MÚLT
A Rovatból

"Volt, akit nyakig trágyába temettek, hogy felélesszék" – 4 érdekesség, amit eddig kevesen tudtak a lovagokról

A lovagokról az iskolában azt tanítják, hogy hősies fickók voltak, akik harcoltak a hitükért, a hűbérurukért és szívük hölgyéért. De az ő életük sem egy csodás fáklyásmenet volt.


A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

A múzeumokban láthatjuk a mázsás páncélokat, hatalmas kardokat, és ámuldozunk, hogyan bírták ezt egyáltalán megemelni a lovagok. De vajon tényleg olyan nagyszerű és hősies dolog volt lovagnak lenni? Tényleg olyan nehezek voltak a korabeli páncélok és fegyverek?

1. Hogyan lehetett lovaggá válni?

A lovagi cím egyrészt örökölhető volt, apáról fiúra szállt, bár ebben az esetben is alapos kiképzésen kellett átesnie a lovagpalántának. Kivételes esetben néhány országban alacsony sorból is lovaggá lehetett emelkedni, ha valaki rendkívüli bátorságot tanúsított a csatamezőn. Angliában például bárkiből lovag válhatott, ha volt évi 40 fontot jövedelmező birtoka. Valójában a lovagok egy szűk elitet képeztek, mert az életmód igen költséges volt. Franciaországban a 14. században a lovagok száma nem érte el a 3700 főt, vagyis a lovasságnak csak 12%-a volt lovag.

A lovagnak szánt fiúkat családjuk elküldte egy főúri udvarba, ahol arra oktatták őket, hogyan kell a fegyvereket forgatni, megtanították nekik az udvari viselkedés szabályait, például azt, miként szolgálják urukat a lakomaasztalnál. A középkor vége felé még írni-olvasni is megtanították őket. Egy jó lovagnak erősnek, kitartónak kellett lennie, így komoly testedzést végeztettek velük. Meg kellett tanulniuk bánni karddal, kopjával, úgy lovagolni, hogy a combjuk szorításával irányítják a lovat. Tudniuk kellett úszni, nyilazni, vadászni, sakkozni és verset írni.

Amikor az ifjút elég felkészültnek találták, fegyverhordozóként szolgált egy darabig. A lovaggá ütés nem volt életkorhoz kötve, bármikor megtörténhetett, ha az illető rendelkezett a megfelelő anyagi feltételekkel. A lovaggá avatás előtt a harcosnak meg kellett gyónnia, fürdőkádban ülve hosszasan tisztálkodnia, hogy jelképesen is megtisztuljon minden bűntől. Ezután más lovagok segítettek neki beöltözni a szertartáshoz, majd hosszas virrasztás következett. A lovaggá ütést mise előzte meg, felövezték a derekát, és aki felavatta, átnyújtotta neki a kardot, megcsókolta és könnyedén a vállára ütött. Néha előfordult, hogy tömegesen végezték el az ilyen szertartásokat, sőt az is megesett, hogy egy-egy csata előtt a hosszadalmas szertartás kihagyásával is hozzá lehetett jutni a lovagi címhez. Szokás volt ugyanis, hogy a parancsnok néhány katonáját lovaggá ütötte a csata előestéjén.

2. Mennyire volt nehéz a páncél?

Ha láttál már múzeumban lovagi páncélt, akkor van fogalmad róla, mennyi "alkatrész" tartozott a lovag felszereléséhez. A nagyobb városokban jól képzett fegyverkovácsok készítették a páncélokat - igen szép summáért. A lovagi páncél, pajzs, fegyverzet mellett egy lovagnak szüksége volt legalább két lóra és a lovakra való felszerelésre is: fejpáncélra, díszes takaróra, de akár a lova egész testét is beboríthatta sodronytakaróval. A több falu árát érő fegyverzetről többféle tévhit is él a köztudatban. A legnagyobb tévhit, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt hordtak.

Valóban nehéz volt a páncélzat, de nem annyira borzasztó, mint ahogy azt mi hisszük. A súlya ugyanis szépen megoszlott az egész testen, és bármilyen meglepő, a lemezpáncélt könnyebb volt viselni mint a régimódi páncélinget. Egy ügyes lovag megtanulhatott teljes páncélban egyedül, segítség nélkül felszállni a lovára. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy egy forró nyári napon többen kaptak hőgutát a fémdobozban vagy fulladtak meg a szűk sisakban mint ahányat az ellenség leterített.

