A súlytalanságban a giccs is nehezebben csúszik - Away-kritika
Míg az HBO Ridley Scott sci-fi utópiájával röffentette be az őszi sorozatdömpinget, addig a Netflix sem akart kimaradni az űrös mókából. Egy kevésbé fantasztikus, ám annál emberibb történetet választottak, ráadásul a kétszeres Oscar-díjas Hilary Swanket is sikerült leszerződtetniük. A szeptember 4-én bemutatott Awayt nézik is, minta nem lenne holnap - jelenleg a magyar és az összesített listán is az első helyen áll a Netflixen -, ám végignézve mégsem igazán azt kapjuk, amiért általában egy ígéretesnek tűnő űrutazós filmre rákattintunk.
Hilary Swank az utóbbi időben kissé eltűnt – a színésznőnek nem volt mostanság semmilyen kasszarobbantó filmje. Sokáig azt sem lehetett mondani, hogy a sorozatipar felfedezte volna – jobban mondva újrafelfedezte volna, hisz a Beverly Hills 90210-ben játszott egy ideig még a kilencvenes években. Majd húsz évvel később, 2018-ban nyargalt át újra a sorozatok színterére, előbb a Trust című antológiasorozatban játszott, majd a Bojack Horseman egyik karakterének adta a hangját. Most azonban a Netflix döntött úgy, hogy ismét felfedeztetik az emberekkel a színésznőt, és egy űrhajót adtak a feneke alá.
Elon Musk Mars-fanatizmusának korában, mikor épp ezekben a pillanatokban is a vörös bolygó felé igyekszik több űrhatalom hajója, köztük a Perseverance marsjáró is, egyáltalán nem tűnik őrületesen távoli sci-finek az Away története.
Az alapötlet faék egyszerűségű: a NASA az oroszokkal és a kínaiakkal együtt rakétát küld a Marsra, az emberiség története során először emberekkel a fedélzeten.
A történet ennyiben ki is merül – illetve merülne, ha nem csináltak volna belőle egy szipogós drámát. Érthető módon ugyanis az utazás megviseli az űrhajósokat, és azokat is, akiket hátrahagynak: a kapitány, Emma Green férje miatt aggódik, aki a kilövés másnapján sztrókot kap, illetve a lányáért, Lexért. Misa, az orosz kozmonauta elhidegült lánya miatt szomorú, a kínai Lu pedig azért, mert elszakították titkos szerelmétől. Kwasi családi múltja sem nélkülöz halott szülőket és szörnyű afrikai gyerekkort, Ram pedig halott öccse emlékével nem bír megbirkózni.
A súlytalanságban aztán fellángolnak az érzelmek, hol egyszerre, hol külön-külön, valaki mindig sír a Földön vagy az űrhajóban. Közben pedig jóformán mellékes, hogy egyébként el kéne vezetni az űrhajót sikeresen a Marsig,
miközben természetesen megoldhatatlan problémák hegye zúdul az űrhajósokra.

A tízrészes sorozat első néhány részéig még simán elhiszi az ember, hogy ez egy igazi sci-fi lesz, minden részben jön majd valami újabb probléma, amit el kell hárítani, aztán a sok viszontagság után csak odaérnek vagy odavesznek mind. A kötelező jellegű gondok érkeznek is jó tempóban adagolva, ám aztán átveszi a helyét valami teljesen más: a dráma. Ideig-óráig átérezhető, mi több üdítően hat, hogy egy űrhajós történetben ilyen nagy hangsúlyt kapjon a lélektani folyamatok bemutatása. Hogy milyen érzés évekre lemondani a családról, hogyan viseli meg a szeretett emberek hiánya még a legképzettebb űrhajóst is, vagy mit érezhet egy tinilány a Földön, amikor szeretett édesanyja egyre csak távolodik az égen. A kezdeti felüdülés után azonban fárasztóvá válik, amikor az epizódok legnagyobb részét a történet előrehaladtával is ez tölti ki.
Lex sír a Földön, Emma sír az égben, elrebegi férjének, mennyire szereti; miközben valamelyik utastársa szintén kötelező jelleggel elpityergi magát, hogy aztán a másik néhány Coelho-idézettel helyrepofozza
– ezek minden egyes epizód kötelező kellékei. Egy idő után iszonyatosan fárasztóvá válik, ráadásul az egész sorozat dinamikája elcsúszik a nyálon.