Kiderül-e az igazság XII. Pius pápának a II. világháború idején tanúsított magatartásáról?
Talán végre választ kap az utókor arra a kérdésre, hogy miért hallgatott a katolikus egyházfő a zsidók üldözésével és kiirtásával kapcsolatban a II.világháború idején. Pius ellentmondásos magatartása áll a középpontjában Rolf Hochhut A helytartó című világhírű drámájának, és ennek nyomán készült 2002-ben Costa-Gavras nem kevésbé nagy port felvert filmje, az Ámen.
Ebben a témában hosszú ideje két, egymásnak ellentmondó álláspont uralkodik. Az egyik szerint XII.Pius (Eugenio Pacelli) mindent megtett a zsidók megmentéséért, ugyanakkor óvatosnak is kellett lennie, hogy ne hozza veszélyes helyzetbe Európa katolikus lakosságát. Ennek a véleménynek a képviselői sürgetik a pápa szentté avatását, amelyet mindeddig nem sikerült keresztül vinnie a Szentszéknek. A másik szárny azt állítja, hogy Pius erkölcsi vezetőként megbukott: felemelhette volna a szavát és megállíthatta volna a Holokausztot anélkül, hogy egyházát veszélyeztette volna, amelyet a még a náci Németország is hatalomként tisztelt.
Ugyanakkor kezd erősödni egy harmadik nézet, amely a kérdést nem fekete-fehéren látja és mérlegre teszi a kor minden aspektusát, amelyben XII. Pius szerint kettős harcot kellett folytatni a nácizmus és a szovjet kommunizmus ellen, akiket a római katolikus egyház halálos ellenségnek tartott.
De ebben az összefüggésben figyelembe veszik azt is, hogy a katolikus egyházban elterjedt volt az antiszemita ideológia. (Az „istengyilkosság” vádját csak az 1962-65-ös II.Vatikáni Zsinat törölte az egyház dogmái közül). A Vatikán hivatalos lapjában, a Civiltá Cattolicában hemzsegtek a zsidóellenes hazugságok, és ezek az előítéletek az egyház legfőbb kiemelkedő alakjait is megfertőzték.
Példa erre Maximilian Kolbe lengyel pap, akit II. János Pál avatott szentté. Auschwitz-ba deportálták, ahol feláldozta magát egy fogolytársa helyett, ugyanakkor antiszemita nézeteket vallott, meg volt győződve arról, hogy egy nagy zsidó-szabadkőműves összeesküvés zajlik a világban és ennek hangot is adott.
Ennek a harmadik irányzatnak Piust egyfajta „hamleti” figurának állítja be, akinek nagy dilemmája a „beszélni vagy nem beszélni” volt.
Mindenesetre tény, hogy a II.világháború után a pápa sok zsidótól, zsidó vezetőtől kapott köszönetet a templomok, kolostorok mentési akcióiért. Maga a Vatikán is fogadott be üldözötteket és egy sor pap és apáca kapta meg a Jad Vásem központtól a „Világ Igaza” kitüntetést. Az is igaz viszont, hogy nem tagadták ki Josef Tiso katolikus papot, aki a szlovák kollaboráns kormány elnöke volt 1939 és 1945 között és akit háborús és az emberiség ellen elkövetett bűnök miatt halálra ítéltek és kivégeztek.
Egy másik kulcskérdés: adott-e a pápa kifejezett utasítást az egyház részére a zsidók megmentésére? Eddig erre vonatkozóan nem találtak dokumentumot a Vatikán belső kommunikációjában.
Olaszországban sem a Szentszék, sem az egyház nem tiltakozott az 1938-ban hozott faji törvények ellen, csak arra szorítkoztak, hogy kegyelmet kérjenek a keresztény hitre áttérteknek és a katolikus polgárok zsidó házastársainak. Ez a hallgatólagos kollaboráció azzal magyarázható, hogy figyelembe vették azt az erős katolikus meggyőződést, mely szerint a zsidókat meg kell vetni, mert nem fogadják el Jézus Krisztust Messiásnak.
Róma zsidó közössége még emlékszik arra, hogy XII.Pius hallgatott, amikor 1943. október 16-án a nácik behatoltak a gettóba és Auschwitz-ba deportálták az ott lévő férfiakat, nőket, gyermekeket, összesen 1023 embert. Elszállításuk előtt egy katonai kollégiumban tartották őket fogva, nem messze a Szent Péter bazilikától, „a pápa ablakai alatt”, ahogyan azt Ernst von Weizsäcker német követ, a későbbi nyugatnémet szövetségi elnök, Richard von Weizsäcker apja írta Berlinbe.
Most mindezekre a dolgokra, taktikázásokra fény derülhet. „Az egyház nem fél a történelemtől – jelentette ki José Tolentino de Mendonça bíboros, az archívum vezetője – Bizalommal tekintünk a tudományos kutatásra azzal a meggyőződéssel, hogy megérti cselekedeteink lényegét és szellemét.”
A Vatikán ennek kapcsán felhívta a figyelmet arra, hogy rendelkezésre áll egy dokumentum arról a találkozóról, amely a római gettó megszállása idején jött létre Luigi Maglioni bíboros, vatikáni államtitkár és Weizsäcker között. E találkozóról már tudtak a történészek. A korábbi kutatásokból kiderült, hogy a vatikáni diplomácia óvatossággal apellált a nácik „emberiességére”, és arra hivatkoztak, hogy „e szörnyű háború alatt soha nem tett semmit Németország ellen.” Maglione azt mondta, hogy „a Szentatyának fájdalmat okoz, hogy ennyi ember szenvedését látja csak azért, mert egy másik felekezethez tartoznak.” Arra a kérdésre, hogy mit csinálna a Szentszék, ha a dolgok folytatódnának, a bíboros így válaszolt: „A Szentszék nem akar olyan helyzetbe kerülni, hogy nemtetszésének kelljen hangot adni, és ha mégis erre kényszerülne, az isteni gondviselésre bízná magát a következményeket illetően.”
