„El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat” – beszélgetés Müller Péter íróval
- „Az utolsó előtti stáció a terror, az utolsó a káosz” – írod a könyvben. A történet kapcsán az jutott eszembe: lehet, hogy az embereknek még egy özönvíz is kevés ahhoz, hogy az olyan évezredek óta beléjük rögzült rossz tulajdonságaiktól megszabaduljanak, mint a hatalomvágy, a gonoszság, az irigység?
- Ennek a történetnek a hőse én vagyok. Magamon nevetek, akiben működik egy „világmegváltó” szándék. Be kell vallanom magamnak, hogy csődbe kerültem, és át kell esnem saját katarzisomon ahhoz, hogy átadjam ezt a világot az új világ, új embereinek. A regény hősének sorsa – akiben magamat írtam meg - tragikus és komikus egyszerre. A végén nyugdíjba megy. Minden igazi nevetés: önmagunkon való nevetés. Az elmúlás nehéz, de vidáman kell felfogni. Hiszen így működik az Univerzum.
Van a teremtésnek egy abszolút Zenéje, amit minden és mindenki megismétel. Ez azt jelenti, hogy valami megszületik, kibomlik, majd válságba kerül, és a válság után kell, hogy zuhanjon az elmúlásba, a káoszba, hogy a nagy Életkeréken egy újabb fordulat következzen be: az újjászületés. És ez a Nagy Ciklus mindig megismétlődik.
Ez az egyéni életünknek, és minden eszmének és társadalomnak az alapüteme. Így van megteremtve a világ, egy ember, egy zenemű, és egy igazi regény is. Az más kérdés, hogy a ciklusnak most éppen melyik stációjában vagyunk. Mi éppen a káosz szakaszában. Nyilván másképp olvassa ez a könyvet az, aki éppen most lett szerelmes, mert ő még ott tart, ahol kibomlik a gyönyörűség. De nem szabad félni attól, hogy valami elmúlik.
- A Bohóc temetésénél azt írod: „Nincsen halál, csak elmúlás van.”
- Így van. Az elmúlás azt jelenti, hogy az egész lét egy hatalmas ciklikus örvényben zajlik. Ebben úgy működünk mi, szellemi teremtmények, mint a természet. Belemerülünk az elmúlás örvényébe, és újra és újra átéljük az örök stációkat. Meg vagyok győződve arról, hogy az emberi szellem örökkévaló, de ezeket a csodálatos nagy, örök köröket le kell, hogy fussa. Hozzátartoznak az élet nagy titkához. Miért? Mert egyetlen ciklusban nem lehet meg minden. Azt mondja Jézus: ”Legyetek tökéletesek, mint a mennyei atyátok.” De még ha hosszú életem is van, egy életen belül nem tudok tökéletes lenni. Az anyagi világ évmilliárdok alatt bontakozik ki és omlik össze. Hogyan várhatnánk el egy emberi lélektől, hogy egyetlen pici kis körben kiteljesedjen? A saját létemre is így tekintek, az olvasóéra is.
Egy halhatatlan lélekhez szólok a könyvben, aki egy halandó testben él. Ez a mi nagy drámánk. Az, amivé lettünk, elmúlásra van ítélve. De az, aki belőlem szól, és akihez az olvasóban szólok: nem. Nem így érez, és nem így gondolkozik. Ez már akkor megjelenik, amikor megöregszel. Nem fogsz azonosulni az öregkoroddal, mert a lelked nem lesz öreg.
Nem vagy azonos azzal, akit a tükörben látsz. „Ez nem én vagyok!” – gondolod, s igazad van! Ez csak a külsődre vonatkozik. De aki belülről lát és él téged, az nem öregszik. A lélek örökké fiatal.
-Van ennek a Noé bárkájának öt különleges utasa: Sigmund Freud, Lev Tolsztoj, Federico Fellini, Arisztoteles Onassis, és Sir Laurence Olivier, Johnny Walker whisky-reklám jelmezében. Fellini jelenléte számomra teljesen egyértelmű a bohócok miatt, ráadásul érezhető egy párhuzam az És a hajó megy című filmjével…
- Fellini sok világvége-történetet rendezett, nagy derűvel és bölcsességgel. A Zenekari próbában egy nagy vasgolyó rombolja szét az épületet, melyet a zenészek már végleg földúltak. A Ginger és Fred is arról szól, hogy miként megy tönkre a művészet. Ha élne, biztos filmet rendezne a regényemből. Találkoztam vele, éppen a Bohócok bemutatóján, Velencében. A fedőlapon lévő bohóc egyébként ebből a filmjéből való. Bário a neve.
