feladat volt.

Szintúgy közismert az is, hogy a flörtölés, mint szerelmi játék az angol "flirt" szóból ered, ami azt a cselekvést írja le, amikor valaki legyezi magát a legyezőjével. Tehát, már maga a szerelmi kacérkodás, játékosság is a legyezőhasználathoz kötődik!

A modern kori szépelgő és titkos legyezőnyelv mítoszára csak rátesz még az is, hogy már régebben is utaltak erre ezen a néven, ahogy a fenti illusztráció és leírása is mutatja. De mit is jelent ez pontosan? Hogyan alkalmazták a gyakorlatban, egyáltalán, valóban használták-e? Járjunk utána!

A múltban az a szép, hogy mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, ahogy a saját elképzeléseit és állításait szolgálja. Ebben az esetben a múltbéli szövegkörnyezetből könnyen kiragadunk részleteket és bizonyítjuk vele, hogy lám-lám, ez már pedig így igaz, nekem volt végig igazam! Erre az egyik legjobb példa az úgynevezett "Legyező akadémia", amit létező dologként állítanak be, holott egy 1711-ben keletkezett szatíra részlete, aminek a címe is árulkodó. "Fiatal hölgyek nevelési akadémiája a legyező gyakorlatával", nevezetesen:

Ebből a szatírából is jól látszik, hogy a régi korok embereinek is éppen kellő ismeretük volt a testbeszédet illetően, ami önkéntelenül keletkezik és csak sok önfegyelemmel és gyakorlással lehet irányítani. Nyilvánvaló, hogyha valaki mérges, akkor az első keze ügyébe kerülő tárggyal babrál - esetünkben a legyezővel - csapkodhatja vele a tenyerét vagy az asztalt. Ha valaki unatkozik egy társaságban, legjobb jele, amikor kínjában a legyezője mintájában gyönyörködik. A szerelmes pirulását és mosolyát legyezője mögé rejti, stb. Ezeknek a megértéséhez nem kell útmutató! Ó, vagy mégis...?

Az első feljegyzett és nyomtatásban kiadott legyezőnyelv kislexikon 1827-ben jelent meg Párizsban, Duvelleroy legyezőárus által, aki nem igazán szerette volna, ha a drága kis csecsebecsét árusító boltja csődbe megy, mivelhogy a századfordulón a legyezők kiestek a közkegyből. A csodálatosan festett rokokó kori legyezők ideje Napóleon idejében leáldozott, a sokkal egyszerűbb minták jöttek divatba, amik jóval alacsonyabb áron is keltek el, már ha elkeltek.

Flitteres selyem chiffon legyező, gyöngyház vázzal a Duvelleroy kereskedésből, 1900 körüli

A rokokó kori oldalkosaras (panieres) ruhák csípőnél hasítottak voltak, ami által be lehetett nyúlni egy kis titkos zsebbe; az Empire divattal ez a kis zseb eltűnt, a hölgyeknek a karjukon eszményien tartott kasmír sál mellett napernyőt kellett az egyik kezükben hordaniuk, a másikban pedig egy ízléses kis táskát.

A legyező kezelésére már egyszerűen nem maradt több szabad kéz. Másrészt az idealizált ókori görög és római márványszoborszerű divat nem engedett nagyon terepet az olyan "modern" kiegészítőnek, mint a legyező. Mindemellett a legyezővel a levitézlett rokokó korszak szellemiségét is párosították, amivel akkoriban igencsak veszedelmes volt azonosulni!

Ezt már Londonban nyomtatták később, miután bejött az élet a neves legyező készítőnek és Európa udvarait, arisztokratáit látta el páratlan kiegészítőkkel, ide értve Viktória királynőt is

Duvelleroy felemelkedése, és nem mellesleg az, hogy az értékesebbnél értékesebb legyezők státuszszimbólummá váltak, arra inspirált több legyezőárust is, hogy megalkossák a saját a kis útmutatóikat, ami egyféle jelrendszeri Bábelhez vezetett, mert egy mozdulat vagy egy jelentés már többféle módon is kifejeződhetett. Többé már egyáltalán nem volt mindegy, hogy az illető hölgy ugyanannál a legyezősnél vette-e meg a kis csecsebecséjét és magolta be a jelelést, mint a kiszemelt urak, akik esetleg máshonnan és így félreértések születhettek.

Arról nem is beszélve, hogy mi történt akkor, ha valaki ne adj Isten véletlenül leejtette a legyezőjét, vagy egy meleg napon kicsit gyorsabban legyezgette magát; vagy minő iszonyat, összezárta! És ha valaki eltévesztette hirtelenjében a bal és jobb oldalt...???!!! Egy teljesen ártatlan vagy önkéntelen mozdulat családi drámához vagy titkos légyotthoz vezethetett...

