„Mondták, hogy óvatosan sátrazzunk, mert egy jaguár szokott itt ólálkodni” – A kuna indiánok földjén kajakozott Villám Géza
Az egykori rádiós, manapság főként a Budapest-Bamako rali alapítójaként ismert Szabó Gál András – művésznevén Villám Géza – korábban is szerepelt már nálunk szenvedélye, a kajakozás kapcsán: akkor Grönland érintetlen tájaira jutott el, most pedig újabb különleges túrát szervezett Közép-Amerika partjai mentén. Bár az eredeti célt végül nem érték el, így is rengeteg maradandó élményben volt részük, erről mesélt hazaérkezésük után.
– Az utóbbi közel 20 évben leginkább raliszervezőként hallattál magadról. Hogy lett ebből kajakos expedíció?
– 2016 óta óta kajakozom rendszeresen, az egész akkor kezdődött, miután Los Angelesbe költöztünk. Egyszer csak elkezdett fájni a térdem, ezért elhatároztam, hogy az addigi gyalogtúrák helyett valami olyan sportágra váltok, ami a karjaimmal végezhető. Mivel a tengerparton volt a házunk, adta magát a kajak, annál is inkább, mert már a húszas éveim elején is gyakoroltam. Úgy voltam vele, hogy ha egyszer a házam előtt be tudom rakni a kajakot a vízbe, el kéne menni valahova jó messzire, legalább Mexikóba. Így is történt, az első túrámon Los Angelestől Tijuanáig jutottam el 10 nap alatt, és olyan iszonyatosan szép helyeket láttam, amelyek nagy részét autóval lehetetlen lett volna megközelíteni. Utána annyira rákaptam, hogy jártam Görögországban, Albániában, Grönlandon, a Külső-Hebridákon és a Coloradó folyón is.
– Ezeknek az egyenes folytatása volt a mostani túra?
– A kuna indiánokról először 3 éve hallottam, és azóta álmodoztam róla, milyen jó lenne szervezni egy túrát a lakóhelyükre. Ők egy kis szigetvilágban élnek Panama és Kolumbia között egy félig autonóm területen, tehát a panamai hatóságok nem is igazán járkálnak be hozzájuk.
Elkezdtem utánaolvasni annak, hogyan lehet eljutni ide, és kiderült, hogy szerencsére egyáltalán nem lehetetlen küldetés végigevezni ezen a területen. Kitaláltam, hogy legyen Kolumbia a cél, mivel a régióban van a világ egyik legkülönlegesebb, érintetlen dzsungele, a Darien-dzsungel. Ez választja el Közép- és Dél-Amerikát, a mai napig nem építettek semmilyen autóutat, szóval szárazföldön szinte lehetetlen átvágni rajta: az első társaságnak, akinek sikerült, több mint fél évig tartott az út, napi 200 méternél ritkán tettek meg többet és gyakrabban járatták a láncfűrész motorját, mint az autóét.



– Mekkora felkészülést igényelt az út akár fizikailag, akár a vízumok, engedélyek beszerzése terén?
– Két évig tartott a felkészülés. Nem volt mindegy az időpont, hiszen az időjárás igencsak kemény tud lenni ezen a vidéken. Tavaly állapodtunk meg abban, hogy április első felében megyünk, mert a szélhelyzet az előrejelzések alapján ekkor a legideálisabb. A logisztika szintén nagy kihívásnak bizonyult: egész Közép-Amerikában nem találtunk olyan kajakot, ami elég stabil, strapabíró, és elfér benne két hétnyi felszerelés. Emiatt végül a német Prijon kajak gyárból rendeltünk 5 speciális, tengeri kajakot Panamába.
– Hogy alakult ki a csapat?
– Csatlakozott hozzám régi barátom, Leitner Gábor, akivel több közös túránk is volt már korábban, illetve Gaál Péter, Kóczán András és Ősze Szilvia tartottak még velem, akikkel szintén eveztem már korábban.
– Szponzoraitok voltak, vagy saját magatok finanszíroztátok a költségeket?
– Nem voltak, teljesen önköltséges volt a túra. De valójában nincs szó óriási összegről, egyedül az 5 kajak volt nagyobb tétel, szóval ezekkel még biztosan kezdünk majd valamit, ha már kifizettük őket. Egyébként pedig lakatlan szigeteken laktunk, kókuszpálmák közé kifeszített függőágyakban aludtunk, szóval az út során alig kellett pénzt költenünk.