- És a többiek hogy kerülnek ide?
- Igazából csak homályos sejtéseim vannak arról, hogy miként jutottak eszembe, hogy miért pont őket mentem meg. Onassishoz az adta az ötletet, hogy a A vámpír árnyéka (Lugosi) című darabomért, amelyet itthon Szabó István rendezett és Darvas Iván utolsó nagy szerepe volt, megkaptam az Onassis-alapítvány díját. Akkor ismerkedtem meg a család történetével, és elhatároztam, hogy egyszer írok róluk. Mivel hajómágnás volt, az ötlet adta magát. Lev Tolsztoj pedig az egész irodalomtörténetben a legközelebb áll hozzám. Nemcsak azért, mert prózaírásban nála nagyobbat alkotni nem lehet, hanem azért is, mert ő mutatta meg, miként lesz egy művészből élete végén próféta. Ezért sokan támadták. Még a barátai is azt hitték, hogy megőrült, de igazából kevésnek tartotta a művészetet. Elkezdett prófétálni, sőt akaratlanul is egy új vallást alapított, amit nagyon megbánt, mert látta a fanatikus híveit. Írónak nagy volt, papnak pocsék. Közben az egyház és a cár is kiközösítette. Az én életemben is megtörtént ez a fordulat egy kicsiny formában. Barátaim gyakran megkérdezik: miért nem írok újra színdarabokat, regényeket? Pedig érdekes módon az olvasóim mintha jobban szeretnék a spirituális esszéimet. Ez művem most szokatlan lesz számukra, főleg azért mert megszólalt bennem a Bohóc, és régóta nem használtam a humor eszközét. Még annyit: egy boldog ember ül veled szemben. Nagyon kevés író kapta meg Magyarországon azt a mérhetetlen szeretetet és elismerést, amit én. Tolsztoj nálam beszáll egy rock-bandába, szakállát belegyűri az övébe és vadul zenélni kezd, nem lehet megfékezni, mert kitör belőle az ifjúsága.
- Lehet, hogy a humorra is meg kell érnie az embernek? Eszembe jutott két nagy magyar alkotó, Déry Tibor és Jancsó Miklós, akik utolsó évtizedeikben élték ki igazán e vénájukat.
- El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat. Ne felejtsük el, hogy a humornak gyógyító ereje van. A „humor” szó latinul „nedvet” jelent. Azért, mert kiválaszt az emberben valami olyan ellenanyagot, ami a meg tudja gyógyítani. Nem tudjuk, miért, de nehéz eljutni önmagunk gyógyításához, hogy saját magunkon tudjunk nevetni, pedig ez a legcsodálatosabb dolog, ami az életben létezik. Rákos folyamatot megállíthat. Amikor az ember nem veszi nagyon komolyan saját magát, és azt sem hagyja, hogy mások nagyon komolyan vegyék… Az én Isten- képem: boldog Isten.
- Tudjuk, hogy a lágerekben is azoknak volt a legtöbb esélyük a túlélésre, akik képesek voltak a legnagyobb szörnyűségekből viccet csinálni…
- Nem hiába fogalom a zsidó humor. Egy történelme során sokat üldözött közösségről beszélünk, amelynek egyetlen igazi önvédelmi lehetősége évszázadokon keresztül a humor volt. Éppen ezért ők voltak azok, akik Magyarországon megteremtették a kabarét. Salamon Bélától Rejtő Jenőn át Karinthy Frigyesig, Nóti Károlyig, Királyhegyi Pálig. Megjegyzem, a magyar népi humor is csodálatos. És a magyar nép sorsa sem kevésbé tragikus, mint a zsidóké, volt miből kiemelkedni. Micsoda humor és derű áradt például a nagy tragikus magyar verseket és szabadsághimnuszokat megíró Petőfi Sándorból!
Az ősi magyar kultúrában hét stációja volt a táltos beavatásának. A hetedik stáció a tudás legfelső foka, amikor megtudja végre, hogy nem tud semmi! Ez a csúcs! Nincs ehhez fogható humor, önirónia és igazság! Amikor rájössz arra, hogy minden, amit tudsz, csak a saját kreációd, hogy valójában nem tudsz semmit!
Abban a pillanatban szabad leszel. A mindentudás igazából ez: az ember nem akar okoskodni, nem akar mindent megfogalmazni, nem csinál magának ketreceket, hanem repül.
