Megjelent Kőrösi Zoltán Szívlekvárja
Kőrösi Zoltán: Szívlekvár - részlet
A Papa az egyik kezével a biciklijére támaszkodott, és a másikkal addig nyomta a csengőgombot, míg valaki ajtót nyitott.
Kicsit még azután is, de csak egészen kicsit.
Betolta a kerékpárt, belökte maga előtt, embertörő kos, ami utat hasít neki az ellenség sűrűjében, nagyot fújtatott, a gépet letámasztotta az előszobában, körülnézett, és csak ezek után köszönt: Jó napot!
Jó napot!
Szervusz, Papa.
De az rejtély volt, hogy most, ezen a tavaszi reggelen miként csengethetett olyan kitartóan, hiszen a jobb kezével valóban a kerékpár kormányát markolta, ám a bal hóna alatt jókora, rémülten pislogó tyúkot tartott.
Egy jól fejlett, világosbarna tollazatú, rózsaszín tarajú házityúkot, aminek mellesleg roppant szakszerűen markolta össze a két lábát, hogy a biciklizés közben megkímélje magát a kellemetlen szárnycsapdosásoktól és karmolódzó rugdosásoktól. Még egy máskülönben szelíd tyúk is veszettül tud rugdalózni, ha felidegesítik, márpedig keresztülhajtani a városon egy biciklista hóna alá szorítva, aki aztán felcaplat a harmadik emeletre, és aztán hosszan csenget egy berregő csengőn, bizonyos, hogy egyetlen élőlény számára sem lehet megnyugtató.
Ah, te vagy megint, mondta Apa.
Tessék, mondta Papa, s kis oldalmozgással az állatot Apa felé tologatta, majd a mackónadrágja farzsebében kutakodva egy kék-fehér nejlonzsinórt bányászott ki, és azt is odanyújtotta.
Tessék.
Apa kinézett a lépcsőházi félhomályba, ahová egy ilyen korai órán nemigen hatolhatott be a tavaszi napfény.
Egy lélek sem járt odakint, zárva minden más ajtó, a lift piros jelzőfénye megnyugtatóan hunyorgott.
Ördögi macskaszem.
Apa becsukta az ajtót, és erős idegenkedéssel nézett a kíváncsian visszapislogó tyúkra.
Ez egy tyúk, állapította meg Apa, mintegy időt nyerve a következő lépések előtt.
A Papa egyetértően bólintott.
Kösd a lábánál fogva a konyhaasztalhoz!
Mi nem tartunk a konyhában tyúkot, mondta Apa, és az állat sárga karikás szemébe nézett. Illetve, ami azt illeti, máshol sem. És, ami még jobban azt illeti, nem tartunk állatot. Az ember jószerével magát se tartja már, vékony szálak lógnak szerteszét, nemhogy tartanának, elpattannak, ha nem akarjuk, akkor is.
Víz felett lebegő felhő. Vékony hártya. Csak egy csattintás.
Mi ebben a lakásban nem tartunk semmiféle állatot.
A Papa a tyúkot Apa kezébe nyomta, és a madzagot, mint egy elegáns sálat, a fia nyakába vetette.
Eddig nem tartottatok, de most már itt az ideje. Most már majd fogtok. Változnak az idők, ami annyit tesz, hogy sok mindennek eljött az ideje, ami eddig nem volt. Kell a tyúk és kell a tojás. Lehet siránkozni, lehet szomorkodni, oly mindegy, a lényeg a kikerülhetetlen változás, és persze az alkalmazkodás. Az ember a legalkalmazkodóbb állat. Meg annyit is tesz, hogy sok idő van, tekintve, hogy az idő lényege éppen a változás. És azt is, hogy nem tudhatod, melyikből melyikbe lépsz bele, persze kétszer ugyanabba sohasem, ez nem is kérdés, ellenben eldönthetetlen, hogy a múlt felől törekszel a jelenen át a jövő felé, avagy a jövőből csurogsz reménytelenül a jelenen át a múltba.
