Jókai írása a '80-as évekig volt könnyű olvasmány - Arató Lászlóval beszélgettünk
Fenyő D. Györgynek, a Magyartanárok Egyesülete alelnökének szerdán megjelent interjúja igen nagy érdeklődést váltott ki. Fenyő, aki az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájában is tanít, egyesek szerint meghökkentő, mások szerint nagyon is helyénvaló kijelentéseket tett az irodalomoktatás körülményeiről, a mai gyerekek igényeiről, ezáltal a kötelező olvasmányok listájáról is - utóbbin például Jókait és a Bánk bánt sem szerepeltetné.
Most felhívtuk Arató Lászlót, az egyesület elnökét, és megkértük: ő is mondja el a véleményét a témáról.
Először is: Fenyő D. György nemcsak Jókairól és a Bánk bánról beszélt
"A sajtó, a közvélemény, a Facebook-hozzászólások is csak azt emelik ki az interjúból, ami Jókairól és a Bánk bánról szól: hogy el kellene engedni őket, mert a mai gyerekekhez már nem jutnak el. A sajtó és a közvélemény csak a kötelező olvasmányok listájára igazán érzékeny, pedig a kontextus nélkül nem érthető meg az, miért mondják a bátrabb tanárok ezekre a művekre, hogy nem kéne már őket tanítani.
A kontextus pedig az - amit szintén kiemel Fenyő az interjújában -, hogy az iskola már nem az információközvetítés központja. Inkább az információ elrendezésében, a lényegkiemelésben tud segíteni. Az okostelefonos generáció esetében a figyelem és az emlékezet szerkezete, működésmódja, a gyerekek figyelmi képessége változott meg.
Véleményem szerint azt kellene megtanulniuk az iskolában, hogy elidőzzenek egy olvasmányon. A lassú olvasást. A lelassulásra nincsenek kondicionálva a gyerekek, és erre óriási szükség lenne.
A hétköznapi, gyors tempójukból kimozdulva, kevesebb művet, de alaposabban kellene feldolgozniuk.
A másik, amit fontosnak tartok, hogy az iskolák döntő többségében nem lenne szabad feladni Jókait, a Csongor és Tündét, Az ember tragédiáját és a Bánk bánt is. Nem kellene és valójában sikeresen nem is lehet minden középiskolában, minden tanulócsoportnak mindet megtanítani. Van, ahol és amikor az egyiket, van, ahol és amikor a másikat célszerű tanítani. Akkor viszont rájuk kell szánni 4-5 hetet, és azt az összefüggést kell kiemelni bennük, ami a gyerekekhez szólhat. Például, ha a Bánk bánnál maradunk, Bánk belső konfliktusát a munka és a család fontossága között."
De mi alapján dőljön el, hogy hol legyenek ezek kötelező olvasmányok, és hol hagyhatóak el?
"A tanulócsoportok megismerése a kulcs. Ha egy csoportban mondjuk a történelem vagy a lélektani dilemmák iránti érdeklődés erősebb, ott helye lehet a Bánk bánnak vagy Az ember tragédiájának. Ahol teszem azt, a csoda, a fantasztikum iránti érdeklődés erős, ott pedig inkább a Csongor és Tünde, és mellé mondjuk a Tragédiából a falanszter-szín. Ezeknek a kipuhatolása úgy történik, hogy elkezdünk tanítgatni, először azt, amit kiválasztottunk, és közben figyeljük a gyerekeket. Megbeszéljük velük az olvasmányokat, és kérjük őket, hogy ajánljanak ők is könyvet nekünk, illetve egymásnak.
A gyerek javaslatait is figyelembe kell venni, és sokkal több populáris irodalmat kell olvastatni. Mert ha én elfogadom valamennyire a te kultúrádat, akkor te is elfogadod majd valamennyire az enyémet.
Az irodalomtanítás feladata nem az, hogy a tanár kizárólagosan határozza meg, mit kell elolvasni, és nem is az, hogy elmondja, miről szól a mű. El kell felejteni azt is, hogy a mai gyerekek 'már nem olvasnak'. De, olvasnak. Csak mást, mint amit mi olvastunk. Ha felszállok a metróra, számtalan kézben látok például fantasy regényeket, amelyek hozzám talán nem állnak közel, mégis igent mondok, ha egy diákom egy ilyet javasol az osztály közös olvasmányaként. Nem arról van szó, hogy csak populáris műveket kellene tanítanunk, de azokat is."
