„Mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is” – Kukorelly Endre a Cé cé cé pé című regényéről
- Sokszor szinte önkényesen kevered a múlt időt a jelennel. Magamon is észrevettem, hogy ahogy idősödöm, a távlatok kezdenek eltűnni. És nagyjából kortársak vagyunk.
- Tematikusan is keveredik a régebbi az újabbal, egy-egy rövid szakaszban is váltogatom a jelen- és múlt időt, attól függően, hogy éppen miképp esik jól, hogy esik kézre. Ha valami régebbi hirtelen jelenbe vált át, az olvasót mintegy beemeli a történésbe. Ez nehéz ügy, sokszor visszaállítom, aztán újra vissza az egész, annak megfelelően, ahogy magamban hallom. Hogy mennyire sikerült, majd kiderül, ha elolvasom hidegen, a szövegtől alaposan eltávolodva.
- A könyv másik főszereplője Hermész, a borítón is szerepel szárnyas sarkával. Sokan csak annyit tudnak róla, hogy a görög mitológiában az utazók, a kereskedők, a tolvajok istene. Miért éppen őt választottad?
- Hermész közvetítő. Vezet és félrevezet. Zeusz küldi ide-oda, istenek és emberek között is közvetít, erre utal a hermeneutika. Ez a szerep foglalkoztat, nemcsak az, hogy miként lehetséges átjárni egyes korok közt, hanem az is, miként lehetséges átjárás ember és ember között. Kerényi Károlyt olvastam sokat, néhány éve a görög mitológiával foglalkozom, így emelem a könyvbe Hermészt.
- A számos motívum közül hármat emelnék ki: a német témát a szellemi örökségtől a háborún át a berlini falig, a katonaságot és a focit. Te alapítottad az Íróválogatottat is…
A katonaság az életem alapvető eseménye. Két kerek év. Amikor bevittek, nem tudtam, mire számítsak, apukám, aki katonatiszt volt, nem mondott semmit, hagyta, hogy magamtól jöjjek rá dolgokra. Behajított a mélyvízbe, és nem tudom, jól tette-e. Néha így gondolom, néha úgy.
Durva volt, hárman is öngyilkosok is lettek a szakaszban, ugyanakkor alapdolgokra tanított, például az idő beosztására, minden másodperc kihasználására, vagy arra, miként kell olykor súlyos, éles helyzetekben is kizárni mindent. És megerősített, tudatosított sok mindent, amire már gyerekként a focipályán rájöttem. Úgy gondolom, egyfajta korlátozott szabadságelvonásra minden fiatalembernek szüksége van. Akkor tudod meg, hogy mit jelent, amid van, amikor ráébredsz a hiányára.
Nincs ott a szeretett nő, nincs ott a mamád, nem mehetsz ki, nem jöhetsz be. Nem kapsz levegőt. Vizet. Gyerekkoromban apám hetenként egyszer hozott a húgomnak és nekem egy-egy tábla csokoládét, az volt, és kész. El kellett lenni vele egy hétig. Ezt nagyon rosszul éltem meg, de már tudom, rendben volt így – már mindig is értékelni tudom, ha van valami. Ha van valamid, az nem evidens, ez ilyen egyszerű. Hozzájutok, ezt most is így élem meg, noha nyilván az egész „csokiboltot” megvehetném. A futball is alap. Gyerekkoromban nem adódott más, vagy olvastál, vagy fociztál. Napközben olvastam, délután mentem focizni, sötétedésig nyomtuk Szentistvántelepen a helyi vagány csávókkal. A katonaságot azért vészeltem át, mert gyerekként megtanultam, miként működik a fiúközösség. Részt veszel, elfogadtatod magad, kiválsz és alárendelődsz, megtanulod, hogy megéri a fair játék, a másikat, az ellenfelet megbecsülni, megtanulod a kudarc és a siker elviselését. Hogy ne roppanj össze, de ne is szállj el, mint a győzelmi zászló. Bennünk van a hajlam elhinni, hogy isteni, amit teszünk, és hogy ez már mindig így lesz, dolgozni se kell… A hübrisz a görögök szerint a legnagyobb bűn.