Tessék?
De ne kösd szorosra, hogy járkálhasson is egy kicsit. Egy kicsi járkálás azért mindenkinek kell. Legfeljebb újra és újra visszarántja a lábára erősített kötél.
Azzal a Papa úgy tett, mint aki sebtében megtörli a cipőjét, mégiscsak vendégségbe érkezett, tessék-lássék végighúzta a talpát a küszöbön, jó napot, az élet vendége vagyok, belépett a szobába, és otthagyta mindhármukat, a tyúkot, a biciklit és Apát.
Bemegyek, vetette oda még.
Bemegyek a Sándorkához.
Az én unokámhoz.
A család legifjabb sarja, ötödik Magyar Sándor, vagyis ahogy a családban szólították, Sándorka, a szobájában, az ágyán feküdt.
Sándorka pihent, mert pihennie kellett.
Sándorka ugyanis szeptemberben, az első tanév kezdetekor még a legutolsó volt az osztály tornasorában.
Sándorka, a nyolcéves fiú.
Sajnos, akkoriban a lányok között sem akadt kisebb termetű nála.
Ott árválkodott, szomorkodott a sor végén, mint egy megbarnult körte.
Viszont karácsonyra, a téli szünet kezdetére már úgy lett a legmagasabb az első osztályosok között, hogy legalább egy tenyérnyivel nőtte túl a társait.
Körtefa.
Nőhet-e három hónap alatt több mint harminc centit egy körtefa?
A doktornő, amikor a kötelező iskolaorvosi vizsgálaton meghallgatta Sándorka szívverését, előbb kivette a füléből a sztetoszkópot, gyanakodva piszkálgatta a műszert, majd újra a kisfiú mellkasára tapasztotta a korongot.
Hát ez… hogyan? El volt tán dugulva eddig a fülhallgató?
A világ, mint piszok, felrakódik egy membránon.
Hát hogy nem vette ezt észre eddig?
Vagy ha felrakódott, akkor hová tűnt hirtelen?
Mitől javult meg egyszeriben?
Merthogy ott bent, nyitotta kerekre a szemét csodálkozva a doktornő, ott bent, a bordák kosarában, úgy dobogott az a szív, mintha egy egész zenekarnyi üstdob üzenne nyugalmas, ám roppant hangos ritmusokat.
Szépen dobogott, szépen, csak éppen érthetetlenül hangosan.
Nem kell félni, mondta a doktornő.
A mutatóujját Sándorka bőréhez érintette, éppen a szíve fölött.
Érezte a dobogást.
Odafektette a tenyerét is a fiú mellkasára.
Mintha egy külön életet élő állat mocorgott volna odabent.
Nem félek, mondta a kisfiú. A Papa segít.
Álmos, barna szemmel nézett le a doktornőre, és mosolygott.
Mire a beutalókkal irányított és szükségesnek ítélt vizsgálatokat mind elvégezték, Sándorka megint nőtt néhány centit.
Megint és megint.
Kézről kézre adták az orvosok, hallgatgatták, vizsgálgatták. A jelentésben az állt, hogy a fiú makkegészséges, csupán a szíve, az a máskülönben teljesen átlagos és szabályszerű szíve sokkal nagyobb, nagyobb, mint egy gyereké.
Sőt, nagyobb, mint egy felnőtt férfié.
És hogy a hirtelen támadt s a jelek szerint véget érni nem is akaró növekedésnek is az a magyarázata, hogy a teste megpróbálja utolérni azt az aránytalanul nagyra nőtt szívet.
Vagyis hogy nem utolérni, hanem inkább helyet adni neki.
Körbevenni.
Alkalmazkodni.
De mi az, hogy aránytalanul nagy?
Nem kell félni, mondta a doktornő.
Félünk, mondta Anya.
Vagyis, szögezte le a doktornő, a kisfiú addig fog nőni, amíg a szíve úgy akarja.
