IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból

Hargitay Judit: Teniszcipő

'Emma felpattant. Megint elemében volt, újra rátalált a szerepére, a szegény, elárult asszonyéra.'


Emma akkora lendülettel szállt le a buszról, hogy a felfelé törleszkedő tömegből elsodort egy fiatalembert meg egy gyereket. Nekilökte őket egy kukának, de a méltatlankodással nem foglalkozott. Hatalmas testét fáradtan vonszolta a remegő aszfalton. Magához szorította a közeli delikát-üzlet címeres zacskóját, amelyből néhány kivi kandikált ki meg kandírozott datolya. Melege volt, irgalmatlanul, meg migrénje, amitől a szokásosnál is hangosabban szuszogott.

„Az a szemét Kapolyi nem fogja fel, mennyire szenvedek. Belgyógyász létére nem képes nekem felírni egy normális fájdalomcsillapítót…” – dohogott magában a férjére, akit dohogás közben mindig a vezetéknevén szólított.

Már délelőtt, az irodában haragudott rá, mert ötödszörre se volt hajlandó felvenni a telefonját, pedig a születésnapjára Emma egy új mobilt vett neki, direkt. De Kapolyi doktort ez a szándékosság hidegen hagyta, ahogy szinte minden a feleségével kapcsolatban. Emma egyre nehézkesebben araszolt hazafelé, és fortyogó indulattal gondolt a férjére és huszonöt éves házasságukra. „Bezzeg régen, be se tudott telni velem. Minden reggel kinyomta a fogkrémet a fogkefémre, annyira odavolt. Igaz, akkoriban még a hivatalban is veszkődtek utánam. Vékony voltam, mint egy agár, dús barna haj, a szemem fölé fekete tuscsíkot húztam …” Most meg fel nem venné a rohadt telefonját! Mert nagyvizit van, meg rendelési idő, aztán megint este tizenegykor esik haza a kórházból, amikor Emma már alszik.

A lift megállt, az ajtó lassan húzódott félre, mint egy diszkrét komornyik. Emma szerette ezt a liftet. A metálezüst fényeket, a keskeny tükröt, amiben vékonyabbnak látta magát, meg a kis hangszórót, amin elakadás esetén bejelentkezett a portaszolgálat. Hét évvel ezelőtt vették meg a drága belvárosi apartmanház teljes kilencedik emeletét. Két egymás melletti lakást, az egyiket maguknak, a másikat Emma anyjának. Anya halála óta a kisebbik lakás üresen állt. Emma ingerülten kutatott lakkbőr táskájában. Még mindig izzadt, selyem irodai blúza rátapadt a hátára. A lépcsőház klímája sem hűtötte le. A feje úgy hasogatott, hogy a szeme is könnybe lábadt. Egyre ingerültebb lett, nem találta a kulcsot.

Már az sem érdekelte, hogy a százhúsz négyzetméteres lakást a férje az ő vigasztalására vette meg, amikor bizonyossá vált, hogy nem lehet gyerekük. Kapolyi doktor ugyanis nem akart költözni, szerette a régi házukat, Budát, a nagy kertet. Emma tudta, hogy hálásnak kell lennie, ebben a percben mégis gyűlölte a lakást, a bézs falakat, az olasz ülőgarnitúrát, meg a polcokon sorakozó drága konyakokat, a hálás betegek ajándékát.

A kulcs nagy csattanással kiesett a táskából, Emma felkapta és úgy vágta bele a zárba, mint egy nagykést. A kulcs megakadt. Emma erőltette, hiába. Belülről volt bezárva. „Hát ez meg itthon van!” – nyilallt belé a felismerés, és hirtelen felrémlett neki a férje, amint reggel a konyhában azt mondja, ma szabadságon lesz. Emma szája pengényire keskenyedett. A csengő felvisított, ahogy teljes súlyával rátenyerelt. „Most majd beolvasok neki! Ötször hívom, az új mobilján, amit tőlem kapott, ő meg rám se bagózik! Közben meg itthon döglik! Fogadjunk, hogy még a koszos kávésbögréjét se volt hajlandó berakni a mosogatógépbe!” Emmában bugyborékolt az indulat. Huszonöt év keserűsége, egyedül töltött esték, meddő veszekedések, a tévé előtti reménytelen zabálások. Úri élet, nyomorék magány. Nyomta a csengőt, közben csörgette, erőltette a kulcscsomót, hosszú percekig. Semmi válasz. Most már dörömbölt. Még mindig semmi. Emma úgy feszült neki a tömör tölgyfa ajtónak, mintha ezzel a mozdulattal egész elhibázott életét akarná megváltani. Semmi.

Aztán hirtelen megdermedt. A lépcsőház váratlan csendjében hatalmas erővel tört rá a gyanú, szinte megbénította. Belülről zárt ajtó. Az ausztriai gleccsersí-túra. A péntek esti teniszmeccsek. Dalma doktornő a kórház folyosóján. A kis rezidens, aki a minap olyan pimaszul mosolygott rá. A süket mobiltelefon. Megalázóan banális, apró mozaikdarabok, amelyekből most, itt a lépcsőházban, egy pillanat alatt összeállt az egész. Emma rárogyott az ablak melletti virágtartó szélére. Ez nővel van. Semmi kétség. Kapolyi nem tudta, hogy a felesége hamarabb jön haza, és bezárkózott a szeretőjével a lakásba. Az ő lakásukba. Emma szinte szétfolyt a virágtartón, mint egy zsírfolt az abroszon. Tétován morzsolta a kulcscsomót meg a karikára fűzött kis fapapucsot. Szuvenír Amszterdamból, egy régi orvoskongresszusról. Szájában még mindig keserűen csomósodott a düh, de az indulat már benne ragadt, és most mintha átformálódott volna valami mássá: Emma megkönnyebbülést érzett. Megkönnyebbülést, ami akkor tör ránk, ha bizonyosságot szerzünk valamiről, amit már régóta nem akartunk észrevenni.