- Idézek egy másik mondatot a könyvből: „A világ belefullad a betarthatatlan rendelkezések tömegébe.” Az ember az egyetlen olyan állatfajta, amelyik korlátokat állít fel magának, aztán szenved tőlük. Nem lehetne kevesebb tiltással élni?
- Kevesen viselik el a szabadságélményt. Kínában ezt nagyon drámaian élték meg, amikor a taoizmus átváltott a konfucianizmusba. Lao-ce, Csuang-ce még azt vallották, hogy a lét határtalan. De aztán jött Kung Fu-ce, aki azt mondta, hogy az emberi lényt muszáj kordába zárni, törvények közé beszorítani. Született egy olyan világ, amely elvesztette a szabadságát. Sóvárogva néztek vissza azokra, akik tudtak még repülni, miközben a Földön már karámban éltek. Lao-ce azt mondta: „A rablókat a rendőrök teremtették”.
Nagyon nehéz a szabadság és a kötöttség egységét megtalálni, de szabadság nélkül nem lehet létezni. Olyan, mintha a levegőtől fosztanák meg az embert. Lehet, hogy a Földön korlátok között vagy, de a levegő, amit beszívsz, az az égé és a végtelen univerzumé.
Minden lélegző lény a mindenséggel kerül kapcsolatba. Fölfelé, az Isten felé, az ember nyitott és szabad, Csak itt, a földszinten vagy megkötve. Itt vagy halálra ítélve. Itt kell előítéletek és dogmák között létezned, hogy működni tudj. Csak addig lélegzel, amíg ez a szabad lélek benned van.
- Sokszor előjön a könyvben kultúránk pusztulása. Ha csak az általam megélt 63 évre gondolok, már ez idő alatt is hihetetlen értékvesztésnek lehettünk tanúi.
- Az ember szellemi értékvesztése régóta foglalkoztatja az értelmiséget. Spengler könyve, A Nyugat alkonya éppen száz éve jelent meg. Más kérdés, hogy mit teszünk ellene, mit tehetünk egyáltalán. Én nagyon sok formában megéltem ezt az értékvesztést, a saját szakmámban, a színházban is. Addig, amíg igazi drámairodalom volt, ismerték a katarzis, a végső csődben való megtisztulás fogalmát. Ezt az ókori görögöktől Shakespeare-en át Tennessee Williamsig mindenki ismerte. Tudták, hogy a nézőt meg kell tisztítani a zűrzavartól, a színházban a lelket fel kell emelni. Aztán megjelent Samuel Beckett, a Godot-ra várva. Várják az istent, de nem jön. Ő színpadi groteszk formában írta meg, hogy nincs katarzis. Vagyis nincs megtisztulás. Ez a legnagyobb baja az emberiségnek! Pszichológiai értelemben is. Addig nem lehet az embert megszabadítani a traumától, amíg nincs katarzis, mert a krízisben lévő ember nem előre menekül, ahol megoldás van, hanem visszafelé, a bajok ismétlése felé. Úgy tesz, mintha nem lenne krízis. Nem néz oda, le akarja hazudni magából, de nincs visszaút. Pedig ha eljutunk a katarzisig, és megéljük, rájövünk, hogy milyen jó utána. Mint a születés…
- És mit várhatunk az új világtól? Remélhetünk egy, a mainál jobbat? És mi az, amit esetleg magunkkal lehet vinni innen?
- Erre hadd ne feleljek… Meggyőződésem, hogy az új világ, mely a jelenlegi elmúlása után születik: gyönyörű. De nem tudunk róla semmit.
A jelenlegi tudatállapotunkban tele vagyunk azokkal a rossz tapasztalatokkal és félelmekkel, amelyektől nem tudunk szabadulni.
Számunkra ez a „realitás”. Az anyaméhben lévő, sötétben szorongó magzatnak sem tudod elmagyarázni, hogy milyen lesz jó majd kis emberkének lenni. Neki még ez a sötét univerzum a valóság, amelyben egyre jobban gyötrődik - és nem tudja, hogy a másikban, az „Életben”, milyen lesz. Születése után egy teljesen más, új világot kell felfedeznie. Ezért van az, hogy az én történetem végén, miután minden eszme lejárt, és minden hazug, idejét múlt isten-fogalom meghal, a megjelenő Isten egy kisgyerek… Egy pici kis gyermek, aki bölcs, csodatévő és tiszta az Új Isten.
Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/