- Nekem is ismerős a katonaságból, hogy a könyveket jól el kellett rejteni a szekrény mélyén. A fociról pedig annyit, hogy mi olyan korban nőttünk fel, amikor a focisták igazi példaképek voltak. Én ugyan Vasas-drukker voltam, de ma is kívülről fújom a Fradi vagy az Újpest összeállítását is. És a német vonal?
- Vannak családi vonatkozások. Főként pedig a német kultúra. Irodalom, zene, filozófia, Matthias Grünewald. Valamelyest tudok németül, és voltam ott többször. Otthonos. Ha Németországban vagyok, azt visszajelzi a testem. Ezért van a könyvben ez a vonal.
Látom magam előtt a nagypapámat, aki németül beszélt magában. Németül számolt, nagymamám meg – partiumi kisnemes, vastagnyakú kálomista – bosszankodott miatta. Volt a kapcsolatukban valami kuruc-labanc jelleg, sokáig nem tudtam ezzel mit kezdeni, egyre jobban izgat ez a kérdés.
A mai Németország is izgat, a mentalitásuk, az alapos, túldédelgetett bűntudatuk, önmegvetésig jutó frusztrációjuk stb. Minimum érdekes. Szeretem bosszantani a balos barátaimat Wagnerrel vagy a Rammsteinnel.
- Harminc évvel vagyunk a berlini Fal leomlása után, amelyet óriási várakozások kísértek. Könyved kezdete és vége, 1961 és 1989 közötti idő éppen a Fal élettartama.
- A Fal a legnagyobb metafora. Az abszurd csúcsa. Egy város közepén, Európa közepén falat építenek, és ha át akarsz menni, lelőnek, mint a veszett rókát. Ahogy a hatalmi játszma elhülyült, torz és gonosz formában manifesztálódik. Egyfelől ott van a németeknek Bach, másfelől pedig építik a Falat…
- Jó néhányszor leírod ezt a rövid mondatot: „Már meghalt.”
- Mert meghalnak. Meghalok, meghalsz. Ha eleget éltél, halnak, hullanak körülötted, és ez mintha nem lett volna benne a pakliban, nem erről volt szó. Tényleg, alig van erről jó szó – és lehet, hogy nem is lehet jól szólni róla. De akkor szóljunk rosszul. Írás közben egyszer csak észrevettem, hogy ez az „elem” többször megjelenik, onnantól már nem álltam ellen neki. De nem élveztem, inkább csak „megengedtem” a szövegnek.
- Az utolsó oldalakon teszel említést a rendszerváltásról, felvillan az írószövetség, a négyigenes szavazás. Nagyon érdekes volt, hogy közvetlenül a rendszerváltás után számos írástudó megpróbálkozott a politikával. Te is tettél erre kísérletet húsz évvel később.
- Sokan pusztán azért lettek írók, mert nem volt tere a párton kívül a politikának, így nem csodálkoztam, hogy néhányan becserélték az irodalmat pártpolitikára. Még a fiatalabbak közül is, például Csengey Dénes. Jóban voltunk, többször is aludt nálam a Szondyban, hajnalig beszélgettünk, na még ezt az üveg bort nyissuk ki, Bandikám. Már alig éltem, belőle dőlt a nyomdakész szöveg, mígnem egy mondat közepén el nem aludt a konyhában. Úgy kellett bevonszolnom, át a hosszú előszobán.
A rendszerváltáskor arra gondoltam, hogy a közélet persze oké, ám most már tényleg az igazival, fontos és nagy, mély és magas testi-lelki-szellemiekkel foglalkozhatunk, a napi politikát, az ügyek intézését szakértőkre hagyhatjuk. Azokra, akik erre vállalkoznak. Néha a körmükre nézni, a rosszakat jobbakra cserélni, de nem kell beleszólnia egy értelmiséginek, legyen az a közszolgák dolga. Aztán láttam már, miként csinálják, nem csak nem hatékonyan, de pofátlan mohósággal is: ebben is tehát az antik a görögöknek volt igazuk, minden állampolgárnak saját, jól felfogott érdeke részt vennie a közügyekben.