Emma bámulta a tölgyfa ajtót, és látta mögötte a férjét meg a nőt. A kis doktornőt vagy valaki mást, ez most nem érdekelte. Látta, ahogy az olasz ülőgarnitúrán fekszenek összebújva. A férje ritkuló haja felborzolva, és zokniban van, régen is mindig zokniban volt, milyen nevetséges. Aztán felsejlett egy álom, amely az utóbbi hónapokban többször kísértette. Fekszik a hálószobában, a szatén ágyneműben, és hirtelen arra riad, hogy a férje nincs mellette. Eltűnt, ő meg ott ül az ágyban, végtelen magányban, és szinte belevész az ürességbe.

Emma most már felismerte azt az álombeli érzést. Tudta, hová tűnt a férje. Nem most, és nem is néhány hónapja, hanem még évekkel ezelőtt, amikor epés félszavakon kívül többé nem maradt mondanivalójuk egymásnak. Emma sóhaja olyan volt, mint egy beismerés. Nézte az ajtót, és arra gondolt, hogy nem hibáztathat senkit, csak önmagát. Ő volt az, aki több hetes, nyúlós hisztikkel, szurkálódással, vagy épp vádló, méla búbánatban morzsolta végig az elmúlt éveket. Ő volt az, aki egy megveszekedett pillanatában a férjéhez vágta valamelyik hálás beteg méregdrága konyakját, úgy, hogy a barna lé végigcsorgott a tapétán. Ő duzzogta végig az összes olyan hétvégét, amikor Kapolyit beteghez hívták. És ő tömte magába minden áldott nap a hivatali menza pörkölt-nokedlijét, majd este folytatta jégkrémmel, datolyával és kesudióval, míg a mérleg nyelve át nem lendült a száz kilón és mindörökre ott is maradt. Ő lökte a férjét a kis akárki karjaiba, aki most bent terpeszkedik az ő kanapéján.

Emma fél kezével csapzott haját simítgatta. Hiába a márkás olasz sampon, mindig zsíros volt a haja. Az jutott az eszébe, milyen mulatságos is tud lenni az önostorozás. Egész életében mindenért másokat hibáztatott, morcos gyerekként mutogatott az épp aktuális bűnbakra, elsősorban persze a férjére, és ezzel a kényelmes szokásával esze ágában sem volt szakítani. Ez volt az életprogramja, amibe olyan kényelmesen fészkelte be magát, mint egy hízó a puha szalmába. Most is csak egy pillanatig gyengült el. Egy rövidke, kegyelmi pillanatig, ami jó, ha egyszer bekövetkezik azoknak az embereknek az életében, akik örökké áldozatnak tartják magukat. Hamar összeszedte magát.

Arca lassan életre kelt, félmosolyra fakadt, most úgy festett, mint egy ragadozó. Abszurd helyzetében is meglátta a lehetőséget. Szeme a szomszéd lakás ajtajára tévedt. Anya kulcsa itt van, évek óta magánál hordja. A két lakást közös erkély köti össze. Bemegy, át az erkélyen a nappalijukba, ilyen melegben minden nyitva van. Lecsap rájuk. Ország-világ előtt lebuktatja őket. „Akkora botrányt csinálok, hogy megemlegeti. Egy életre elveszem a kedvét a kurvázástól. Van képe a szerencsétlen, beteg feleségét így megalázni!”

Emma felpattant. Megint elemében volt, újra rátalált a szerepére, a szegény, elárult asszonyéra. Az, hogy veszíthet, hogy a másik nő legyőzheti, meg sem fordult a fejében. Huszonöt évig ő volt fölényben, mindig neki volt igaza, miért lenne ez most másképp? Remegve kotorászott a másik kulcs után, alig várta, hogy gyűlöletét ráokádhassa a másik kettőre, hogy kiordíthassa magát, végre. Markában érezte a szűkölő Kapolyit, akit hátralévő éveikben kedvére kínozhat. Kéjes örömmel gondolt arra, hogy megvan az új aduász, a hivatkozási alap, amivel bármikor veszekedést provokálhat, bűntudatot kelthet, és újabb kényelmes és vádaskodó, pörkölt-nokedlis évtizedeket zsarolhat ki magának. Bár soha nem vallotta volna be, Emmának most már ez volt a legfontosabb.