A kézifegyverek sem voltak olyan nehezek, mint ahogy gondoljuk. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy a harcosok kardja 6-7 kilót nyomott, valószínűbb inkább, hogy olyan kardokkal vívtak, amelyek 1,5 kilónál nem voltak nehezebbek.

3. Lovagnak lenni veszélyes munka volt

A lovagok élete tele volt veszéllyel. A régészeti feltárások azt mutatják, hogy alig ismerünk olyan lovagsírt, ahol a csontvázon ne lenne többféle sérülés. Volt, hogy a fél fogsorukat kiverték, a koponyákon több horpadást találtak, a lábszárcsontokon több vágás nyoma éktelenkedett. Szinte nem találtak olyan középkori harcost, akinek ne lett volna eltörve valamelyik bordája. Nem kellett ahhoz csatába menni, hogy megsérüljön a lovag: bőven elegendő volt, ha egy lovagi játék során lefordult a lováról. A korabeli orvosi eljárások nem sok jóval kecsegtettek: volt olyan lovag, akit nyakig trágyába temettek, hogy felélesszék...

A hadjárat sem volt olyan dicsőséges dolog, mint ahogy a lovagi irodalom leírja. Valójában kemény strapa volt, és többnyire csak az történt, hogy lovagoltak a dög melegben valami pusztaságban, az ellenség meg nem volt sehol. A lovagnak az év bármely szakaszában készen kellett állnia a hadjáratra, bár általában nyár végén került sor a legtöbb hadjáratra. Télen szakadt a hó, ősszel csak a sárt dagasztották volna az utakon, tavasszal pedig nem volt könnyű élelemhez jutni a meghódított területeken. Maradt tehát a nyár, amikor hőség volt, a páncél pedig igen kényelmetlen viselet volt a melegben.

A hadjáratokon nagy probléma volt az élelmezés, így a derék lovagoknak gyakran penészes vagy száraz kenyér jutott némi gyenge lőrével. A helyi vizet nem volt érdemes megkóstolni egy idegenbe tévedt lovagnak, mert az ismeretlen víruskészlet hamar kiűzte belőle a pocsék táplálékot. A hadseregek általában vittek magukkal sört vagy bort, így a fáradalmak elviselésének egyik módja a lerészegedés lehetett esténként.

4. Miből éltek a lovagok?

Bár a lovagi irodalom erőpróbákról, dicsőségről beszél, amelyért cserébe a lovag nem vár semmit, a valóság ettől igencsak távol állt. Csatába menni veszélyes, kockázatos volt, de mindig kecsegtetett a zsákmány és a váltságdíj reményével is. Ha egy lovag elég ügyes volt, védelmi pénzt szedhetett be az elfoglalt városoktól, falvaktól, kifoszthatta a legyőzötteket, és egész vagyonnal térhetett haza.

Külön üzleti lehetőséget jelentett, hogy a hadifoglyokért váltságdíjat lehetett kérni. Így aztán nem sok értelme volt a csatákban legyilkolni egymást, nemegyszer előfordult, hogy mindkét fél arra törekedett, hogy megkímélje az ellenség életét, és minél több, előkelőbb foglyot ejtsen. Az is megesett, hogy egy csata előtt, amikor a seregek parancsnoka azt fontolgatta, hogy megütközzön-e az ellenséggel vagy tárgyaljon, a lovagok könyörögtek neki, hogy harcoljon, mert anyagi gondokkal küzdöttek. A fogoly ejtésénél figyelni kellett arra, hogy ne sebesítsék meg nagyon az ellenséget, nehogy meghaljon a fogságban, mert akkor nem járt érte váltságdíj.

Időnként elképesztő összegek cseréltek gazdát, de olyan is előfordult, hogy a fogoly családja nem tudta kifizetni a kért összeget, így az első ár töredékéért szabadult végül a fogoly. A középkori viszonyok között lassú volt az alkudozás menete, így nem volt költséghatékony a foglyot sokáig fogságban tartani, ezért a szegényebb lovagok gyakran eladták a foglyukat egy gazdagabb lovagnak, aki aztán behajtotta a nagyobb összegű váltságdíjat.

