Hesna: Rájöttem, hogy talán mégsem annyira pesszimisták a magyarok
Október közepén már másodjára indult el a Hősök Tere kezdeményezés 30 napos kihívása, melynek mottója: "Az vagy, amit teszel!" A résztvevők azt vállalták, hogy a saját, hétköznapi eszközeikkel igyekeznek fellépni a szinte mindent átitató közöny ellen.
Az akcióhoz ismert emberek is csatlakoztak, például a riporter-műsorvezető Al Ghaoui Hesna, aki azt vállalta, hogy egy hónapon át mindennap beszélgetést kezdeményez egy ismeretlennel. Miután az utolsó történetet is közzétette, megkértük, hogy meséljen arról, mit adott neki ez az egész és tervez-e esetleg folytatást.
– Mennyire féltél belevágni a kihívásba, milyen előzetes várakozásaid voltak?
– Félni nem féltem, inkább azzal kapcsolatban voltak kétségeim, menyire lesz nehéz nap mint nap csinálni, illetve még be is számolni róla. És be is igazolódott, hogy ez nem egy fél perc alatt letudható dolog. Sokszor kifejezetten keresni kellett az alkalmat, hogy valaki olyannal beszélhessek, akivel egyébként nem feltétlenül kerültem volna kapcsolatba. Megfogalmazni és leírni szintén hosszabb ideig tartott, egy jelentős részt elfoglalt az estéimből, ami különösen kisgyerek mellett kihívás. Inkább ez az oldala volt nehezebb, ami viszont sokkal pozitívabban alakult a vártnál, az az emberek reakciója.
Úgy tűnhetett, mintha direkt vadásztam volna az arcra szimpatikus és megnyerő emberekre, pedig erről szó sem volt: abszolút nem „mazsoláztam” a potenciális beszélgetőpartnerek között, azokkal a lehetőségekkel éltem, amiket az élet hozott.
Mégis, már az ötödik-hatodik nap környékén feltettem a kérdést: hogy lehet, hogy ennyi pozitív ember van? Sokukon ránézésre látszik, mennyire nehéz a helyzetük, mégis képesek derűvel és optimizmussal hozzáállni a dolgokhoz. Pedig bennem mindig az a kép élt, hogy a magyarok mennyire pesszimisták, ebből a szempontból nagyon pozitív csalódást jelentett a kihívás. Sokat gondolkodtam azon, mi lehet az oka, hogy ez volt a tapasztalatom. Talán valamiért az átlagosnál hajlamosabbak panaszkodni és sóhajtozni az itthon élők, ezt magamon is tapasztaltam. Ez viszont lehet, hogy inkább habitus kérdése és nem feltétlenül jelent pesszimizmust.

– Ezeket magad is magyarként állapítottad meg, vagy kicsit külső szemlélőként is?
– Ilyen szempontból abszolút magyarként, hisz engem is sokszor beszippant ez a mentalitás, de olyan magyarként, aki – talán szíriai gyökerei miatt is – kicsit kívülről is rálát az országra, és sokfelé megfordult a világban, sokféle emberrel találkozott.
Ezért is volt nagyon meglepő számomra ennek a kihívásnak az eredménye, mivel tényleg sokkal több pozitív beállítottságú emberrel találkoztam. Ezután jöttem rá arra, hogy a sok sóhajtozás és panaszkodás ellenére talán mégsem csak a rossz dolgokat tudjuk meglátni az életben. Ez inkább egyfajta felvett dolog lehet. Azóta én is tudatosan igyekszem elkerülni, különösen a kislányom jelenlétében. Szeretnék bízni abban, hogy bár nyilván nem reprezentatív a felmérésem, talán mégsem olyan rossz a helyzet, mint eddig gondoltam.