Végigdübörgött az anyja lakásán, és most, csak most cikázott át az agyán, hogy mi van, ha a férje a nőt választja. De ez csak egy gondolatfoszlány volt, már nem tudta őt megállítani. Feltépte az erkélyajtót, kirontott a napfényre, de rögtön hátra is hőkölt. Kis híján felbukott a kövön guggoló férjében, aki háttal neki a teniszcipőjét suvickolta. Kapolyi megfordult, a házaspár egy ideig némán farkasszemet nézett egymással. „Szia Pamacs, hát te meg hol jöttél be?” – kérdezte a férj, alulról felfelé pislogva, öklén a fél teniszcipővel. Emmában bennerekedt a levegő. Körbevizslatta az erkélyt, az üvegfalon áttetsző nagy nappalit, az amerikai konyhát. „Nem hallod, hogy félórája csöngetek meg dörömbölök? Bent hagytad a kulcsot a zárban. Nem igaz, hogy nem hallottad!” A férje megrökönyödve nézett rá. „Ne haragudj, itt kint tisztogattam a cipőmet, még az erkélyajtót is becsuktam. Tudod, milyen rossz a fülem, nem hallottam semmit.” Emma metsző pillantást vetett rá, aztán felrántotta az üvegajtót, és körbeszimatolt a lakásban. A férje megneszülve bámult utána, mint a kisfiú, aki már sejti, hogy büntetést kap, csak még azt nem tudja, miért. Az asszony újra megjelent az erkélyajtóban, arcán furcsa kifejezéssel. Megkönnyebbülés, csalódottság, zavar és düh keveredett rajta. Meg egyfajta jól ismert feszültség, amit Kapolyi magában csak „balhécsend”-nek nevezett. „Mondd, hogy a fenébe lehetsz ilyen istenverte hülye, hogy a kulcsot bent hagyod a zárban? És kizárod magad az erkélyre? Normális vagy te?” – Emma sziszegett, és a férje tudta, hogy akármit válaszol, ugyanaz következik. Megint motyogott valamit a teniszcipőről, de a nő meg se hallotta. Lecsapott a férjére. Végre ordíthatott, olyan gyűlölettel, amire talán házasságuk huszonöt éve alatt nem volt példa.

Kapolyi bámulta felesége rengő testét, lila szája szélét, és hallgatta a szitokáradatot. Hogy képes volt a hullafáradt, fejfájós asszonyt huszonöt percig a lépcsőházban váratni, a tele bevásárlószatyorral, mert őt az se érdekli, ha a felesége beledöglik a cipekedésbe, mert mindig csak az a rohadt tenisz, az az istene, meg a kórház, az bezzeg fontos, hogy rohadna meg a kórházával együtt, és így tovább. Bejáratott forgatókönyv szerint ment már ez, jól ismert terepen voltak.

Emma kiabálás közben is érezte, ahogy tagjai ellazulnak, szinte lezsibbadnak. Férje hallgatott, ez is ismerős volt, nincs itt semmi baj, nincs másik nő, igaz, zsarolási alap sincs, de mindegy, azt majd megoldja valahogy. Emma még pattogott, a rend kedvéért, de átélése fokozatosan alábbhagyott, végül teljesen elolvadt. Elhallgatott. Bevonult a konyhába, kipakolta a címeres zacskóból a finomságokat (a hűtőt már rég televásárolta a házvezetőnő), és szenvedő arccal nekiállt kávét főzni. Fél szemmel látta, ahogy a férje bekullog a hálószobába, és összekészíti a sporttáskáját. Persze, péntek van, tenisznap. Emma elhatározta, hogy ma már nem szól Kapolyihoz, a történtek után ez a legkevesebb, de ezt is csak megszokásból. Valójában már nem haragudott, nem is érdekelte. A férfi kedveskedő hangját - „Majd jövök, Pamacs” – már egy engedékeny vállrándítással nyugtázta. Ahogy férje mögött becsukódott a bejárati ajtó, Emma felállt, és benyúlt a bárszekrénybe egy zacskó kesudióért.

*

Kapolyi doktor a kocsiban ült, és sms-t írt. „Húsz perc múlva ott leszek, Picim.” Megnyomta a küldés gombot, aztán a telefont belökte a kesztyűtartóba. A hátsó ülésen, hanyagul odavetve feküdt a kitisztított teniszcipő.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
5 kevéssé ismert, de csodás József Attila-vers
A költészet napja alkalmából válogattunk - persze szubjektíven - öt költeményt.


A költészet napján nemcsak József Attila legismertebb költeményeire emlékezünk, hanem azokra az elfeledett, különleges darabokra is, amelyek megmutatják zsenialitásának sokszínűségét. Egyáltalán nem könnyű válogatni, annyi, de annyi remekművet alkotott a magyar költő rövidre szabott élete alatt.

Olyan - talán kevésbé ismert - József Attila-verseket próbáltunk választani, amelyek azt is megmutatják, milyen elképesztő verseket írt már egészen fiatalon is. De az is kiderül, hogy a szabadversekben is otthonosan mozgott, valamint a versei néha kiáltanak a megzenésítés után.

"Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,

nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,

ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.

Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével

bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva

rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor"

5. A bőr alatt halovány árnyék – Szürrealizmus és társadalmi kirekesztettség

A BŐR ALATT HALOVÁNY ÁRNYÉK

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,

szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak

nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,

te táncolsz,

nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,

5 hete, hogy nem tudom mi van veled

az idő elrohant vérvörös falábakon

az utak összebújnak a hó alatt,

nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?

néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

1927. jan.

4. Szelíd szeretet, biztonságkeresés

KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. ápr.

3. József Attila pszichéjének és lelkének legsötétebb zugaiból

MAGÁNY

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes

bársony-penész pihézze melledet.

Nézz a magányba, melybe engem küldesz.

Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

Száraz homokként peregjen szét arcod,

a kedves. S ha cirógatnál nagyon,

mert öled helyén a tiszta űrt tartod:

dolgos ujjaid kösse le a gyom.

Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.

Meg se rebbennél, ha az emberek

némán körülkerülnének, hogy lássák:

ilyen gonosszá ki tett engemet.

Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak

öröme az lesz, hogy körbe forog,

te meg rápislogsz, míg körülhasalnak

telibendőjü aligátorok.

