Kő-kiütést mindenkinek! – 80 éves Bob Dylan, a rock-költészet atyja

Göbölyös N. László[sz]

„Megköveznek, ha utcán csámborogsz,

megköveznek, ha ülőhelyért harcolsz,

megköveznek, ha a pincében császkálsz,

megköveznek, ha az ajtón átjársz.

Kivert kutya ezeknek nem leszek.

Kő-kiütést mindenkinek!”

(GNL fordítása)

Ezzel a részeg hangulatú indulóval, a Rainy Day Women 12:35-tel kezdődik a rockzene egyik mérföldköve, Bob Dylan Blonde On Blonde című 1966-ban megjelent dupla albuma. Ennél tökéletesebben azóta sem fogalmazta meg senki dalban az intolerancia lényegét és a a legtágabb értelemben vett másságot elutasítók iránti mélységes megvetést. A refrén 2. sora alig lefordítható: „Everybody must get stoned”. Ez ugyanis egyszerre jelenti azt, hogy „mindenkit meg kell kövezni”, de azt is, hogy „mindenkinek ki kell ütnie magát”.

Az már önmagában ellentmondás, hogy egy rockénekes „élő klasszikus” lesz, az pedig egyenesen csoda, hogy megérje a 80. életévét, és egy évvel korábban, a világjárvány kellős közepén még új lemezzel is kijöjjön. De Bob Dylan, akinek ma a születésnapját ünnepeljük, mindig nagy ívben tett a szokásjogra, az ellenvéleményekre. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy kit tart sikeres embernek, így válaszolt. „Azt, aki reggel felkel, este lefekszik, és a kettő között azt csinál, amit akar”.

Sokan próbálták már megfejteni az 1941. május 24-én a Minnesota állambeli Duluth-ban ukrajnai zsidó ősöktől származó Robert Allen Zimmermann titkát, aki a műfajban elsőként megkapta 2016-ban az irodalmi Nobel-díjat, ezzel mindörökre polgárjogot szerezve a 20. század második fele legjelentősebb kulturális irányzatának. Holott valójában nem tett mást, mint végleg visszaadta a költészetnek örök társát, a zenét, amelytől évezredek után csak a 17. század választotta el ideiglenesen. Bár a „megzenésített vers” már dívott Petőfi Sándor korában is, és a 20. század elejétől virágozni kezdett a hasonló indíttatású sanzon, amelyhez a kor legkiválóbb költői szolgáltatták a verseket Ady Endrétől Heltai Jenőig, Bertolt Brechttől Jacques Prévert-ig, de a rock volt az, amely ismét teljessé tette dal és vers, szerző és előadó fúzióját.

Dylan mesterének a munkás dalnok Woody Guthrie-t tekintette, nagy hatást gyakoroltak rá a fekete bluesénekesek, de jócskán merített az amerikai és európai irodalomból – művésznevét Dylan Thomas iránti tiszteletből vette fel – és nem utolsósorban zsidó-keresztény hagyományból, amelyeknek motívumait gyakran ültette át meglehetősen profán környezetbe. És akkor még nem szóltunk a különböző drogélményeiről. Mindezekből alakított ki egy sajátos, hol nyersebb, hol emelkedett, néha szókimondó, gyakrabban szimbolikus-szürreális költészetet, amelynek értelmezése komoly agytornát jelentett a rajongóknak és az irodalmároknak egyaránt.

Miként az is, hogy soha nem hagyta magát beskatulyázni. Első éveiben protest-song énekesnek könyvelték el olyan dalaiért, mint a Blowin’ In The Wind – a 60-as évek egyik békehimnusza volt, több tucatnyi feldolgozásban – vagy a Times They are A-Changin’, majd balladái nyomán folk-előadónak. Ma már kevesen tudják, hogy egyik első előadója volt a House of the rising sunnak, azaz a „Felkelő nap házának”. Akkoriban nemcsak szerelme, hanem eszmetársa is volt Joan Baeznek, aki viszont egész életében megőrizte militáns magatartását. 1965-ben azonban Bob úgy döntött, hogy akusztikus gitárját lecseréli elektromosra, és e szentségtörést éppen a newporti folk-fesztiválon követte el. És ez nemcsak hangszerváltást jelentett, hanem új utakat is szövegeiben a példabeszéd-szerű Highway 61 Revisited-től a Ballad of a Thin Manig, amelyben a róla kialakított imázstól való eltávolodásról énekel.

1966-os csaknem halálos végű motorbalesete után egy befelé forduló, önmagát is kereső művész jelent meg, és hiába kérték rajta számon a korábbi „harcost”.

Nem mintha nem lettek volna később erős társadalmi töltésű dalai, mint például az ártatlanul elítélt fekete bokszoló, Rubin Carter kiszabadításáért írt Hurricane, vagy az 1980-as évek végén született Political World és az Everything is Broken, de ezek nem „programszerűen” szerepeltek nála. Megnyugvást keresett a vallásban, volt egy rövid keresztény korszaka, majd Allen Ginsberggel közösen elzarándokoltak a Siratófalhoz, de aztán ráébredt, hogy az ő igazi hite a zenében van. A 21.században pedig visszatért a gyökerekhez, a népdalokhoz, a blueshoz, sőt, még a protesthez is, hiszen 2020-ban megjelent albumának, a Rough and Rowdy-nak befejező, 17 perces darabja, a Murder Most Foul az 1963-as Kennedy-gyilkosságot idézi fel.