A nemzeti elkötelezettségből fakadó elfogultság sem lehet az oktatás alapja
"Láthatjuk, hogy az utóbbi időszakban a sajtó és a közvélemény különösen felkapta a kötelező olvasmányok kérdését, és ezen belül is Jókai Mór műve, A kőszívű ember fiai az, amit különösen sokat emlegetünk. Jókai teremtette meg Magyarországon a széles értelemben vett - polgári - olvasóközönséget, sokáig az ő műveivel lehetett rákapatni a fiatalokat az olvasásra, regényeinek kalandossága és szereplőinek egyszerűsége miatt. Regényei régen könnyű olvasmányok voltak, ezért is volt meghatározó a pedagógiai-iskolai szerepük. Csakhogy nagyjából a '80-as évektől ez a szerep lejárt. Márpedig pusztán nemzeti kötelességtudatból és tiszteletből tovább erőltetni A kőszívű ember fiait teljesen rossz döntés. Jókai írásain a mai gyerekek már - hiába a kalandosság, hiába az egyszerű jellemképletek - nem tudják átrágni magukat a mű nyelvezete miatt, tisztelet a kivételnek, és itt hangsúlyoznám még egyszer: nem kiirtani kell őt a listáról, hanem ott tanítani, ahol helye van, ahol rá való fogékonyságot fedez fel a tanár. És inkább később, mint hetedikben, ahol ma kötelező. Ugyanis ma már nem alkalmas az olvasás megszerettetésére.
Nekem például nagyon nagy fájdalmam, hogy Kemény Zsigmondot vagy Eötvös Józsefet - pedagógiailag egyébként indokoltan - nem tanítjuk, holott Kemény legalább olyan nagy regényíró, mint Jókai. De ezen senki sincs felháborodva, mert annak idején Jókait határozták meg elengedhetetlennek, így akiknek anno ő volt a kötelező, azok azt gondolják, hogy ma is az a helyes.
A kronológiai alapú irodalomoktatással is gondok vannak. Attól, hogy egymás hegyén-hátán tanítunk mindent, ami épp a soron következő korszakhoz tartozik, az egyes művek nem fogják egymás megértését segíteni. Ez nem azt jelenti, hogy a kronológiai alapú tanítás helytelen, hanem azt, hogy az csak az egyike a tananyag-kiválasztás és -elrendezés lehetőségeinek. Ki állítja, hogy a Szigeti veszedelem éppen a kilencedik osztályban működik jól, éppen a 15 éveseknek jelenthet élményt? Ötödik-hatodikban még nagyjából gyermekközeli a tananyag, hetedik és tizedik között kerül élesen szembe az olvasóvá nevelés, a diákbefogadó és az irodalomtörténeti kronológia szempontja.
Ki állítja, hogy a 20. század csak tizenkettedikben működik jól? Ráadásul alig tanítjuk az elmúlt hetven év irodalmát. Ez olyan, mintha 1980-ban nem tanították volna a '20-as, '30-as évek irodalmát, az érett Móriczot, az érett Babitsot és Kosztolányit, illetve József Attilát és Radnótit egyáltalán nem.
A nehezebb művek mélyebb elolvasására is meg kell tanítani a diákokat, de a kronológia mellett egészen más csoportosítással, más rendezőelvekkel is kellene élnünk. Például: a szerelem változatai, a bűn vagy Isten arcai a különböző korokban és művekben."
Mi lenne tehát az ideális funkciója az irodalomtanításnak?
"Az irodalomórák meghatározó célja az volna, hogy megtanítsuk a gyereket például helyesen drámát olvasni, vagy arra, hogy hogyan lehet egy bonyolult időszerkezetű vagy nézőponttechnikájú regénnyel elboldogulni, vagy arra, hogy érzékennyé váljon egy lírai vers nyelvi megformálására és e megformálás jelentésképző szerepére. Nem arra kell koncentrálni, hogy adott versben hány metafora van, hanem, hogy azok a metaforák hogyan hatnak az olvasóra. Nem a műlisták a fontosak, hanem ezeknek a kompetenciáknak a kifejlesztése. Ugyanakkor ezek a kompetenciák nem fejleszthetők ki klasszikus művek olvastatása, tanulása nélkül.
