Nyolc év alatt 50%-kal nőtt az agymintákban talált mikroműanyagok mennyisége, áll a Nature Medicine című folyóiratban megjelent tanulmányban. De találtak már mikroműanyagot a méhlepényben, a herékben, az anyatejben és a babák szervezetében is.
Eddig kevesen vették komolyan azt a kockázatot, hogy a mikroműanyagok az agyszövetekig is eljuthatnak, mert úgy gondolták, hogy a szemcsék túl nagyok hozzá. Az Új-Mexikói Egyetem kutatói bebizonyították, hogy ez nem igaz, sőt, riasztóan magas koncentrációban találtak mikroműanyag-szennyeződést az emberi agyban, ami mostanra sokkal fertőzöttebb lehet, mint bármelyik másik szervünk. Ha ez önmagában nem lenne elég nagy baj: az amerikai tudósok arra jutottak, hogy a környezetvédelmi törekvések ellenére növekvő tendenciáról van szó.
A mikroműanyagok, vagyis elhasználódott polimerek apró darabkái az általunk vásárolt termékek, és főleg a csomagolások révén mostanra mindenhol jelen vannak, a levegőtől a vízen át a talajig. Az elmúlt fél évszázadban az emberi test számos részében is megjelentek.
Tavalyi tanulmányok kimutatták, hogy jelen vannak az emberi herékben és a méhlepényben. Más tudósok a vérben, a spermában, az anyatejben és még a babák első székletében is találtak belőle.
Egy februári tanulmány szerint ráadásul a koraszülött babák méhlepénye több mikroműanyagot tartalmazott, mint a nem koraszülött csecsemőké, annak ellenére, hogy kevesebb idejük volt a részecskék felhalmozódására.
Az Új-Mexikói Egyetem kutatói pedig megállapították, hogy az emberi agyban lévő mikroműanyag-felhalmozódás az elmúlt nyolc évben a másfélszeresére emelkedett.
A mikroműanyagok átlagos koncentrációja az általuk vizsgált 24 emberi agyban 5000 mikrogramm/gramm volt. Ez körülbelül hét gramm műanyag agyanként – annyi, mint egy eldobható kanál vagy körülbelül öt vizespalack kupakja
- mondta a kutatást vezető Dr. Matthew Campen a New York Times-nak.
„Ez teljesen új helyzetet teremt: sok műanyagdarab jóval kisebb, mint korábban hittük. A vírusok méretének két-háromszorosát érik csak el, tehát nanométeres nagyságrendűek” - mutatott rá a kutatást vezető toxikológus. Ez azt jelenti, hogy a körülbelül 400-szor kisebbek, mint egy hajszál szélessége.
Dr. Campen hozzáfűzte: az agyban megfigyelt felhalmozódás üteme jól tükrözi a műanyaghulladék mennyiségének globális növekedését, és a tanulmányban leírt eredmények okkal kelthetnek riadalmat világszerte. Bár az még nem világos, hogy ez a műanyagmennyiség milyen hatással van az emberi egészségre.
Az is kiderült, hogy a demenciával diagnosztizált emberek agyszövete akár tízszer több műanyagot is tartalmazhat, mint másoké. Bár a tudós úgy gondolja, egyértelmű az összefüggés, ez a kutatás egyelőre nem tudta bizonyítani, hogy a műanyagok magasabb szintje váltja ki a betegség tüneteit. Lehetséges, hogy a mikroműanyagok nem okozzák a demenciát, hanem az állapotromlás fokozódása miatt halmozódnak fel. Ezeknek az agyaknak ugyanis porózusabb a vér-agy gátja, és kevésbé képesek kiüríteni a méreganyagokat.
Azt is vizsgálják, hogy a felhalmozódó mikroműanyagoknak van-e szerepük a Parkinson-kór vagy a memóriavesztés kialakulásában.
Formabontó módszerrel mérték a mikroműanyagok mennyiségét az agyban
A kutatás egy olyan új módszerre épült, amelyet az egyetem kutatói fejlesztettek ki a szövetekben található mikroműanyagok meghatározására és mennyiségi elemzésére. Ezt a módszert már korábban is használták méhlepényekben, valamint emberek és kutyák heréjében lévő műanyagok vizsgálatára.
A mostani kutatás során az Új-Mexikói Orvosi Hivataltól kapott agyszövet-mintákat elemezték, hiszen a törvény szerint ezeket hét évig kell megőrizni, vagyis ideálisak arra, hogy felvázolják belőlük az utóbbi időszak tendenciáit. A régebbo - egytől egyig az agy homloklebenyéből származó - minták 2016-ból származtak, és ezeket hasonlították össze 2024-es mintákkal.
A kutatók kémiai oldószerbe helyezték a szöveteket, így egyfajta pépet hoztak létre, amiből centrifugával kiszűrték az oldhatatlan műanyagokat tartalmazó üledéket. Ezt pirolízises eljárással 600 Celsius-fokra hevítették, majd felfogták a műanyagok égése során keletkező gázokat. A polimerekből származó ionokat végül szétválasztották és tömegspektrométerrel azonosították.
A módszer 12 különböző polimert mutatott ki és mért meg az emberi agyszövetekben. Megállapították, hogy ezek többsége polietilén, amit széles körben használnak csomagolóanyagok, palackok és poharak gyártására.