A szíve? Hogyan akarhat egy szív bármit is?
Hát talán így. És nagyon.
Na de, doktornő, lehet egy szívnek külön akarata?
Kedves Anyuka, mindennek van akarata, legfeljebb nem vagyunk képesek arra, hogy meghalljuk.
Azért ez itt most meglehetősen erőteljesen ad hírt magáról.
Anyuka, ne aggódjanak, betegségről szó sincsen, csupán szokatlan ez az eset egy kicsit.
Vagyis nagyon, mondta Apa.
Nagyon, vonta meg a vállát a doktornő.
Ez az eset a mi kisfiunk, mondta Anya. Illetve nagyfiunk.
Aludjon, egyen és pihenjen sokat, mosolygott a doktornő. Az jót tesz az ilyen esetekben.
Miért, maga látott már ilyen esetet, kérdezte Anya.
Azt nem mondanám, rázta meg a fejét a doktornő. De hogy az alvás jót tesz, az bizonyos. Az alvás mindig jót tesz.
Szilveszterre Sándorka kinőtte az ágyát, ami pedig alig egy éve került a lakásba az IKEA-ból, remek, fiókos ágy volt, s amikor megvették, kétségkívül úgy tervezték, hogy legalább az érettségiig kiszolgálja a fiút. Akkor úgy tűnt, de most egészen másként.
Apa, hosszas gondolkodás után, egy mesterembert fogadott.
Az elviselhetetlenül izzadságszagú asztalos ugyan kétszer is lemondta a megbeszélt időpontot, nem is szabott alacsony árat, de amikor végre megérkezett, azonnal dologhoz látott, és mestermunkát végzett: kényelmes és immár a faltól a szemközti falig érő ágyat szerkesztett, leszerelte az addigi gyerekágy egyik végét, majd deszkák és lécek segítségével jócskán megnyújtotta a fekvőhelyet, amin Sándorka nyugodtan kinyújtózhatott.
Végre.
Apa és Anya hagyták is reggelente addig aludni, amíg csak jólesett neki, mégiscsak tavaszi szünet volna, vagy mi a szösz, óvatoskodtak az ajtókkal, lehalkítva, fülelve hallgatták a rádiót, rápisszegtek a vízforralóra, összeráncolták a homlokukat, ha egy autó ment el az utcán, a ház előtt.
Aludjon sokat, a pihenés jót tehet.
Hát ezt történt.
Vagyis az történt, hogy a doktornő nem tudhatta, hogy a Papa, aki az iskolaév kezdetéig csak elvétve, ritkán jelent meg náluk, akkoriban, október táján kezdett gyakrabban becsengetni.
Milyen pici ez a gyerek, mondta. Biztosan az utolsó a tornasorban.
Nem pici, csak még nem indult meg a növése.
Beszélgetek majd vele.
Beszélgetni? Miről?
Úgy általában, az életről.
Az életről? Minek?
Majd attól nőni kezd.
A beszélgetéstől, Papa?
A meséléstől. Aki az életről hall, az nem maradhat változatlan, ezt mindenki tudja. És ha megfelelő történeteket mondok el neki, majd meglátjátok, nőni fog az a gyerek.
Ki mondta magának ezt a marhaságot?
Ez hülyeség, Papa.
Naná, bólintott a Papa. Naná.
Hülyeség, de csak annak van értelme.
Kicsi fiam, itt nálunk a mese az egyetlen valóság. Vagy ha nem is a valóság, de a méltó élet.
Viszont azt, hogy Sándorka növekedésnek indult, nem lehetett kétségbe vonni.
Akár a szíve akarta, akár a történetek, napról napra magasabb lett.
És karácsonyig a Papa hol reggelente csöngetett be, hol délután, az iskolaidő végével érkezett, hol meg lefekvéskor ugrott fel.