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,

látom a szemem: rám nézel vele.

Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,

hogy azt hihetném, meghalok bele.

1936. nov.-dec.

Szalai Attila karikatúrája József Attiláról

Szalai Attila rajza

2. A költő istenkeresése és társadalomkritikája

LÁZADÓ KRISZTUS

"- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!

Ne légy más, mint az Igazságos Úr.

Több kalászt adj, de azért el ne vedd a

Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,

Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?

Ronggyá nem mosná élet-subád ember

Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.

Tanulhatnál még tőlem is, Uram -

Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy

Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.

És már egy nagy, sajgó gerinc vagyok -

Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán

Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,

Bár kezemen csalánmart hólyag ül.

S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,

Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:

Téged nem ér el átok és eső,

Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a

Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -

Testemnek ágyam is hideg, a Föld

S aranyszavad átváltozott rossz, kongó

Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te

Nagy passziódban; és a lelkem is

Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt

Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.

Bizony mondom, még nincsen is szemed,

Most nem látsz. Lennél immár igazságos,

Isten!"

Fáradt baromként reszket lelke, teste,

Félmunkát végző társak röhögik

S feszül, mert tudja - reá korábban jön

Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még

S kilógatja fakult, sápadt szivét,

Mint akasztott ember szederjes, szürke

Nyelvét.

1923. ápr. 29.

József Attila az Otthon Kör eseményén magyar költőkkel, írókkal 1930-ban

József Attila 1930-ban, a Magyar írók Egyesületének vacsoráján - Fotó: Fortepan, adományozó: Magyar Bálint

1. József Attila látomásos tájleírása

ÓH SZÍV! NYUGODJ!

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott uton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

1928 vége

Ennek van egy Ágnes által megzenésített változata is, tökéletes:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Bödőcs Tibor: „Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal”
„Nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti” - véli a humorista.


Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése kapta a 2022-es Libri irodalmi díjat, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája nyerte el - közölte a Libri-Bookline Zrt.

Bödőcs Tibor közönségdíjas politikai szatírája egy regény, "amely megjelenésével megrengette, megrángatta, tépte-vonta a világot, amely mondatok tevepatáival tapodja, betűvágtával kopogja, szóharanggal kongatja, anekdoták lángnyelveivel lobogja az igazságot, és annak fordítottját, visszáját, fonákját, árnyékát, reciprokát, egy olyan országban, ahol az a törvény, hogy a sokaság kevésre se vigye, ahol mindőnk akarata, hogy a sólyom repüljön, a vakond túrjon, de legyen, aki megmondja, kiből lehet sólyom" - mondta Beck Zoltán.

A humorista a díj kapcsán arról is beszélt a Népszavának, hogy alkotói szabadságra ment.

"Volt egy kis lockdown-nosztalgia is bennem, többet tudok olvasni, alkotni így, mint amikor turnézok, mert akkor délután kettőkor beszállok az autóba, és hajnali kettőkor kiszállok. És nem biztos hogy a másnap reggelt Krasznahorkaival kezdem. Plusz van három kis gyermekem, meg írói álmokat dédelgetek, van új ötletem is

– ez mind lassítja az alkotói folyamatot, de nem is baj, mert így érnek meg az ötletek. Nem kapkodok, nem iparilag termelem az újabb és újabb esteket és könyveket, hanem hagyok időt az ötleteknek szárba szökkeni" - árulta el.

Az alkotói folyamatról elmondta:

"A dühömet kell használnom, az indulatomat, azt utána fel kell építeni és díszíteni.

Kell a standupban eltöltött évtizedeim tapasztalata, alkalmazni kell a mesterségbeli tudást, de azért nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti".

A témákról pedig úgy vélekedett:

"Nagy kérdés, hogy miként lehet a háborúról, vagy másról beszélni? Lehet, hogy azért kell másról is, mert háború van, és ne csak erről legyen szó, mert az élet nem csak ebből áll. De a háborúról hallgatni sem lehet. Nem tudom még, mi lesz".

A politikai szerepvállalást is elutasítja:

"Én teljesen alkalmatlan vagyok az életre, én csak figyelek, ábrázolok, reagálok rá, gúnyolódom, bohóckodom, hülyéskedem. Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal, de előtte egy héttel csináltam meg a propagandamédia paródiáját, és utána próbálkoztak, mintha önmagukat parodizálták volna".

A teljes interjú ITT olvasható.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
„A jelek mindvégig ott voltak” – Ha meg akarod érteni Putyint, olvasd el ezt a könyvet
Gyomor és figyelem kell Catherine Belton könyvének olvasásához, de ha van hozzá időnk és idegrendszerünk, komolyan elmélyülhet a tudásunk Putyin Oroszországáról.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. június 27.



„Oroszországot, ész, nem érted, méter, sing sose méri fel, külön úton jár ott az élet, Oroszországban hinni kell!” – Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

2020-ban jelent meg először Catherine Belton könyve, a Putyin emberei. A majd' hatszáz oldalas munkát magyarul nemrég adta ki a Libri, Bujdosó István fordításában. A kiadó már korábban készült a kiadással, de a könyv végül az csak az ukrajnai háború után jelent meg. Abból a szempontból ez nem is baj, hogy így be tudott kerülni a háborúra reagálva a szerző aktuális utószava, amit már a 2022-es kiadáshoz írt, reflektálva a legutóbbi fejleményre is. Többek között megvallja azt, hogy álmában nem gondolt arra, hogy az orosz elnök valóban háborút indít Ukrajna ellen.