A hadjáratok nyereségéből valójában nagyon kevés lovag gazdagodott meg. A szerencsésebbek földbirtokba fektették a pénzüket, mert az aranynak, drágakőnek könnyen lába kélt. Egy lovagnak azzal is számolnia kellett, hogy maga esik fogságba. Ha szerencsés volt, akkor a királya vagy a hívei, barátai, családja összeszedte a váltságdíjra valót. A kockázat azonban mindig nagy volt: lehet, hogy a beígért váltságdíjat nem fizették ki, a megszerzett földekre több pénzt kellett költeni, mint amennyit jövedelmeztek, a zsákmány egyharmadát minimum át kellett engedni a hűbérúrnak. Szóval szegény lovagnak gyakran tényleg csak a dicsőség maradt.

Az Emelt töri érettségi blogon nem csak az írásbeli, hanem a szóbeli érettségihez is találsz segítséget

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Nem színezi túl a valóságot, de ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni – S.E.R.E.G-kritika
Mire képes egy igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon? Megnéztük, hogyan indul a S.E.R.E.G.


Nem vagyunk elkényeztetve manapság (igaz, sosem voltunk) jó magyar sorozatokkal, főleg az agyontámogatott propagandafilmek korában. Na de mire képes egy hazai viszonylatban igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon?

Milyen más sorozat lehetne ma Magyarországon 900 millióval megtámogatva, mint egy tisztes katonai sztori, ahol apa-fia konfliktusokról és komoly, felelősségteljes férfiasságról témázgatnak?

Erős fenntartásokkal ültem neki tehát az első résznek. Kicsit vártam is, hogy mennyire lesz ez egy már-már parodisztikus mű, amilyen akár az Elk*rtuk is volt, vagy a Most vagy soha!. Ezzel szemben nem ez történik, hanem valóban megpróbáltak valami egészen korszerű, történetmesélésben is egészen helytálló sorozatot létrehozni.

A sorozat egyből egy rendkívül komoly harcjelenettel indít, ahol a főszereplő, Győrbíró (Csórics Balázs) makacsul, hősiesen felülírja a neki is kiadott parancsokat, majd önálló akciózásba kezd. Nem vagyok teljesen tisztában a katonai missziók törvényeivel, de tudtommal ennek a való életben sokkal szigorúbb következményei vannak, mint az, amilyen gyorsan túlteszi magát a sorozat ezen a felütésen. A harcjelenet egyébként szörnyen izzadságszagú, ahol páremberes lövöldözések mellett egészen komolyan vehetetlen halálok és effektek tűnnek fel. Mintha a kurd statiszták egy alsópolcos videójátékot imitálva hullanának el, az egyik gránát robbanásától való belassított elugrás pedig már-már komikus. Eszembe jut hirtelen a Sharknadónak egy felturbózott verziója, de a történet gyorsan tovább is áll.

Már Győrbíró házában vagyunk, aki a képek alapján a katonaság mellett lottózhatott is, amilyen lehengerlően szép családi házba sikerült berakni a főszereplőket. Megismerkedünk Marcival (Séra Dániel), akit a sorozat egy egészen céltalan figuraként próbál ábrázolni.

Maga a sorozat tehát két szálon fut, egyrészt a fiatal srác, aki az életét rendbe hozni jelentkezik tartalékos katonának, illetve az apáról, aki egy újabb misszióra próbál csapatot verbuválni.

Ez azért sem rossz, mert az izzadságszagú hőstetteket és a nagy, nemes dolgokat szépen ellensúlyozza az esetlen fiatal felnőtt története. Az előbb említett Marci mellett barátja, Jocó (Kövesi Zsombor) is szépen hozza a saját történetét, sok beszélgetés igazán emberi. Simán meg tudjuk kedvelni a karaktereket, és az is szuper, hogy a fiatalok nyelve végre nem megy át egy Amerikai Pite hasonmásversenybe, nem adtak a szereplők szájába „öcsisajtokat” és egyéb korszerűtlen kifejezéseket.

Egyelőre egy rész alapján, gyaníthatóan a missziós csapat összerakása a fő szál, ami viszont sokkal gyengébb, esetlen és logikátlan dialógusokkal. A színészek Kamarás Iván kivételével nem adnak sokat a karakterekhez, ami nem is biztos, hogy az ő hibájuk:

Sokkal inkább maguk a szerepek tűnnek kidolgozatlannak.

