Al Ghaoui Hesna: "Én a sötétségtől, a pókoktól és a hullámvasúttól félek"
Al Ghaoui Hesna ismert riporter, külpolitikai újságíró, író. Sokszor megcsodáltuk felkészültségét, bátorságát, ahogyan olyan helyekről tudósított, ahova legtöbbünk nem mert volna elmenni.
Forgatott már Libanonban, Gázában, Afganisztánban. Kétszer nyerte el a Kamera Hungária díjat, 2011-ben pedig Prima Primissima díjat kapott. Az M1-en éveken át ment a Bábel – Hesnával a világ című műsora.
Bátornak tartjuk, és most mégis a félelemről ír "Félj bátran" című könyvében. A könyv megjelenése után arról kérdeztük, hogyan győzhetjük le félelmeinket, és egyáltalán le kell-e győzni, vagy van más megoldás.
- Az utóbbi hetekben volt valami, amitől határozottan féltél?
- Akut félelem volt, hogy lekésem a könyvem bemutatóját. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, dobog a szívem, emelkedik a vérnyomásom, mert minden jel arra mutatott, hogy életem egyik legfontosabb eseményére nem fogok tudni odaérni.
Egy jó taxisofőrnek hála megoldódott a helyzet, és ennél drámaibb nem történt. De azért izgultam, még most is van bennem szorongás, milyen lesz a könyvem fogadtatása, hiszen mégis másfél év munkája kerül ki az olvasók elé.
De próbálom a könyvben leírt jól bevált recepteket magamra is alkalmazni.
- A szorongásodat a saját módszereddel kezeled?
- A szorongás az a félelem szorozva fantáziával. Megpróbálom a fantáziaelemeket kiszűrni ebből a képletből, és inkább kellemes izgatottsággá alakítani ezt az érzést.
Érdekes, hogy amikor szorongunk, és amikor izgatottak vagyunk, egyaránt kortizol termelődik a szervezetünkben. Hogy mit vált ki belőlünk ez az élettani folyamat, nagyon sokban függ attól, hogy az agyunk milyen kontextust teremt az adott szituáció köré. Most már tudatosan próbálom az enyhén szorongásnak induló helyzeteket inkább izgatottságként, kihívásként felfogni, és ez valóban növelheti a teljesítményt is.
Olyan sokat foglalkoztam, a témával a könyvnek hála, az elmúlt másfél évben, hogy magamat is sokszor kívülről vizsgálom. Ez az egészséges távolságtartás, a kicsit önironikus külső megfigyelése a dolgoknak nagyon hasznos lehet a félelem kezelésében. De fontos, hogy nem akarok pszichológus, vagy szociológus szerepében tetszelegni, hisz nem vagyok az.
Én átéltem bizonyos helyzeteket háborús és békés terepeken, és rengeteg olyan emberrel beszélgettem, akik nagyon nehéz helyzetekből voltak képesek felállni, sőt abból megerősödve kijönni.
Most ezeket a tapasztalataimat, élményeimet próbáltam sok történeten keresztül átadni, egyfajta megfigyelőként.
- Megtanítható az embereknek, hogy máshogy féljenek, vagy hogy kevesebbet féljenek?
-Nem is vágtam volna bele a könyvbe, ha nem hinnék ebben, remélem, hogy ehhez adtam kapaszkodókat. De a tudatosság és az önismeret nagyon fontos a változáshoz. Nem kell feltétlenül kevesebbet félni, sőt, azért is a címe a Félj bátran, mert azt gondolom, hogy a félelem jó érzés, hajtóerő, iránytű lehet, mert megmutatja, hogy nem az ellenkező irányba kell indulnunk, hanem pontosan afelé, amitől félünk.
A félelem élettanilag is segít abban, hogy minden porcikánk a kihívásra, feladat megoldására összpontosítson.
Nagyon sok negatív érzés, negatív tett abból táplálkozik, hogy azt gondoljuk, a félelem nem jó dolog, és megpróbáljuk elnyomni, letagadni ezt az érzést. Vagy éppen túlzottan is azonosulunk vele, és azt gondoljuk, gyávák vagyunk.
Amikor azt mondja nekem valaki, hogy magácska olyan bátor, én meg olyan gyáva vagyok, akkor mindig azt mondom neki, hogy ne bolondozzon, biztosan van egy csomó dolog, amiben ön bátor, és én nem. Én például nagyon félek a sötétségtől, a hullámvasúttól, a pókokról nem is beszélve!
Egyébként én nem hiszek abban, hogy van gyáva ember, mert azzal máris egy skatulyába zárjuk, felcímkézzük magunkat és egymást. Mégis, észre kell vennünk, hogy gyakran az élet hétköznapinak tűnő dolgaihoz is kell bátorság.
Csak akkor leszünk képesek megküzdeni különféle félelmetes helyzettel, ha nem az állandóságba kapaszkodunk, hanem elkezdjük elhinni magunkról, hogy akármi történik, képesek leszünk jól reagálni bizonyos szituációban.
- Tudnál konkrét példát mondani arra, hogyan lehet egy hétköznapi félelmet úgy felhasználni és átalakítani, hogy az pozitív legyen?
- Vegyük például a glosszofóbiát, a nyilvános szerepléstől való félelmet. Gyakran azok is félnek ettől, akiknek nem 150 fő előtt, csak egy munkahelyi meetingen kell megszólalniuk. Már ez is olyan testi tüneteket okozott, mint a kéz- és lábremegés, a szívritmus gyorsulása. Ha ezt az ember megpróbálja kontrollálni, még jobban elhatalmasodik rajta.
A helyes hozzáállás ezzel szemben az, hogy a félelmet észrevesszük, tudatosítjuk, és elfogadjuk, így a saját előnyünkre tudjuk fordítani. A kutatások ugyanis azt igazolják, hogy ha egy adott helyzetet, amikor amúgy is kortizol termelődik, kihívásnak tekintjük, kellemes izgalomnak, és más kontextus teremtünk köré, és elfogadjuk, hogy a szervezetünk ezzel akar segíteni bennünket egy helyzet megoldásában, az agyunk más irányba visz el bennünket.
Tiger Woodstól kezdve színészekig sokan rettegnek, mielőtt színpadra vagy közönség elé lépnek, de ezt elfogadják, és ez segít abban, hogy akár a határaikon túlmutató teljesítményt nyújtsanak. Ha azonban a félelmet megpróbáljuk kontrollálni vagy elfojtani, rosszabb teljesítményt fogunk nyújtani.
Magam is azt tapasztaltam, hogy a félelem a terepen is segített megpróbáltatásokat túlélni, és olyan koncentrációt eredményezett, hogy számomra is meglepő teljesítményt hozhattam ki magamból.
A katonák is azt mondták, hogy nem szeretnének olyan emberrel dolgozni, aki nem fél, mivel a félelem éberebbé tesz, a hiánya viszont meggondolatlanná, vakmerővé. Meg kell tanulni a szolgálatunkban állítani.
- Találkoztál már az emberiséget jellemző közös félelmekkel?
- Izgalmas kutatási eredményeket olvastam az emberiséget meghatározó öt alapfélelemről, erről a könyvben elég részletesen írtam is.
Eszerint minden pánik és fóbia erre az 5 alapfélelemre vezethető vissza. A piramis alján található a halálfélelem és a kihalástól való félelem.
A következő a csonkítástól való félelem, hogy valamilyen szervünket, testrészünket sérülés éri.
E fölött található az autonómia elvesztésétől való félelem: hogy bezárhatnak bennünket, hogy elveszíthetjük a kontrollt.
Afölött a szeparációs félelem, hogy kilöknek a társadalomból, elszigetelődünk.
A piramis csúcsán áll az ego halálától való félelem. Elég vagyok? Szerethető vagyok? Nem vagyok túl sok vagy túl kevés?
Úgy látom, hogy hiába a halálfélelem mindennek az alapja, manapság az ego halálától való félelem tölti ki a mindennapjainkat: a megszégyenüléstől való félelem, az önértékelési zavar, a megfelelési kényszer. Az önsegítő irodalmakon át a coachingig minden arra utal, hogy mindenhol – Facebookon, Instagramon és máshol – megerősítést és visszaigazolás akarunk kapni arról, hogy elég értékesek vagyunk-e, úgy vagyunk-e jók, ahogy, és mások elfogadnak-e. Ez pedig minden más félelmet elnyom. Közben egyre kevesebben foglalkozunk a halálfélelemmel és megpróbálunk egyre kevesebbszer találkozni a halállal.
Egy amerikai kutatás szerint amikor az embereket megkérdezték, mitől félnek a legjobban, többségük nem a halálfélelmet említette, hanem azt válaszolta, hogy attól, hogy mások előtt beszéljen. Erre is keresem a választ: vajon mennyire normális dolog az, hogy azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy egyszer meghalunk, a legkevesebbet akarunk foglalkozni. Világszerte ez a tendencia, miközben azokban az országokban, ahol sokkal közelebb élnek a természethez az emberek, a halált az élet részeként kezelik, és sokkal jobban elfogadják az élet és a saját életük változékonyságát.