Valóban, Vlagyimir Putyin sok meglepetést okozott nekünk, már eddig is. Amikor 2000 január elsején, a szilveszteri ünneplésből felocsúdva elolvastam a híreket, például maga a tény is meglepetés volt, hogy Oroszország elnökét éjfél óta Vlagyimir Putyinnak hívják. Bizonyára nem egyedül voltam ezzel. Addig sokat nem tudhattunk erről a negyvennyolc éves hivatalnokról. Pedig nem akármilyen életút állt már mögötte akkor is. És ha akkor annyira ismerhettük volna, mint ahogy ezt az utat Catherine Belton a könyvében feltárta, minden bizonnyal sokan, komolyan aggódtunk volna a jövőt illetően. De hát a meglepetések már csak ilyenek, utólag tudhatjuk meg, milyen ember is Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

Catherine Belton korábban a Financial Timesnek dolgozott, moszkvai tudósítóként dolgozott, illetve a Moscow Times és a Business Week számára írt cikkeket Oroszországról. Jelenleg oknyomozó munkatárs a Reutersnél. 2008-ban felkerült az év legjelentősebb üzleti újságíróinak listájára. A Putyin embereit hét évig írta, s bemutatása után perek sorozata zúdult rá: négy orosz milliárdos és a Rosznyeft is pert indított ellene és a kiadója, a HarperCollins ellen. A kiadó azonban kitart szerzője mellett.

A könyv alcíme: „Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot".

És valóban, ami az első oldaltól kezdődően kirajzolódik, egy politikai krimi.

Elképesztő részletességgel írja le a szerző Putyin életét egészen a korai éveitől kezdve, nem keveset időzve a németországi KGB-s tevékenységénél, ami már önmagában egy James Bond-film. Van itt minden. Terrorista szervezetek pénzelése, a kommunista párt titkos céghálózatának létrehozása és üzemeltetése, beszervezés, zsarolás, ahogy azt elképzelni sem merjük. Ez ez is, meg a későbbi, még súlyosabb állítások végig forrásokkal bizonyítottak, semmi olyat nem találni a könyvben, ami ne lenne több forrásból is alátámasztható. A könyv megírásához rengeteg interjút, újságcikket, vallomást használt fel a szerző és számtalanszor éreztem úgy, hogy végre megértettem valamit, aminek akkor csupán a felszínéről lehetett tudomásom.

Nem könnyű olvasmányról van szó. Mert bár tekinthetjük izgalmas bűnügyi történetnek, tényfeltáró történeti irodalmi munkának, de az alapossághoz hozzátartozik rengeteg név, cégnév, adat, évszám, kis idő után az embernek zsongani kezd a feje. Én rendes esetben, ha szépirodalomról van szó, ha van időm és érdekes a könyv, ötszáz oldalt akár egy nap alatt is elolvasok. Itt azonban, ha valóban meg akarja az ember érteni, jóval több időre van szükség, és nem szégyen időnként visszalapozni, hogy összeálljon a kép. A kép pedig valóban grandiózus.

Egy semmiből jött leningrádi srác, aki gyerekkora óta a KGB tisztje akar lenni, egész életét a szervezetnek szenteli, hogy végül a történelem viharában gellert kapva meg se álljon az orosz állam éléig, ám ott is, az orosz hatalmi gépezet, az erőszakszervezet, a szilovikok megszemélyesítője, egy új, csekista cár lesz, az „első polgár”, ahogy közeli környezetében emlegetik.

Már ez szédítő, de hogy mi mindent épített fel ez a kiismerhetetlen modorú, jéghideg tekintetű tiszt? Egymaga lett az orosz revansizmus vezetője, aki tehetséggel alapozta meg fel az új orosz birodalmi politikát, amely a hidegháború (és ezzel együtt a szovjet birodalom) elvesztése miatt érzett sérelmek és nosztalgia miatt nagyon erős alapokon nyugszik jelenleg Oroszországban.

Mert nagyon fontos, hogy ez a könyv nem ítélkezik. Leírja mindazt, amit sikerült megtudni Putyinról és az orosz politika elmúlt harminc évéről, segít, hogy megértsük, miért és hogyan működik a putyini rendszer, mi mozgatja, mik a céljai. Miközben olvasom, óhatatlanul eszembe jut valami: az első világháború, és az azt lezáró, brutális békerendszer hogyan készítette elő a második világháborút. És bár a hidegháborút nem zárta le megalázó békeszerződés, de az, ami nekünk Nyugaton a szabadságunk kiterjesztése volt (EU, NATO bővítés), azt oroszok milliói megaláztatásként élték meg. És most ne mantrázzuk a mi igazunkat, csak simán képzeljük bele magunkat

egy hiányosan tájékoztatott, elmaradott és szegény ország polgárainak helyébe, akik hirtelen egy megcsonkított birodalom és egy széteső gazdaság közepén találják magukat, persze, hogy szívesen fordulnak a nemzeti nagylét mítoszai felé.

Ez a sérelmi attitűd pedig könnyen csatornázható be egy állampárti, demokráciaellenes fordulat irányába. A KGB pedig ezt kínálta, az elejétől fogva. Részben azért, mert nem is tudott volna mást kínálni, de azért is, mert

a csekisták komolyan hittek benne, hogy ez az egyetlen módja, amivel megmenthetik Oroszországot.

És tett is azért, hogy átmentse a struktúrákat, melyeket felélesztve restaurálhatják majd a birodalmat.