Szándékosan igyekeztem elsősorban sorozatként nézni, és csak másodsorban figyelni a szoftpropagandára, amit helyenként azért szépen elhelyeznek. Marci nézegeti a sereg honlapját, anyuka is elmondja, hogy a sereg megoldás lehet az ösztöndíj kifizetésére is, de még a katona apuka is a legkomolyabb motoron vereti, a tökéletesen kinéző családi házból reggel elindulva, ami a katonalét egy szép víziója. De valóban másodsorban van a „mi lehet jobb, mint katonának lenni” felkiáltás, a történetre ezerszer nagyobb hangsúlyt fektetnek. Természetesen a morális kérdések szépen megjelennek olyan hatásvadász vágóképekben, mint amikor a merengő Győrbíró egy boltból kijövő anyát pásztáz gyermekével.

Szerintem az egyik legtisztelhetőbb rész, hogy nem színezi túl a sorozat a valóságot, a katonai laktanyában az irodák, ahol Győrbíró is tengeti mindennapjait, még mindig tele van a kommunizmusból itt ragadt bútorokkal, a kórház folyosója, ahol Marci sebét összevarrják, pontosan olyan hányadékként néz ki, mint a legtöbb kórházi folyosó egyébként itthon.

Rengeteget gondolkodtam azon is, hogy miért kell a címben a sereget S.E.R.E.G.-ként írni. Csak online tudtam meg, hogy Szolgálat-Erény-Rend-Erkölcs-Gondviselés lesz a megfejtés. Gondolom, a pöszékre való tekintettel a „Szereg” kicsit furán adta volna ki, más S-betűs szót meg nem lehet kitalálni a katonasággal kapcsolatban.

Összegezve, a S.E.R.E.G. nem egy pokolian jó sorozat, ugyanakkor azt gondolom, hogy ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni. A fiatalok szála üdítő, az átlagos tévénéző szerintem nagyon gyorsan meg tudja szeretni Marci karakterét, és már várja a következő adást, hogy vajon sikerül-e neki Galambost (Gál Réka Ágota) meghódítani. Gyanúsan arra is kíváncsiak leszünk, hogy Kamarás Iván hogyan és mennyire akar kiszúrni Csórics Balázs karakterével. Ezek miatt pedig néha még meg is lehet bocsátani azokat a rém kellemetlen propagandisztikus részeket is, amikbe az egészet becsomagolják. Láttunk ennél rosszabb sorozatot még Netflixen is, bár azt gondolom, hogy a S.E.R.E.G miatt nem fog a hétköznapi ember a tévé előtt toporzékolva várni hétköznap esténként.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Felkavaró emlékek! Az űrből is jól látszott a szeptember 11-i terrortámadás füstje
Egy amerikai asztronauta, Frank Culbertson éppen a nemzetközi űrállomáson teljesített szolgálatot, amikor becsapódtak a repülőgépek a tornyokba. Az űrhajós felvételt készített a füstfelhőről.
Fotó: NASA - szmo.hu
2024. szeptember 11.



A tragédia évfordulóján ismét előkerült az az űrből készített videót, amin jól látszik a World Trade Center ellen elkövetett terrortámadás füstje. A NASA felvételén a hatalmas füstfelhő az űrből is jól kivehető volt.

Egy amerikai asztronauta, Frank Culbertson éppen a nemzetközi űrállomáson teljesített szolgálatot 400 kilométerre a Földtől, amikor becsapódtak a repülőgépek a tornyokba.

Az űrhajós szemtanúja volt a második torony összeomlásának 2001. szeptember 11-én.

Culbertson korábban már az Astronauts: Houston We Have a Problem című dokumentumfilmben beszélt arról a felejthetetlen napról. Így emlékezett vissza:

"Azonnal megpróbáltam szerezni egy videókamerát és egy ablakot, amely a megfelelő irányba néz. Az idő teljesen tiszta volt aznap. Könnyen kivehető volt New York: egy nagy fekete füstoszlop jött ki a városból, és ahogy ráközelítettem a kamerával, láttam ezt a nagy szürke foltot, amely beborítja Manhattan déli részét."

Az űrhajós azt is leírta, hogy a füst úgy nézett ki, mint valami furcsa virág, amelynek a szára dél felé áramlik.

(via Ladbible)


Link másolása
KÖVESS MINKET: