Quimby Teátrum a Vígszínházban: amikor egy zenekar 27 év után sem süpped bele a tutiba
A Quimby Teátrum turnéinak nagy hagyományuk van, legalább egy évtizede tartanak rendszeresen ilyen bensőséges hangulatú, ülős szeánszokat is a hangos-zúzós bulik mellett. Idén a zenekar egész ősze erről szólt, országszerte 12 állomáson játszották az előadást, mindenhol telt ház előtt.
Budapesten a Vígszínház volt a helyszín (már nem először), és annak ellenére elfogyott hetekkel korábban minden jegy, hogy az eredeti mellé egy ráadást is meghirdettek másnapra.
A Teátrum koncertek igazi erőssége, hogy tényleg teljesen más oldalát mutatják meg a zenekarnak: bár viszonylag sokan játsszák el dalaikat időről-időre akusztikus felállásban is, itt ennél jóval többről van szó.
Egyrészt a repertoárnak legfeljebb a fele egyezik meg azzal, amit egyébként a klubokban vagy a nyári fesztiválokon hallhat a közönség. Jó pár olyan dal került elő, ami vagy nagyon kilógna a többi közül mondjuk a Budapest Parkban, vagy egyszerűen csak kiszorították az aktuálisabb új számok.
Elhangzott például rögtön az elején a Próféta, aztán A bolond meg a gyermek, az Unbekannte Schmerzen, az Egyik ember, a Jön a huzat valahonnan, a Cukrot öntök, a Rablóhal, az FM 66.6 és a Búvóhely is. Sőt, bónuszként egy Sickratman-szerzeményt is feldolgoztak.
Ami pedig átfedés volt, azt is sokszor máshogy adták elő, mint egyébként szokták. A Halleluja sokkal gyorsabb tempóban ment le, ráadásul a jól ismert gitártéma szinte teljesen hiányzott belőle. A Most múlik pontosan első felében pedig csak zongorakíséret szólt, a végére csatlakozott be a dob és a basszus is.
A másik nagy pluszt pedig a közbeiktatott rövid performanszok, illetve jelenetek adják. Ezeket Varga Livius és Kárpáti Dódi vállalták magukra, akikről jó ideje tudni lehet, hogy ők a leginkább exhibicionisták – persze jó értelemben véve — a zenekarban.
Livius azzal kezdett, hogy elszavalta Ady Endrétől A Hortobágy poétáját, utána pedig átlagosan 4-5 dalonként jöttek előre Dódival, hogy előadjanak valami vicces vagy meglepő közjátékot.
Egyszer a hátrafelé nyilazásról, máskor a szelfizésről értekeztek, utóbbinál ráadásul egy nézőtérről találomra kiválasztott kislánnyal készítettek is egy közös képet, akinek ez nyilván élete egyik nagy élménye volt.
A ráadásból persze nem hiányozhatott az Autó egy szerpentinen – csak hogy legyen azért biztos pont is –, zárásként pedig a Kicsi ország hangzott el, amivel emlékeim szerint már korábban is zártak Teátrum koncertet.
Ahogy a címben is írtam, a Quimbyben az a jó, hogy 27 év elteltével sem elégszenek meg azzal, hogy turnéról turnéra elnyomják ugyanazokat a számokat ugyanúgy – esetleg kiegészítve a 3-4 évente óramű pontossággal megjelenő új albumok néhány dalával, amire amúgy senki nem kíváncsi.
Neveket nem mondok, de nem egy példa van erre Magyarországon és külföldön egyaránt.
Oké, a Teátrum sem új találmány, megvannak a kialakult keretei, de akkor is azt mutatja, hogy továbbra is kísérleteznek, feszegetik a határaikat – lásd még, hogy csak az idei évben cirkuszi artistákkal és szimfonikusokkal is felléptek.
Szerintem a harmincadik születésnapjuk felé közeledő zenekarok közül senki nincs náluk távolabb attól, hogy puszta nosztalgiázássá redukálódjon a működése – pedig amúgy abból is elég jól meg tudnának élni. És ez kimondottan pozitív jel a jövőre nézve.