E szinte megfoghatatlan személyiség ihlette 2007-ben Todd Haynes I’m Not Here című filmjét, amelyben Dylan hétféle arcát mutatja meg pályája különböző szakaszaiban – még nőnek is láttatta őt a rendező Cate Blanchett megszemélyesítésében – de a Dylan- és az ellenkultúra-rajongóknak kötelező mozi Martin Scorsese dokumentumfilmje, a No direction home.

Amerikai és brit egyetemek már jó ideje tanítják Bob Dylan költészetét. Cambridge és Oxford is több tanulmánykötetet adott ki a munkásságáról. Hogy végül ő lett a műfaj első Nobel-díjasa, abban fontos szerepe van Gordon Ballnak, a Washington & Lee egyetem professzorának is. Ő ajánlotta ugyanis először 1996-ban Dylant e kitüntetésre, majd a következő 20 évben mindig megismételte. A svéd akadémia méltatásában is szerepelt Ballnak az a mondata, amely a Dylan-jelenség lényegét foglalta össze: „Visszaadta az orális hagyomány méltóságát. Szövegeivel és zenéjével olyan határtalan univerzumot hozott létre, amely meghódította az egész Földet.”

Bár Dylan egyszeri és megismételhetetlen, hatására egyre többen ébredtek rá a rockmuzsikusok közül, hogy e zene alkalmas tartalmas, költői színvonalú szövegek tolmácsolására. Ma már nem meglepő, hogy Paul Simon, Jim Morrison, Lou Reed, Ian Anderson, Roy Harper, Joni Mitchell, Nick Cave, Suzanne Vega és még sokan mások dalszövegeit is elismerik költészetként, nem is szólva arról, hogy ezek a dalversek milliókhoz jutnak el napjainkban is, szemben a Parnasszus modern lakóinak munkáival. Az sem véletlen, hogy Dylan rock-költőtársát, Patti Smith-t bízta meg, hogy olvassa fel Stockholmban az ő Nobel-díj-ünnepségre szánt beszédét.

Dylan dalai, versei már régóta közkincsek. Nemcsak egyetemeken tanítják – 2009-ben egyenesen Cambridge adott ki egy tanulmánykötetet munkásságáról –, hanem még filmben is szerepel „oktatóprogramként”: a Veszélyes kölykökben (1995) a Michelle Pfeiffer alakította tanárnő hátrányos helyzetű kamaszoknak magyarázza a Mr. Tambourine Manen keresztül a kábítószerezés veszélyeit. És ne feledkezzünk meg Gordon Ballról, a Virginia Military Institute professzoráról sem, aki 1996-ban ajánlotta először Dylant Nobel-díjra.

Az én első igazi találkozásomat Bob Dylannel a Koncert Bangladesért című film jelentette. Dylan az 1971. augusztus 1-jén, a George Harrison által szervezett, a New York-i Madison Square Gardenben tartott jótékonysági koncerten lépett fel először Amerikában öt évvel motorbalesete után. Öt dalt énekelt, a nyomasztó látomásokkal teli A Hard Rain’s Gonna Fallt, és a Mr. Tamburine Mant, amelyet 25 évvel később a Veszélyes kölykök című filmben Michelle Pfeiffer a drogfüggés szimbólumaként magyaráz hátrányos helyzetű tanítványainak. De ezeken kívül is megvannak az örök Dylan-kedvenceim: az It’s All Over Now, Babe Blue-nál aligha van szebb szerelmi búcsú, a Like A Rolling Stone a magány tökéletes mélyértelmezése, az All Along The Watchtower egy spirituális szabadulójáték, az Only A Hobo megrázó hajléktalan-sirató. A The Man In A Long Black Coat akár egy western is lehetne, de mindig rám jön a borzongás a Knockin’ On Heaven’s Door vagy az It’s Alright, Ma hallatán – mindkettő tragikus végkifejletet sejtet egy-egy felejthetetlen filmben, a Pat Garrett és a Kölyök Billy-ben, és az Easy Rider-ben.

2003-ban ott voltam párommal a Papp László Arénában Bob Dylan koncertjén. Ezúttal elektromos orgonát nyomogatott, énekelni még mindig nem tanult meg rendesen. Nem mondható, hogy túlságosan törekedett volna a közönséggel való kommunikációra, mégis volt valami elképesztő erő abban az estben: bekerültünk egy szabad lélek aurájába…

Bob Dylannel kapcsolatban a legnagyobb hiányérzetem, hogy még nem született egy egész pályafutását átölelő magyar nyelvű gyűjteményes kötete. Barna Imre Mit fúj a szél című vékonyka válogatása a 80-as években jelent meg. Voltak/vannak, akik magyarul szólaltatták meg dalait Dinnyés Józseftől Hobóig, de a nagy antológia még várat magára. Lehet, hogy még nem született meg az a magyar költő, aki kellő távlatból, ugyanakkor a szövegek mélyrétegeinek feltárásával tudná átültetni anyanyelvünkre Bob Dylant?