Ha fölleled magadban a magánélet és a közélet egyensúlyát: nem eltúlozni, de nem is hárítani. Amatőrként játszani, szívből, nem muszáj a profi ligába igazolni. A parlamenti képviselőségbe én igazán véletlenül sodródtam bele, csináltam is két és fél évig, noha nem volt nekem való. Nem bántam meg, különös tapasztalat volt, az Országházi divatok című könyvem ebből lett. Igyekeztem őszintén elbeszélni, amit belülről láttam.
- Idézem a könyv utolsó mondatait: „Áll minden. Lelassul, áll, megáll, ami van, azt lefödi mindenféle más.” Ezt többféleképpen értelmezhető.
- Nyitott gondolatsor: halálmotívum – és az emlékezet-emlékezés miféleségére utal. Van az emlékezetnek egyfajta rétegződése, egy sor fontosnak, alapvetőnek, nélkülözhetetlennek tartott dolgot más, hasonlóan fontos dolgok letakarnak, lenyomják a tudattalanba – ahonnan aztán adott esetben feltörhetnek. Nem foglalkozom azzal, amit a katonaság alatt megéltem, de ha valami oknál fogva lekerülök abba az addig bőven takarásban levő rétegbe, hirtelen nagy erővel megképződik. Film. Látom magam előtt.
- Életre kívánod kelteni a Baumgarten-díjat közösségi finanszírozással, a Facebookon oldalt és csoportot is csináltál Gyümölcsöskert – Baumgarten-díj néven.
- Bosszantó, sokszor felháborító, ahogy a mindenkori állam a művészeket díjazva saját klienseinek osztogat. Ez tisztán szakmai díj lesz, szinte mindenben követni óhajtja a 49-ben kommunizált valahai díjat, és ezzel emlékezik Baumgarten Ferenc Ferdinándra, egy zsidó származású, külföldön élő, németül író magyarra, aki elképesztően nagy összeget hagyományozott a magyar irodalomra. Mint egykor Babits, most is egyetlen kurátor dönt majd, akit az alapítók – mindenki alapító, aki befizet! – jelölnek ki: nem életfogytig, mint Babitsot Baumgarten, csak két évre. Eddig csaknem tízmillió jött össze, kérünk mindenkit, csatlakozzon. Az első díjakat és jutalmakat, ahogy egykor történt, január 18-án, Baumgarten halála évfordulóján osztjuk.
- Hosszú évek óta tanítasz kreatív írást. Mi az, amit egy író át tud adni a tanítványainak?
- Elsősorban attitűdöt. Ki hogyan ír, abba nem szólunk bele viszont fontosnak tartom, hogy komolyan vegyék magukat. Komolyan, ne komoran. Brutálisan mélyre hatolni önmagukba, belülről beszélni. Úgy zajlik az óra, hogy a tanítványaim hoznak szövegeket, felolvassák, és mindenki elmondja a véleményét. Elég gyorsan bele tudsz lépni egy szöveg világába, és ha benne vagy, meghallod az igazat, hallod a hamis hangot. A korrekt technika megtanulható, az nem érdekes – csupán az autentikus érdekes.
Az autentikus mindig megrázó. A hiteles gesztusokat minden élőlény képes levenni, így vagyunk genetikailag beállítva, a túlélő génállományunk megkülönbözteti az igazat a hamistól. Semmilyen elvárásnak nem megfelelni, saját hangon beszélni, könyörtelen önelemzés, önkritika, kedély, maximális élvezet.
Aki ezekre képes, mindezen átszűri-töri-tuszkolja a nyelvet, akkor, lévén „egyedi példány”, megrázhat téged, mint az áram. Mint Krisztus a vargát.