Bizalmi vagyonkezelők

Emlékszem, amikor a rendszerváltás környékén olyan mendemondák terjedtek, hogy ez az egész az orosz KGB műve, amelyik így menti át a hatalmát, minden le van zsírozva az amerikaiakkal, nincs itt semmi látnivaló. Bár ez így természetesen nem volt igaz, az azonban bizonyítható, hogy

a szovjet KGB már a nyolcvanas évek végétől aktívan készült az összeomlásra.

A szovjet állami vagyon egy részét fedett cégekbe menekítette át, speciális ügynököket bíztak meg nyugati cégek alapításával. Ezekkel az emberekkel aláírattak egy okmányt, mely szerint a rájuk ruházott vagyont a Párt javára hasznosítják és azt adott esetben első felszólításra visszaszolgáltatják.

„Alulírott ..., a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja (belépés dátuma: ..., párttagsági szám: ...) jelen nyilatkozattal megerősítem azon önkéntes és felelősségem teljes tudatában hozott döntésemet, hogy vállalom a Párt bizalmi vagyonkezelői szerepét, és ennek értelmében hűen elvégzem mindazon feladatokat, amelyekkel a Párt e tekintetben bármilyen poszton, bármikor megbíz engem, anélkül hogy bizalmi vagyonkezelői státuszomat felfedném. Fogadom, hogy a rendelkezésemre bocsátott pénzügyi és anyagi forrásokat gondosan megőrzöm és minden esetben a Párt érdekében használom. Garantálom továbbá, hogy ezen forrásokat első felszólításra haladéktalanul visszaszolgáltatom. Minden jövedelmemet, amelyet a Párt reám bízott forrásaival végrehajtott gazdasági tevékenység eredményeként realizálok, a Párt tulajdonának tekintem, és garantálom, hogy azt bármilyen időpontban, bármilyen helyszínre eljuttatom a Párt utasításai szerint. Fogadom továbbá, hogy ezen információt szigorúan bizalmasan kezelem, és minden esetben teljesítem a Párt bármely utasítását, amelyet a megfelelő felhatalmazással-rendelkező személytől kapok.

Párttag aláírása:

......

Átvevő fél aláírása:

......”

Az, hogy milyen irdatlan vagyont mentettek így ki, illetve csatornáztak a KGB által közvetlenül működtetett cégekbe, csak hozzávetőlegesen ismert, de éves szinten dollármilliárdokról beszélhettünk akkor, amikor az egész szovjet(orosz) állami költségvetés csupán nyolcvanmilliárd dollár volt. És ez a művelet az összeomlás után sem ért véget. Putyin a kilencvenes évek elején már szülővárosában, az egykori Leningrádban, Szentpéterváron tevékenykedik. Nem is akárhol: a demokrata Anatolij Szobcsak polgármester helyettese. Ebben a pozíciójában, az akkor végtelenül leszegényedett város élelmezési programját irányítja. A projekt neve: olajat – élelemért. Azonban a valóságban a helyi maffiával kiegyező Putyin az így becsatornázott pénzek nagy részét

nem a lakosság élelmezésére, hanem továbbra is a KGB-hez kötődő cégek feltőkésítésére fordította.

Az összeomlás közeledtével ilyen vagyonkezelők már az országon belül is megjelentek. Még a szovjet időkben, megbízható komszomolistákat választottak ki, és közvetlenül a KGB irányítása alatt hoztak létre előbb kisebb, majd nagyobb cégeket, vállalkozásokat. A strómanok eleinte szóról szóra azt csinálták, amit KGB-s gazdáik diktáltak. Később persze önállósították magukat. Ilyen kreatúra volt Mihail Hodorkovszkij is, aki a kilencvenes évek során a leggazdagabb orosz oligarchává küzdötte fel magát. Az általa átvett, csőd szélén tántorgó Jukosz olajtársaságból évek alatt nyereséges vállalatbirodalmat épített, egymaga több olajat termelt ki, mint Kuvait. Ám a jelcini időkben Hodorkovszkij elkövette azt a hibát, hogy túlbecsülte a demokratikus(abb) struktúrák erejét a (volt) KGB-vel szemben és szembefordult korábbi gazdáival. Az, hogy ez később mennyire bizonyult végzetesnek, ma már tudjuk. Hodorkovszkij tíz évet töltött Putyin börtönében.

A tisztogatás

Részletes képet kapunk arról is, hogyan ragadta meg a hatalmat Putyin. A kései Jelcin-korszak állandósuló gazdasági káosza és az államfőig érő korrupció olyan helyzetet teremtett, hogy az évtized végére a KGB árnyékállama fokozatosan visszaszerezte a pozíciókat a vezetésben, majd mikor egy államügyészi vizsgálat már közvetlenül Jelcin családját (és benne az elnököt) fenyegette, egy ügyes húzással Putyin megérkezett a hatalomba, először csak az FSZB (a KGB utódszervezete) vezetőjeként, majd miniszterelnökként. A pragmatikus hivatalnok imidzsét magára öltő, fiatal, intelligens Putyin az elnök szűk körét is megtévesztette. Mire észbe kaptak, már késő volt: a KGB átvette a hatalmat. A népszerűségét teljesen elvesztett Jelcint, lánya segítségével rábeszélték, mandátuma lejárta előtt mondjon le, így Putyin megbízott elnökként váltotta Jelcint.