– Hol kezdődtek a bonyodalmak, amelyeknek az lett a vége, hogy félbe kellett szakítani a túrát a célállomás előtt?
– A kiindulási pontunk egy Santa Isabel nevű falu volt, és már itt adódott egy olyan akadály, hogy a kuna indiánok nem engedték, hogy az ő kikötőjükben rakjuk vízre a hajókat. Elmondták, hogy ez csak a Kuna Kongresszus külön engedélyével lehetséges, én írtam is nekik, de érdemi választ nem kaptam. Ezután elhatároztuk, hogy nagyjából 30 kilométerrel arrébb, már a határaikon kívül csináljuk meg a vízre bocsátást.
Végül megúsztuk a jaguárt, de érthetően már emiatt is volt bennünk egy jó adag feszültség. Másnap aztán nagyon megerősödött a szél, szóval elég nehezen tudtuk elhagyni a partszakaszt. Szilvi beborult a vízbe, és egy hullám hozzávágta a korallszirthez, ami ugyan csak kisebb zúzódásokat okozott neki, de lelkileg is megviselte. Péter szintén beborult ugyanezen a hullámzónán, és azt mondták, hogy addig nem folytatják az utat, amíg nem fordul jobbra az időjárás. Mi viszont Gáborral ekkor már kilométerekkel arrébb jártunk, szóval egy másik partszakaszon vártuk be őket.
Ezzel elvesztettünk majdnem egy teljes napot, másnap pedig újabb fél napot. Emiatt elég lassan érkeztünk meg a kuna szigetvilágba, ahol a rossz idő miatt három teljes napig vesztegeltünk. Ez az expedíció miatt nem volt jó, hiszen egyre csökkent az esélyünk a célba érésre, másrészt viszont ennyivel több ideig tudtuk tanulmányozni az indián törzset. Szóval végső soron Panama-Kolumbia expedícióból kuna expedícióvá alakultunk.



– Milyen benyomásokat szereztetek róluk, illetve egyáltalán, hogyan tudtatok kommunikálni?
– Az első nap, amikor a szigeten vesztegeltünk, áteveztünk egy nagyjából 200 méterre lévő másik szigetre, és ott megismerkedtünk a helyi kocsma tulajdonosával, aki beszélt valamennyire angolul (de egyébként én alapszinten spanyolul is tudok, azt pedig szinte mindenki értette). Mondtuk neki, hogy itt ragadtunk, hátha van egy hajója, amivel át tud vinni bennünket egy lakott szigetre. Azt felelte, hogy nem probléma, de nagyon korán kell indulnunk, mert aztán még rosszabbak lesznek a körülmények a tengeren.
Végül az éjszakát is nála töltöttük a konyhában, két gerenda közé kifeszített függőágyakban. Persze a konyhát úgy kell elképzelni, hogy van egy darab tűzrakóhely egy vasállvánnyal, amin főznek, és nagyjából ennyi. Ennél közelebbi bepillantást aligha nyerhettünk volna a kunák életébe. A Földgömb magazin valamelyik következő számában egy részletes anyagot is közlünk majd erről.
– A beharangozó sajtóközleményben azt írtátok, drog- és embercsempész bandák területén is keresztül fogtok haladni. Volt ebből bármi probléma?
– Semmilyen probléma nem volt, olyan mélyen eleve nem is terveztünk behatolni a dzsungelbe. Az időjárás mindenkit elszakított kicsit egymástól, szóval ilyen viharos időben a drogcsempészek se voltak túl aktívak.


– Végül mikor adtátok fel az eredeti tervet?
– Nem mondanám, hogy feladtuk, inkább úgy fogalmaznék, hogy újraterveztük és megváltoztattuk az eredeti irányt. Nagyjából 6 nappal járhattunk Kolumbia előtt, de már csak 4 napunk volt hátra, szóval úgy voltunk vele, hogy ezt az időt inkább felhasználjuk arra, hogy minél jobban megismerhessük a kuna szigetvilág eldugott szegleteit. Nagyon különleges és tanulságos volt: ezeknek az embereknek van 365 szigetük, tehát az év minden napjára jut egy, de ebből alig 50 lakott.
Elkérnek pár dollárt azért, hogy kiköthess, illetve hideg sört is szívesen adnak el neked. Nagyon sok időt töltöttünk ilyen alig lakott helyeken, aztán ott voltak a teljesen lakatlan szigetek is, ahol azt csináltuk, amit csak szerettünk volna: felállítottuk a függőágyakat, főzőcskéztünk, megpróbáltuk leinteni az arra haladó helyi vitorlásokat, hátha van eladó friss haluk. Lényegében kókusz-, rizs és haldiétán éltünk ebben a két hétben.
– Akkor nem vagytok csalódottak, amiért így alakult?
– Az egyik oldalon egyáltalán nem, hiszen sokkal több érdekes élménnyel gazdagodtunk. Másrészt viszont az expedíció egyes fiú tagjaiban megvan az a vágy, hogy mégiscsak el kellene érni a kolumbiai célt, szóval én már tervezem, hogy valamikor belátható időn belül visszamegyek és megpróbálom újra. Hiányérzet tehát van bennem, kudarc viszont nincs.