A kutatócsoport transzmissziós elektronmikroszkóppal is megvizsgálta azokat a szövetmintákat, amelyekben magas polimerkoncentrációt találtak. Kiderült, hogy éles műanyag szilánkok csoportosulásairól van szó, amelyek mérete nem haladja meg a 200 nanométert – tehát alig nagyobbak a vírusoknál. Ennyire apró részecskék már át tudnak jutni a vér-agy gáton, vagyis azon a testünkben lévő védőkapun, ami éppen a nem kívánatos anyagok agyba jutását hivatott megakadályozni.
Egyértelműen aggasztó a helyzet, de még sok a kérdőjel
Campen elismerte: egyelőre nem világos, hogy a mikroműanyagok miként kerülnek az agyba, és azt sem tudni, milyen hatást váltanak ki. Mindeközben viszont a különböző plasztikokat biológiailag közömbös anyagnak tartják, ezért orvosi alkalmazásokban – például stentek és műízületek gyártásánál – is használják őket.
„Felmerülhet, hogy a műanyagok akadályozzák a kapillárisokban a véráramlást, esetleg megzavarják az agyban az axonok (az idegsejtek sajátos szerkezetű, leghosszabb nyúlványai) közötti kapcsolatokat. Elképzelhető továbbá, hogy a mikroműanyagok elősegítik a demenciához köthető fehérjehalmozódást” - sorolta a lehetőségeket.
A toxikológus úgy véli, a mikroműanyagok nagy része az élelmiszereken keresztül jut be az emberi szervezetbe, különösen a húsok révén, ami az ipari húsfeldolgozás módszereire, valamint arra vezethető vissza, hogy a műanyagok növekvő koncentrációban vannak jelen a táplálékláncban.
„Mivel a mezőgazdasági területeket műanyaggal szennyezett vízzel öntözzük, feltételezzük, hogy a műanyagok ott halmozódnak fel. Ezeket a növényeket etetjük meg az állatokkal, majd az állati trágyát visszajuttatjuk a földekre, így egyfajta önmagát erősítő folyamat alakul ki”
- vezette le Campen. A most felfedezett mikroműanyagok az 1960-as évekből származhatnak, vagyis évtizedekig tarthat, mire a műanyagok ennyire apró darabokra bomlanak és bekerülnek az emberi szervezetbe.
A toxikológus szerint az új eredmények globális egészségügyi fenyegetést jelentenek, de a fogyasztókat nehéz motiválni, hiszen a mikroszkopikus méretű szennyeződések nem keltenek elég nagy riadalmat.
A tűzzel játszunk, és ez beláthatatlan következményekkel járhat
A műanyaggyártás továbbra is zavartalanul folyik világszerte. Ha még ma leállítanák, akkor is évtizedeket venne igénybe a meglévő polimerek lebomlása mikroszkopikus részecskékké, így a mikroműanyagok és nanoműanyagok koncentrációja az elkövetkező években bizonyára tovább emelkedik majd - mind a környezetben, mind pedig a táplálékláncban.
Ironikus, hogy a műanyagok kifejlesztését éppen a környezetvédelem szándéka ösztönözte.
Az első szintetikus polimert 1869-ben feltaláló John Wesley Hyatt a már akkor is egyre veszélyeztetettebb élővilág megmentőjét látta a műanyagban, hiszen a használatával kiválthatóak olyan anyagok, amelyeket az ember a természettől vesz el. Sten Gustaf Thulint, az 1965-ben szabadalmaztatott műanyag zacskó megalkotóját hasonló célok vezérelték: kifejezetten a papírszatyrok kiváltása miatt állt elő a találmánnyal, a fák védelmében.
A svéd kutató fia, Raoul Thulin a BBC-nek azt mondta: ha az apja még mindig élne, döbbenten figyelné, hogy az emberek kidobják a szatyrokat, ahelyett, hogy újra meg újra felhasználnák, hiszen az ő szándéka éppen ez volt. A Thulin család egyébként egy fillér hasznot sem húz az anno a Celloplast cég által bejegyzett szabadalomból.
Sok szakértő szerint a műanyaggal az a legnagyobb gond, hogy túl olcsó, ezért újrafelhasználás helyett egyszerűen kidobjuk. A WWF jelentése szerint 2019-ben a műanyaghulladékoknak csupán 9 százalékát hasznosította újra a világ. Jelenleg a globális műanyaggyártás körülbelül 60 százaléka egyszerhasználatos termékeket állít elő, amelyeket eleve eldobásra szánnak.
A WWF szerint globális műanyagszennyezés elleni egyezményre lenne szükség. Az OECD is arra jutott,
ha nem születnek szigorúbb szabályok, a műanyaggyártás és felhasználás a 2020-as 435 millió tonnáról 2040-re 736 millió tonnára nőhet. Ez brutális, 70 százalékos emelkedést jelenthet,
miközben a nem megfelelően kezelt (az élettartama végén kidobott és rosszul, illetve nem ártalmatlanított) műanyaghulladék mennyisége 81-ről 119 millió tonnára, vagyis közel 50 százalékkal nőhet.
Az OECD szerint ahhoz, hogy ezt elkerüljük, emelni kellene a műanyagokra és csomagolásokra kivetett adókat, be kellene tiltani bizonyos egyszer használatos műanyagokat, és ki kellene terjeszteni a gyártói felelősségi rendszereket.