Innentől kezdve válik igazán brutálissá a könyv. A hivatalosan azóta is csecsen terrorcselekménynek tartott 1999 őszi házrobbantások részletes leírása csak a bemelegítés. Ezek a terrorcselekmények azóta is sok szempontból tisztázatlanok. Sok független oknyomozó szedte össze azt, amit tudni lehet és bár (érthetően) hivatalos nyomozás és vizsgálat nem mondta ki, de szép számmal utalnak körülmények arra is, hogy az oroszországi lakóházakat maga az FSZB robbantotta fel, hogy így

lehetőséget adjon Putyinnak a kemény fellépésre a csecsenföldi lázadók ellen, s nem utolsósorban így az addigi nagyon alacsony népszerűségét is feltornázzák.

Az utolsó robbantás azonban meghiúsult: Rjazanyban a lakók rendőrt hívtak az ügynökökre, akik elmenekültek. A rendőrség el is fogta őket, ám kiderült, hogy a szolgálatok embereiről van szó. Ekkor szólalt meg Putyin legközelebbi munkatársa Nyikolaj Patrusev, aki azt nyilatkozta, hogy mindez csak gyakorlat volt, és megdicsérte a lakókat éberségükért.

Patrusev egyáltalán nem mutatott megbánást, csak dühöt érzett, amiért az FSZB-t majdnem leleplezték. (...) „Semmi szükség nem volt ezekre a robbantásokra. Anélkül is simán hoztuk volna a választást.” A Kreml propagandagépezete elég hatalmas volt ahhoz, hogy enélkül is biztosítsa Putyin számára a választási győzelmet. „De Patrusev (...) magához akarta kötni Putyint, és be akarta sározni a kezét.”

Hogy mi történt, nem tudni. Bár mindez egy valóban független vizsgálatig természetesen csak teória marad, de beleillik abba, amit bizonyítottan azelőtt és azután Putyin emberei elkövettek.

A rendcsinálás ezek után nem állt meg. Teljes támadást intézett előbb a média ellen, független televíziócsatornákat hallgattatott el, tulajdonosaik örülhettek, ha elhagyhatták Oroszországot. Utána sorra kerültek az oligarchák. A korábban már említett Hodorkovszkij bebörtönzése jelzés volt mindenkinek: a nyugati útnak vége, itt orosz államkapitalizmus épül, ahol a legvégső tulajdonos minden esetben az állam.

Minden jel arra utalt, hogy Oroszország piacgazdasága csak álca. Hiszen a színfalak mögött folyamatosan zajlott a bevételek felosztása. A pénzeszközöket a Kreml közös feketepénzalapjába, az obscsakba csatornázták, és minden üzletet, lett légyen az bármilyen kicsi is, egyeztetni kellett az elnökkel. „Jevtusenko azt hitte, hogy a Basnyefty az övé, merthogy ő azért pénzt fizetett” – mondta egy vezető tisztviselő a Kremlből. „De aztán kiderült, hogy nem az övé, és hogy egy pillanat alatt elvehetik tőle. Az orosz üzletemberek számára ma már teljesen világos, hogy a Kreml bármikor bármelyiküktől elvehet bármit. A mai Oroszországban a magántulajdon nem szent, a kilencvenes években szerzett magántulajdon pedig főleg nem az. Nem védi más, csak Putyin jóindulata.”

Mi is az az obscsak? Eredetileg a bűnbandák közös pénzét jelentette, amelyből szükségleteik szerint költhettek a maffiózók. A későbbiekben a KGB ügynökei kezelték így a mondjuk külföldi vállalat alapítására kapott pénzt. Elvégezték a megbízatást, de közben bőségben éltek. Az orosz felső hivatalnoki körök ezidőre már így biztosították maguk számára azt a hihetetlen fényűzést, amit nehezen tudunk elképzelni. A hivatalosan szerény körülmények között élő Putyinnak így lett palotája a Fekete-tenger partján. Természetesen nem az ő nevén van, hivatalosan dzsúdópartnere, Arkagyij Rotenberg birtokolja a több, mint ötszázmilliárd forint értékű ingatlant. Ez az obscsak.

Nagyorosz restauráció ortodox ideológiával

Ami viszont a legjobban érdekelhet most minket, az az, hogyan korrumpálta és hálózta be a Nyugatot Putyin állama? Ahhoz, hogy előrenyomulhasson, mindenképpen meg kellett gyengíteni ellenfeleit. Ehhez kiváló lehetőséget láttak az európai szélsőjobb-, illetve szélsőbaloldali pártokban. Az, hogy Le Pen konkrétan orosz pénzből finanszírozta korábbi kampányait, mára bizonyított, de a könyvből az is kiderül, hogy például a görögországi Szirizát is minden bizonnyal az FSZB pénzéből hozták létre, mint ahogy komoly pénzek landoltak a német AfD-nél, az osztrák Szabadságpártnál és a magyar Jobbiknál is.

De támogatták Putyin emberei a brit Konzervatív Párt egyes politikusait is, amely segítség bizonyára jól jött a Brexit környékén. Ahogyan a Trumppal való üzletelés is egy hosszabb történet, már a kilencvenes évek elején kezdődött, ebből is látszik, mennyi vasat tarthatnak a tűzben. Természetesen az oroszok gondosan ügyeltek arra, hogy formálisan magánemberek, „üzletemberek" pénzeiről legyen szó, de a KGB sem csinálta másképpen, amikor még a hidegháború idején támogatott olyan szervezeteket, melyek akkor a szovjet érdekeket szolgálták. Amíg a kommunizmus volt az ideológia, ilyenek voltak például a békemozgalmak. Az új helyzetben az ideológia az orosz ortodoxia lett. Az egyház teljes mértékben beépült a hatalmi struktúrákba, az egyházi vezetők dácsái is legalább annyira fényűzőek, mint az állami tisztségviselőké. És mit is hirdet ez az ideológia? Röviden és egyszerűen: az orosz felsőbbrendűséget, a tiszta kereszténységet, szembeállítva a vallástalan Nyugattal, amely vesztébe rohan. Így érthető, hogy az Ukrajnáért folytatott harc bizony keresztes háború.

