Mit kapunk, ha összegyúrjuk a WALL-E-t, a Ready Player One-t és a Mesterséges értelmet? Az Elektronikus állam sokat lop, de azért van lelke
Az Elektronikus állam nemcsak azzal írt filmtörténelmet, hogy a Netflix eddigi legnagyobb költségvetésű filmje lett, hanem azzal is, hogy ez az első mozgókép, amely több mint 300 millió dollárba került, és nem valamilyen franchise része, vagyis nem folytatás/előzmény/reboot/spin-off stb. Az a másik 15 film ugyanis, amire 300 millió dollárnál többet költöttek az alkotói, mind ebbe a kategóriába esnek (A Karib-tenger kalózai: A világ végén, A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken, Bosszúállók: Ultron kora, Star Wars: Az ébredő Erő, Az Igazság Ligája, Star Wars: Az utolsó Jedik, Bosszúállók: Végtelen háború, Jurassic World: Bukott birodalom, Bosszúállók: Végjáték, Star Wars: Skywalker kora, Doctor Strange az őrület multiverzumában, Avatar: A víz útja, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia, Halálos iramban 10, Indiana Jones és a sors tárcsája, Marvelek), vagyis elmondható, hogy a Netflix igen bátran szórta esztelenül a pénzt (bár ez rájuk igen jellemző, mármint az esztelen pénzszórás) egy olyan filmre, aminek semmi előzménye a széles közönség számára.
A Marvel sztárrendezői, a Russo fivérek ugyanis már 2017-ben, vagyis a megjelenése előtt egy évvel megvásárolták a megfilmesítési jogokat, hiszen már az első perctől láttak benne fantáziát egy látványos, szórakoztató, érzelmes és akciódús sci-fihez.
Anthony és Joe Russo akkoriban még az Az első részével nagyot szakító Andy Muschiettit nézték ki a rendezői posztra. 2020-ban a Universal nyerte meg a filmért folyó durva licitháborút, így Muschietti kiesett a projektből, mivel ő akkor már a Flash – A Villámot (2023) készítette elő a Warner számára. 2022-ben pedig végül a Netflix szerezte meg a jogokat, így abban az évben el is indulhatott a forgatás, a rendezést pedig bevállalták maguk a Russók.
A sztori egy alternatív 1990-es években játszódik, amelyben az emberek életét segítő (főként mókás kinézetű) robotok fellázadnak a velük való bánásmód miatt, majd háború tör ki a gépek és az emberek között, amely az utóbbiak győzelmével zárul, amelyhez nagyban hozzájárult a techmogul Ethan Skate (Stanley Tucci) által kifejlesztett neurosisak, amellyel az emberek az otthonuk kényelméből tudtak irányítani akár felfegyverzett drónokat is, így az alapvetően nem harcászatra kialakított gépeknek esélyük sem volt.
A háború után megmaradt, még működő robotokat egy sivatagi, elkülönített zónába terelik (az a bizonyos elektronikus állam), a tartásuk pedig szigorúan tilos. És természetesen épp ide kell bemennie egy elárvult, Michelle nevű fiatal lánynak (Millie Bobby Brown), akinél egy nap felbukkan egy kis robot, aki azt állítja, hogy az elhunytnak hitt kisöccse tudata irányítja, azt azonban nem tudja, hogy hol van a saját emberi teste. Michelle így az öcsirobottal, Cosmóval, az exkatona, ma már inkább seftkirály Keatsszel (Chris Pratt) és annak legjobb robothaverjával, Hermannal együtt nekivág a tiltott zónának, hogy megtalálja szeretett öccsét, Christophert (Woody Norman), közben pedig természetesen igen mocskos titkokra bukkannak Skate mindent irányító cége, a Sentre kapcsán…
E történetleírásból tisztán érezhetőek a fent említett filmek/könyvek hatásai (persze a véletlen műve is lehet), az Elektronikus állam legfőbb erényei így sokkal inkább az illusztrációk voltak a főként a robotháború nyomait bemutató kopár vidékek megmutatásával.
Valamivel be kellett vonzani a nézőket, s a vizualitás egy ilyen monumentális projekt kapcsán kulcsfontosságú. Ugyanakkor a színészek terén is próbáltak Russóék beerősíteni. A divatos hús-vér főszereplők (Brown és Pratt), valamint a nekik asszisztáló Stanley Tucci, Giancarlo Esposito, Ke Huy Quan, Holly Hunter, Colman Domingo, Jason Alexander és Woody Norman mellett arra is odafigyeltek, hogy a filmben feltűnő főbb robotok is ismert hangokon szólaljanak meg. Hermant így Anthony Mackie, Cosmót Alan Tudyk, a gépek vezetőjét, Mr. Mogyorót pedig Woody Harrelson szinkronizálta, de az eredeti nyelvű verzióban hallható még Brian Cox, Hank Azaria és Jenny Slate is.
Az pedig már más kérdés, hogy a Russo fivérek a négy parádés Marvel-menetük (Amerika Kapitány: A tél katonája, Amerika Kapitány: Polgárháború, Bosszúállók: Végtelen háború, Bosszúállók: Végjáték), vagyis 2019 óta nem igazán találják a helyüket. A szuperhőskorszak utáni filmjeik legalábbis nem túl emlékezetesek: sem a Cherry: Az elveszett ártatlanság (2021), sem pedig A szürke ember (2022) nem hozta a Marvel-filmjeik színvonalát, s ez sajnos az Elektronikus államra is igaz.
Chris Pratt azonban kereshetne már más típusú karaktereket is, mert bár kétségtelen, hogy ebben valóban jó, de ha láttuk A galaxis őrzői- és a Jurassic World-filmekben, akkor elmondhatjuk, hogy láttuk az Elektronikus államban is. Most is ugyanolyan zsivány, ugyanolyan vicces(kedő) és ugyanolyan jószívű, szóval most egyfajta Űrlord-light, csak kevésbé emlékezetes (a frizuráját és a bajszát leszámítva).
A nagyobb baj azonban a filmmel, hogy egy innen-onnan összelopkodott sztorin próbál átvezetni minket, és amikor már azon kapjuk magunkat, hogy a cselekményre való összpontosítás és az érzelmi belehelyezkedés helyett azt számolgatjuk, hogy ezt meg azt a jelenetet és pillanatot melyik korábbi filmben láttuk, akkor baj van.
Összességében azért a játékidő két óráját tartalmasan tölti ki, a látvány, a robotok és a cukiságfaktor szórakoztatóvá teszik, így a műfaj rajongói számára kellemes kikapcsolódást nyújt.