Szóval íme egy másik kis útmutató legyezőflörtöléshez 1877-ből, ami alá csak azokat a változtatásokat fordítom le, amik eltérnek az "eredeti" Duvelleroy rendszertől

Szóval nem elég, hogy két különböző nyomtatvány inkoherens, még egyen belül is eltérés van, és ugyanaz a gondolat vagy mondanivaló két különböző módon jelelhető el! És egyik sem egyezik az általam eredetinek titulált verzióval!

A rövid és egyszerű válaszom erre a felmerülő kérdésre az, hogy a legracionálisabb módon! Ki lehetett érzelmeket fejezni a legyezővel? Igen, amennyiben az ösztönös testbeszédet értjük alatta. Lehetett ilyen rövid üzeneteket továbbítani? Igen, de nem sok értelme volt, hisz férfiak ritkán vettek legyezőt, ha igen, maximum ajándékba, tehát nem igazán volt alkalmuk a nyelvrendszert bemagolni a kis kísérőkártyák segítségével, amik a dobozban nyílegyenest az illető hölgy pipereasztalán landoltak. Másrészről felvetődik az a tény is, hogy hányszor fordul elő, hogy veszünk valamit és ahhoz jár egy kis reklám vagy információs kártya, amit olvasatlanul dobunk is ki íziben. Tehát az egy dolog, hogy járt a legyező mellé, de elolvasni, pláne megtanulni már egyáltalán nem önmagától értendő.

Felmerülhet az a teória is, hogyha ezeket a kis kártyákat így adták minden eladott legyező mellé, akkor nagy valószínűséggel a társaság többi hölgy tagja is ismerte; ide értve az anyukákat és hölgyőröket is! :O Ebben az esetben semmi értelme annak, hogy a szegény megszeppent titkos szerelmes hölgyecske vadul összevissza érintgesse meg hol a jobb fülét, az ajkát vagy csak a legyező végét... Mert mindenki más azonnal levágja a szitut. Egy titkos jelrendszer csak addig titkos, amíg senki más se tud róla. Amint nyilvánosságot szerez, értelmét veszti.

Ha elvonatkoztatunk ezektől az útmutatóktól, akkor pedig a legyezőnyelv mindig elemi emberi testbeszédként, ösztönös kifejezési formaként jelenik meg a különféle írásokban, regényekben, és nem bemagolt jelrendszer keretein belül, úgy, ahogy a bevezető regénykreálmányomban írtam le. Az igazi probléma akkor kezdődik, amikor ezeket a reklámnak vagy szórakoztatásnak szánt túlzásokat elkezdjük kikezdhetetlen tényként kezelni és ne adj' Isten beépíteni a múltidézésbe/hagyományőrzésbe és vlogokat kezdünk gyártani róla...

VIDEÓ: szórakozásnak jó, de ebből a bemutatóból is látszik, hogy mennyire egyértelmű és ostoba a legyező ilyen alkalmazása

Ez a képzeletbeli jelrendszer egész sorozat más jelrendszert indított el, hisz mind a kiadókat és olvasóikat szórakoztatta ez a semmitmondó szerelmi évődés: mint pl. a kesztyűnyelv, a napernyőnyelv, bélyegnyelv, zsebkendőnyelv, ablakjelzések és a kalapnyelv (persze ezek mind a legyezőnyelv szatírái voltak), melyek közül az utóbbi a kedvencem, nem véletlenül, olvassátok el a legutolsót a felsorolásban, és máris tisztábban fogtok látni:

Engedjétek meg, hogy itt elmeséljek egy mókás kis történetet, ami József főherceg (a későbbi II.József királyunk) és húga, Mária Erzsébet főhercegnő között zajlott le: egy késő estébe nyúló operaelőadás után az előcsarnokban várták a kocsijukat, a főherceg annyira fáradt és álmos volt, hogy szája eltakarása nélkül ásított egy jóízűt, mire húga a legyezőjével erősen szájon csapta.

Egy kis házi feladat: vajon milyen érzést akart kifejezni Mária Erzsébet, és József főherceg mit értelmezhetett ki belőle? Találjátok ki!

Boldini: Legyezőjét csodáló nő, 1880 körül

Amennyiben tetszett nektek ez az összefoglaló a legyezőnyelv valótlanságáról, akkor nézzétek meg a Múltidéző mítoszvadász másik részét is, hátha sikerül más fényben, vagyis a bevett dicsfény nélkül látni a múltat.