Ma pedig az állandóságba kapaszkodunk, mindent kontrollálni akarunk, mert ha kicsit is elveszítjük a kontrollt, kiszolgáltatottnak, elveszettnek, a körülmények áldozatának érezzük magunkat. Pedig a saját tapasztalataimból én azt tanultam, hogy a biztonságérzetet csak belülről tudjuk megtalálni, azáltal, hogy vállaljuk, hogy időnként kilépünk a komfortzónánkból és teszteljük a határainkat. Minél több ilyen helyzetet teremtünk, annál inkább képesek leszünk elhinni magunkról, hogy történjék bármi, képesek leszünk megoldani a felmerülő helyzeteket.
- Abban hiszel, hogy létezik egyfajta különbség bizonyos nemzetek vagy kultúrák között attól függően, mitől félnek? Olasz ismerőseim például 2010-ben egy földrengés után felkeltek, felöltöztek, a főtérre siettek, ahol nyitva volt a kávézó, ott volt a fél város, és fejveszett rohangálás helyett megbeszélték, mi történt.
- Igen, de ebben valószínűleg közrejátszott az, hogy nem először élte át ez a nemzet ezt az egész drámaiságot. Ha valamilyen helyzettel gyakran találkozunk, akkor a toleranciaküszöbünk is, és a megküzdési képességünk is megváltozik az adott dologgal kapcsolatban.
Ugyanezt tapasztaltam meg Bejrútban. Libanonban, számos olyan helyen, ahol háború dúlt az elmúlt évtizedekben.
Az emberek azt mondták, hogy mi akkor is élni akarunk. Amikor kitört megint egy háború, nemcsak az emberek húzódtak fel a hegyi falvakba, hanem a szórakozóhelyek is felköltöztek és ott zajlott az élet tovább.
Az élet mindig utat tör magának, ha képesek vagyunk jól kezelni a félelmeinket, és a fenti példa jól megmutatja, hogy bizonyos helyzetekhez milyen jól megtanulunk alkalmazkodni: tudjuk, hogy nem kontrollálhatjuk az adott dolgot, hiszen az illúzió, hogy mindent kontrollálni tudunk az életünkben, de azt eldönthetjük, milyen válaszreakcióink vannak rá. Sok ember képes egy borzasztóan nehéz helyzetből is megerősödve, úgymond gazdagabban kijönni.
Fontos, hogy amikor váratlan dolog történik, amit még nem éltünk át, akkor is képesek legyünk hinni magunkban, hogy tudjuk majd kezelni a helyzetet.
Kulturális, társadalmi különbségek léteznek a félelem okában, de leginkább azon az élményanyagon múlnak, amit egy ember begyűjt élete során. Illetve azon, milyen mantrákat és tradíciókat adnak át a következő generációknak.
- Hogyan hat a félelmeinkre az az útravaló, amelyet szűkebb környezetünkből hozunk?
- Talán az az egyik legmeghatározóbb a félelmeink kialakulásában az, hogy mit láttunk a szüleinktől. Hogyan kezeltek bizonyos helyzeteket? Milyen szemléletmódot kaptunk tőlük?
A Feldmár Intézetben tartottam workshopot is félelem témában, és
nagyon sok olyan családi szlogennel, korlátozó hiedelemmel találkoztam,
amelyet tényleg sokszor úgy adnak tovább a szülők, nagyszülők, hogy sokszor nem is tudatosul bennük, mennyire meghatározó lehet az a későbbi döntésekben. Ha azt mondják, hogy amibe belefogtál, azt fejezd is be, az jól hangzik, csak hogy elképzelhető, hogy ezután valaki éppen azért képtelen kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, vagy otthagyni a munkahelyet, ami boldogtalanná teszi. Az gondolja, hogy akkor olyan, mintha feladná a dolgokat, és megfutamodna.
Vagy ha valaki folyamatosan azt hallja, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, akkor hogyan váljon képessé arra, hogy keresse, meddig terjednek a határai? És hogyan vágjon bele új dolgokba, ha gyermekkorában azt hallgatta, hogy fogadja el azokat az adott dolgokat, amelyek látszólag a rendelkezésére állnak, és ne akarjon soha többet?
Volt egy olyan fiatal, aki azt hallgatta, hogy a munka nem szórakozás, és hogy mindenért meg kell küzdeni, és aztán nem értette, miért boldogtalan, miközben megélhetne a hobbijából, kereshetne belőle annyi pénzt, mint abban a számára borzalmas multinacionális irodában, ahol dolgozik. De nem merte otthagyni, és abból megélni, amit szeret, mert azt gondolta, az nem lehet valódi munka, ha azt élvezi is.