Egyenesen Sándorkához sietett, és néhány napi mesélés után máris az első dolga volt, hogy az ajtóhoz állította a fiút, egy vonalzót illesztett a feje búbjára, bejelölte az ajtófélfán az aktuális magasságát, sőt ceruzával mindig a legújabb vonalka mellé írta az aznapi dátumot és az eredményt is.
Bólogatott, mint aki teljesen tisztában van a helyzettel.
Hümmögött, mint aki mindent ért.
Nincsen egyetlen emlék, mint ahogyan nincsen egyetlen igazság sem, emlékek és igazságok vannak, összekuszálódva és kibogozhatatlanul, egymás mellett, vagy akár egymást nem is ismerve, úgy futnak ezek az utak, mint a repedések a szikladarabon, ha lecsap rá a kőtörő kalapács.
De ki tudhatná megmondani időnek előtte, melyik repedés választja majd el a kőtől a követ?
„Figyelj, elmesélek neked egy életet” – Magyar Sándor a kisunokájának, a családban immár az ötödik Magyar Sándornak meséli el saját életének és felmenőinek történetét. De nem is egy életet, hanem mindazokat a sorsváltozatokat, amelyek a huszadik századi Magyarországon oly jellemző életutak lehettek. Így aztán az egyik történetben a nagyapa édesapja, második Magyar Sándor nem tér vissza a munkaszolgálatból, fia a Magyar Népköztársaság derék tanfelügyelője lesz, mígnem az 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulás radikális fordulatra készteti.
Egy másik történet szerint úgy is lehetett volna, hogy a nagyapa édesapja fia születésére szerencsésen hazaérkezik az 1943-as doni áttörés előtt, hogy aztán a családjával Dániába menekülvén egy katonai vonatszerelvény vagonajtaja zúzza halálra. A fia visszatér Magyarországra, és a Magyar Honvédség tisztjeként teljesíti be az életét.
Egyik másik mese szerint az is megeshetett volna, hogy a nagyapa családját, az Őrségben gazdálkodó Magyarékat 1950-ben kitelepítik a Hortobágyra, a fiú pedig ebben a történetben a Magyar Honvédelmi Szövetség kötelékéből megy nyugdíjba.
A Szívlekvár meséjében az is megtörténhetett volna, hogy harmadik Magyar Sándor nagyapa felesége halála után megismerkedik egy Budapesten élő orosz származású özvegyasszonnyal. Ludával, aki ugyancsak elmesél egy életet valakiről, akinek Sztálin bebörtönözte az apját, majd a mostohaapját, akit a testvérével együtt evakuáltak Szibériába, majd túlélvén a háborút magyar tolmács lett, és négyszer is férjhez ment, akinek az anyja öngyilkos lett, az öccsét pedig megölték.
Hogy végül az összevissza kuszálódó emberi sorsok miképpen fonódnak össze, hogyan lehet egy család problémájára megoldás egy tyúk, s mire jó a szívlekvár – kiderül Kőrösi Zoltán országhatárokon és évszázadokon átívelő történelmi családregényéből. A néhol zavarba ejtően sokfelé ágazó, izgalmas történetek nem egyszer megrendítik az olvasót, és az elbeszélés finom iróniája is csak pillanatnyi feloldódásokkal szolgálhat. Hisz sok-sok történet van, ott leskelődnek és keringenek körülöttünk. Élni akkor is kell és lehet, ha nem akar az ember, az élet, ami benne van, úgyis erősebb nála.
„Lehet siránkozni, lehet szomorkodni, oly mindegy, a lényeg a kikerülhetetlen változás, és persze az alkalmazkodás.
Meg annyit is tesz, hogy sok idő van, tekintve, hogy az idő lényege éppen a változás. És azt is, hogy nem tudhatod, melyikből melyikbe lépsz bele, persze kétszer ugyanabba sohasem, ez nem is kérdés, ellenben eldönthetetlen, hogy a múlt felől törekszel a jelenen át a jövő felé, avagy a jövőből csurogsz reménytelenül a jelenen át a múltba.”