Az irodalom az önismeretnek és mások megismerésének olyan fontos terepe, amit semmi más nem képes helyettesíteni. Az irodalomtanítás talán legfőbb feladata a nézőpontváltás, a más világlátásba való belehelyezkedés megtanítása."
Mennyi lehet az esély az itt felvetett változtatásokra?
"Akkor történne előrelépés, ha az Oktatási Minisztérium fejlesztési célokat, fejlesztendő kompetenciákat, és ajánlott mintatanterveket fogalmaztatna meg. Ezeket pedig szakértők szigorú ellenőrzésén kellene átszűrni.
A jelenlegi oktatáspolitika kevés szabadságot ad a tanároknak az irodalomtanításban. De ha nagyobb szabadságot kapnánk, önmagában az sem lenne elég. A 2003-as és 2007-es Nemzeti alaptanterv jó példa erre. Amikor megvolt a nagyobb döntési szabadság, nagyon sok oktató mégsem tudott élni ezzel. Ugyanis a szabadság felhasználásához segítséget is kell adni. A liberális oktatáspolitika már többször adott szabadságot, csak épp elegendő támasz nélkül.
Mindenesetre most azt látom, hogy moccangat valami. Ezt a kötelező olvasmány-kérdéskört egyre többször veti fel a sajtó, emellett a tanárok is érzik, hogy egyre nehezebb tanítani a hagyományos iskolai kánont.
Még egy igazán jó és színvonalas iskolában is több idő kell a kötelezők feldolgozásához, mint korábban.
Nem tudom, milyen lesz az új Nemzeti alaptanterv, de talán van remény néhány modernizációs elem érvényesülésérere, igaz, ezek eddig inkább csak szóban hangzottak el."
Kiss Zsuzsanna magyartanár gondolatai a kötelező olvasmányok listájának átformálásáról, Jókai és a nagy klasszikusok elengedéséről:
"Alapvetően egyetértek. Fájdalmas, mint minden átmenet, mert azt hisszük, az lehet csak jó, amit ismerünk. De ma már más megközelítésre van szükség. Ha az alábbi gyönyörű négy szóból: 'ösztövér kútágas hórihorgas gémmel...', egyetlen szót sem ismer a diák, hisz ezek a dolgok nem részei az ő valóságának, akkor mintha azt várnánk el tőle, hogy idegen nyelven olvasson. Ha nem motivált, nem fogja megtenni.
Olvasó, irodalomértő, a sorok között olvasni tudó embereket csak élmény által lehet nevelni. Az irodalomtörténeti szemléletű oktatást lassan fel kell hogy váltsa a szövegközpontú megközelítés. Olyan művekkel kell a diákokat találkoztatni, amikhez közük van, ami megszólítja őket, és aztán, ha rákaptak az ízére, akkor fognak olvasni mást is. Kell, hogy tudjanak ezekről a klasszikusokról. Kell, hogy a művek kérdésfelvetéseivel találkozzanak szövegrészletek vagy szuggesztív előadásrészletek formájában, vagy akár a tanár élményszerű megosztását által. Kíváncsivá kell tenni őket ezekre a művekre. És ez nem nehéz feladat, hisz a Bánk bán is, A Tragédia is tele van ma is érvényes emberi léthelyzetekkel, dilemmákkal.
És persze nem kihúzni kellene őket az olvasmánylistáról, hanem fenntartani a lehetőséget, hogy ha olyan a diákcsoport, hogy nem okoz gondot a befogadás, akkor olvashassák. Ha megértettük a tanítványokkal, hogy az irodalom élet, az ő életük is, és tudják, mit vegyenek le a polcról, akkor nyert ügyünk van. Ha viszont olyasmit akarunk lenyomni a torkukon, amit még a szavak szintjén sem értenek, akkor az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk. Beszélgetni, beszélgetni sokat, 'irodalomról, s más, ily fontos emberi lomról'. 'Ez a mi munkánk, és nem is kevés'."
Címkép: Tamás Ferenc