– Mik voltak a legemlékezetesebb pillanatok, amelyekre legszívesebben gondolsz vissza?
– Nagyon mély nyomot hagyott bennem az a nő, aki hihetetlenül kedvesen és mosolygósan szolgált ki a postán – majd mikor a napjáról érdeklődtem, ugyanilyen pozitív kisugárzással mesélte el, mennyire borzasztó volt. Otthon felejtette a táskáját minden pénzével és iratával, fogalma se volt, be tud-e menni dolgozni, vagy leszállítják a vonatról. Végül aztán nem találkozott ellenőrrel. Ezután csak arra tudtam gondolni, hogy ha egy szörnyű napját ennyire vidáman meséli el, vajon milyen lehet akkor, ha minden jól alakul? Ráadásul ő volt az első, aki vissza is kérdezett, hogy nekem milyen napom volt, pedig már a kihívás végén jártunk. Ez külön megmaradt bennem pozitív élményként.
Emlékezetes volt az is, amikor egy hatalmas dísztököt vásároltunk a kislányommal a Pozsonyi úton, amikor hirtelen rájött egy kisebbfajta hisztiroham az utca közepén, elég nagy közönség előtt. Ebben a helyzetben nem nagyon tudtam mást tenni, minthogy letettem a tököt a földre, felvettem a kislányomat, és a karjaimban tartva vittem oda az autóhoz megnyugtatni. Ekkor nekem akadt egy hétköznapi hősöm: amikor a gyerekek az utcán elkezdtek focizni a tökkel, egy hölgy felemelte és utánam hozta. Ez rendkívül jól esett és szintén maradandó élmény volt. De például az a biztonsági őr is, akivel közel fél órát beszélgettem az élet dolgairól.
Hesna videóban is értékelte a 30 napot:
– És a néhány negatív élményt hogyan élted meg?
– Igazából egyetlen olyan élményem volt, amit tényleg negatívként könyveltem el. Az viszont tényleg rosszul érintett. Egy közműszolgáltató szerelőjével találkoztam, és már eleve hátrányból indultam nála, amikor elmondtam, hogy 30 perc helyett valószínűleg csak 40 múlva tudok odaérni. Végig olyan megvetés sugárzott a szeméből, amivel nehezen tudtam mit kezdeni, de így még inkább kihívásként fogtam fel. Hiába: bárhogy próbálkoztam, minden lepattant róla. Utolsó próbálkozásként még egyszer rámosolyogtam, amikor beszállt a liftbe, de ekkor a megvetés mellett még egy értetlen pillantást is kaptam. Szóval ez csúfos kudarc volt, azóta is látom magam előtt a tekintetét.
De ha azt nézzük, hogy 30-ból egyedül ez az egy alakult így, megdöbbentően jó az arány. Ráadásul majdnem minden esetben meg is leptek valamivel azok, akiket megszólítottam. Tehát
Erre én is rögtön hasonlóképpen reagáltam, így jó pár tartalmas beszélgetés alakult ki végül. Nagyon látszik, mennyire értékelik az ilyen apró figyelmességet is az emberek.
– Volt olyan, hogy felismertek?
– Nem tudnám megmondani, pontosan hányszor, de előfordult. Többen említették a műsoromat, mennyire szeretik és fontos számukra, hogy értéket közvetít. Ennek köszönhetően azt is megtudhattam, hogy tényleg mindenféle ember nézi a Bábelt. Pedig korábban több olyan vélemény is elhangzott szakmai berkekből, hogy egy ilyen intellektuális műsor csak szűk rétegnek szól, hiszen ezek a témák biztosan csak a társadalom egészen kis részét foglalkoztatják. Nos, az elmúlt 30 napon számomra ennek éppen az ellenkezője derült ki. Tehát lett még egy okom, amiért az egészbe érdemes volt belevágni.

– Vannak még terveid a Hősök Tere nagyköveteként, akár ezzel a kihívással, akár bármi más területen?
– Igazság szerint egyáltalán nem számítottam rá, hogy ekkora követőtábora lesz ezeknek a posztoknak. De jó néhányan gyakorlatilag folyamatosan olvasták és kommentelték, sőt már a kihívás felénél jelezték, hogy aggódnak a vége miatt, mert mindennap kíváncsiak lennének egy ilyen történetre. Volt, aki maga is belekezdett a posztok hatására a saját harminc napos kihívásába. A rengeteg pozitív visszajelzés miatt elgondolkodtam azon, hogy valamilyen formában szívesen folytatnám – bár valószínűleg nem zárnám magam olyan keretek közé, hogy mindennap kelljen erről posztolnom.
De az tény, hogy átformált engem ez az élmény annyira, hogy jobban észre fogom venni a kínálkozó helyzeteket, és azt is, ha valaki segítségre szorul, mégis mindenki elsétál mellette. Ilyen is adódott a harminc nap alatt, és jó volt, hogy én észbe kaptam, mielőtt még átfutott volna rajtam a gondolat, hogy „ez nem az én dolgom, nem az én felelősségem”.
Ahogy Philip Zimbardo, a Hősök Tere kezdeményezés egyik alapítója mondta: Legyél Te az, aki megtöri az íratlan normát, hogy 'nem segítünk', 'nem állunk meg', 'nem szólunk'!
Milyen nagyszerű gondolat, és mégis sokszor milyen nehéz észrevenni, amikor ott vagyunk és lépni kell! Szóval a kihívás hatására talán tudatosabban fogok kezelni helyzeteket, és ha adódik ilyen, lehet, hogy azt meg is fogom írni.
Az is fontos változás számomra, hogy a hivatalos Facebook-oldalamat eddig enyhén szólva fenntartásokkal kezeltem. A szakmai dolgaimnak tartottam fent, személyes élményeket szinte egyáltalán nem osztottam meg rajta. Félig tudatosan, félig bátortalanságból. A kihívás alatt ezzel nyilván szakítanom kellett, hiszen a történetek jó része értelmezhetetlen lett volna a személyes részletek nélkül. És meglepett, mennyire jól reagálnak erre a követőim, tényleg igénylik az ilyen jellegű tartalmakat is. Szóval sikerült áttörni egy gátat magamban, aminek a hatása biztosan ezentúl is meg fog mutatkozni időről időre.
Ha tetszett az interjú, oszd meg ismerőseiddel!