Vannak olyan családi mantrák, amelyek segíthetnek a későbbi életünk során, de ezeket sokszor érdemes felülvizsgálni, és megszabadulni azoktól, amelyek inkább visszatartanak minket.
Magyarországon hajlamosak vagyunk belefeszülni a dolgokba, és azt gondolni, csak az a munka, vagy csak az igazi eredmény, amiért vért izzadtunk. Ez egy szemléletmódbeli dolog, ami végül is valahol arra ad választ, hogy ugyanúgy félünk-e Magyarországon, mint Kínában, vagy Amerikában. Ez inkább kulturális, társadalmi dolog, de ezeket lehet tudatosan kezelni.
- A kislányodnak is megvannak már a maga kis félelmei?
- Igen, ez most kezdődött el, és az is nagy kihívás, hogy ezt hogyan kezeli a szülő. Feldmár András mondta egyszer, hogy az a veszélyes, hogy ha egy szülő nem fogalmazza meg a félelmeit, vagy nem ismeri be azokat, akaratlanul úgy adja tovább a gyereknek, hogy az is elkezd attól félni, de azt fogja hinni, hogy az az ő félelme, és nem a szüleié.
Éppen emiatt megpróbálom megfogalmazni a félelmeimet, de nem egyszerű, mert a szülő attól tart, hogy nehogy valamilyen félelmet ültessen el a gyerekében.
A legjobb, ha őszintén beszélünk a gyerekekkel az érzéseinkről, hogy megtanulja felismerni a saját érzéseit.
Valahol a hiszti is erről szól: a gyerek érzi, hogy valami nincsen rendben, a szülő következményt lenget be, ezt a gyerek veszélyként érzékeli, és beindul az üss vagy fuss reakció: vagy agresszívvá válik, vagy ugyanazt fogja csinálni, csak most már titokban. Ilyenkor az a jó, ha a gyerek agyának a szofisztikáltabb részét próbáljuk meg stimulálni, ha felébresztjük a képzeletét, ha éneklünk neki, ha eltereljük a figyelmét valamivel a hiszti közepén, átöleljük és tíz percig csak öleljük, és éneklünk neki.
- A jelenlegi trend inkább az, hogy megpróbáljuk a kicsiket megóvni a rossz, negatív dolgoktól és a félelmektől, hogy felhőtlen legyen a gyermekkoruk.
- Ha nem hagyjuk, hogy a gyerek a határait feszegesse, és mindig csak ugyanabban a kicsiny, biztonságos zónában mozog, lehet, hogy felnőtt korában sem akar majd kilépni abból, és soha nem tudja meg, melyek a valódi képességei. Ezért kellene nemcsak a félelmekre, hanem a kudarcra is másképp tekinteni. Mert a kudarc azt jelenti: te legalább megpróbáltad a határaidat feszegetni.
Lehet, hogy nem sikerült, majd legközelebb sikerülni fog. Csak itt megint belép az ego halálától való félelem, és inkább bele sem megyünk kockázatosnak tűnő helyzetekbe, nehogy csalódnunk kelljen, vagy azt gondolnunk, hogy nem vagyunk elég jók, mások kinevetnek bennünket.
- Az MTVA-ból való felmondásod óta nem érezted úgy, hogy hű, most kiléptem a szakadék szélére, és nem tudom, mi vár lent?
- Szerintem ha valaki szabadon él, folyamatosan ezt érzi. Úgy mondtam fel, hogy fogalmam sem volt arról, mit fogok csinálni, de nem is akartam ezen szorongani, mert tudtam, hogy amíg nem lépek, nem is fognak jönni a lehetőségek.
Az élet ezt már többször bizonyította nekem, hogy egy ajtót be kell csukni ahhoz, hogy egy másik kinyíljon.
Ez klisének hangzik, de tényleg így van.
Most is van bennem egy kérdőjel, mi lesz vajon jövőre. Az elmúlt másfél év szuper volt, hogy ez a könyv elkészült, de kellett ez a helyzet ahhoz, hogy elkészülhessen, mert forgatások mellett erre esélyem sem lett volna. És most nagyon boldog vagyok.
Biztos vagyok abban, hogy a következő hónapok még erről fognak szólni. Sőt, talán csak most kezdődik el valami ezzel. De nem tudom, mi lesz januártól. Ha az embert belefeszül és görcsöl, csőlátása alakul ki, és elveszíti azt az improvizációs képességet, ami segítene meglátni a lehetőségeket. Ez kicsit olyan, mint a szörfözés, fontos, hogy ne mi akarjuk irányítani, kontrollálni a hullámokat. Inkább lazuljunk el, vegyük át a ritmusát, és használjuk ki a benne lévő erőt, és akkor jó eséllyel kivisz minket a partra.
