Már a látvány miatt megérte - megnéztük Az oroszlánkirályt
Még be sem mutatták Az oroszlánkirály fotórealisztikus, számítógéppel animált feldolgozását, az internetet máris elöntötte a fanyalgás. A fanyalgók jobb esetben újságíró kollégák, akik legalább látták az elővetítésen a filmet, rosszabb esetben mezei rajongók, akik még nem is látták, legjobb esetben is csak az előzetesek alapján alakíthatták ki véleményüket.
A magam részéről nem értek egyet a fanyalgókkal.
Jó, persze, egy remake mindig előítéletet ébreszt az emberben. Főleg, ha olyan legendás animációs filmről beszélünk, mint az 1994-es Az oroszlánkirály. Nem titkolom, én is vegyes érzelmekkel ültem be a sajtóvetítésre. Ez a Disney egyik utolsó nagy klasszikusa abból a korból, amikor még eseménynek számított egy-egy új animáció megjelenése a mozikban. Ne feledjük, ekkor még nem voltak mesecsatornák Magyarországon, de másutt sem nagyon (a Cartoon Network 1992. október elején indult), ami pedig a mozit illeti, a Disney egyik konkurenciájának számító DreamWorkst 1994-ben hozták létre, tehát egyidős Az oroszlánkirállyal. A Pixar ugyan létezett, de az első egész estés animációjára (a Toy Storyra) 1995-ig kellett várni.
A Circle of Life véleményem szerint minden idők egyik legjobb filmes betétdala. Ezúttal nem Szulák Andrea, hanem Peller Anna énekelte magyarul. És szégyen vagy sem, az ismerős zenével és a gyönyörű, természetfilmeket idéző képsorokkal tulajdonképpen engem ott és akkor megvettek. Időutazás "on". Azt nem mondhatom, hogy vissza a gyerekkorba, hiszen 94'-ben már 18 voltam. Ezt a készítők is tudják. Mármint nem azt, hogy 94'-ben hány éves voltam, hanem hogy ezzel a kezdéssel nem hibázhattak nagyot. A cikk írása közben olvastam egy interjút a rendezővel, Jon Favreu-val, aki valami nagyon hasonlót mondott:
„Ha meglátom a feljövő napot és meghallom a kezdő zenét, azonnal várakozás ébred bennem.”
Magáról a történetről nincs nagyon mit mondani, hiszen 80-90%-ban megegyezik az eredetivel. Ami persze rögtön felveti a kérdést, hogy akkor mi értelme az egésznek. Számomra a csodálatos látvány az, ami miatt azt mondom, örülök, hogy elkészült ez a változat. Külön tetszik, hogy természetfilmekhez illő türelemmel hagy a rendező egy-egy átkötő jelenetet végigfutni – amikor a Zordon barlangjába tévedő egérkét követjük, vagy amikor a hangyák szorgoskodását figyeljük. Sokan kevesellték az állatok mimikáját. Én erre csak azt tudom mondani, amíg nem olvastam az erre vonatkozó kritikákat, ez eszembe sem jutott. A film nézése alatt egyáltalán nem volt ilyen téren hiányérzetem.
Azt sem lehet mondani, hogy ne lenne más ez a film, mint az eredeti változat. Hiába a szinte azonos történetvezetés és szöveg, az élethű hatású kidolgozásnak van egy furcsa eredménye: a 2019-es változat komolyabbá vált. Bár a rajzfilmben is megvannak ugyanazok az ijesztő és/vagy szomorú pillanatok, az idei animáció mégis képes ezeket eltávolítani tőlünk. Azzal, hogy a 2019-es változatban hús vér(nek tűnő) élőlényekkel történik ugyanaz, sokkal valódibb az élmény, s így a kiváltott érzések is erősebbek. A hiénák például sokkal félelmetesebbek lettek. Bár itt sem nagy IQ-bajnokok, közben azért látszik, hogy mégiscsak erős, félelmetes ragadozókról van szó, akik szemrebbenés nélkül felfalnák Simbát és Nalát. Ugyanakkor szerintem ez megmutatja ennek a technikának a korlátait is:
egy Hófehérke vagy Lilo és Sticht ugyanilyen élethű kivitelben már inkább tűnne horrorfilmnek.
Arról se feledkezzünk meg, hogy eltelt 25 év, vagyis több olyan generáció is felnőtt azóta, akiknek a régi változat már nem alapélmény, sőt, vannak olyanok is, mint az én fiam, akiknek ez lesz „Az” oroszlánkirály.