Tehát a végére elérkezünk Ukrajnához. Ami egyszerre geopolitikai és érzelmi kérdés, és mint ilyen remekül kommunikálható egy leuralt médiatérben. Értelemszerűen nem a mostani eseményekről van szó, hanem arról az

aknamunkáról főleg, amivel Ukrajnát sikerült destabilizálni minden olyan alkalommal, amikor az a Nyugat felé akart elindulni.

Megtudhatjuk, hogy hogyan tudtak egy korrupciógyanús gázüzlettel éket verni az akkori nyugatos elnök, Viktor Juscsenko és miniszterelnöke Julija Timosenko közé. Hogyan építgették az orosz nacionalizmust és csempésztek fegyvereket éveken át kelet-Ukrajnába, még a 2014-es szakadár lázadás előtt.

Ahogy a Kreml a szélsőjobbos orosz nacionalista csoportokat támogatta azzal a céllal, hogy megtörje Ukrajna egységét és megakadályozza az EU-csatlakozását, az kísértetiesen hasonlított Putyin drezdai ténykedésére. Akkoriban a KGB (és a két korábban említett szövetségese szerint maga Putyin is) ügynököket épített be a német neonáci csoportokba, valamint a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakcióba is, amely amerikai katonákat és német iparmágnásokat gyilkolt meg, hogy így keltsen káoszt és tegye instabillá a közéletet. A Kreml benyomulása Ukrajnába olyan volt, mintha kitéptek volna egy fejezetet a KGB forgatókönyvéből, amelyben az „oszd meg és uralkodj” mottója alatt az volt leírva, hogyan kell fegyvereket és pénzt csempészni egy másik országba egy sor közvetítőn keresztül – a módszer azokat az időket idézte, amikor a stratégiai műveletek alapja a csempészet volt, és a szovjet vezetőknek semmi nem számított, csak a saját hatalmuk kiterjesztése, és a harc a Nyugat ellen a világ feletti uralomért.

A könyvet 101 oldalnyi jegyzet egészíti ki, melyben minden forrás és háttérinformáció megtalálható, valamint egy névmutató segít a tematikus keresésben.

A korábban említett 2022-es utószóban a szerző így zárja a művét, az ukrajnai háború fényében:

„... ma is tisztán látható, hogy mindaz, ami történik, tragédia. Tragédia Ukrajna számára az értelmetlen emberáldozat és az orosz csapatok által elkövetett atrocitások miatt, de tragédia Oroszország számára is, mivel megint teljesen elszigetelődik, és az elmúlt harminc év gazdasági eredményei szinte máról holnapra semmivé lesznek. Mindezek ellenére bízom abban, hogy e könyv valamelyest segít megérteni, miként jutottunk el ehhez a fordulóponthoz – és azt is segít majd látni, milyen szerepet játszottunk mi ebben a folyamatban, hogyan hagytuk, hogy mindez megtörténjék. A jelek mindvégig ott voltak, mindenki láthatta őket.”

Catherine Belton: Putyin emberei - Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot, 2022, Libri, 590 oldal


Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Hasznos és szép mesekönyv: egy kisfiú és kutyája mesél az epilepsziával élő gyerekek életéről
„Nagyon szíven ütött, hogy hallottam olyan nagyszülőről, aki egy rohamot látva nem ölelte meg többé az unokáját, mert úgy vélte, az ördög szállta meg” - árulta el a szerző, Sárvári Töttős Györgyi.


A Napokban jelent meg a Centrál Kiadó gondozásában Sárvári Töttős Györgyi új mesekönyve a Valentin és Mázli címmel. Ezúttal is "segítő" könyv született, most az epilepsziával élők életét mutatja meg meseformában. Egy kisfiú és kutyája történetén át megismerhetjük a betegséget is, de segít abban is, hogyan reagáljon helyesen a környezet, ha egy ilyen betegséggel élővel találkozik. A könyv végén pedig az is kiderül, hogy bizony a történelemben számos híresség is együtt élt ezzel a problémával, mégis nagyot tudtak alkotni.

A mesekönyvről, a szereplőkről és a saját élményeiről is mesél nekünk a meseíró pszichológus, Sárvári Töttős Györgyi.

- Honnan jött az ötlet a könyv témájához?

- Dr. Altmann Anna, a Budai Gyerekkórház Gyermek Epilepszia Központjának vezető főorvosa régóta szerette volna egy segítő könyvvel is kiegészíteni gyógyító eszköztárát. Egy hozzá járó anyuka mesélte nekem, hogy érdemes lenne találkoznom Annával. Altmann doktornő lendülete és elhivatottsága hamar magával ragadott engem is. Az ő szakmai támogatásával néhány hónapig bejártam az osztályra, ahol lehetőségem volt beszélgetni orvosokkal, nővérekkel, pszichológusokkal, érintett családokkal, és persze magukkal a gyerekekkel. A beszélgetések alatt nem volt más dolgom, mint azon agyalni, miként lehetne ezt gyereknyelvre fordítani.

A gyerek nyelve pedig a mese és a játék. A főhős és terápiás, rohamjelző uszkár kutyája egy szerepjáték keretében mesélnek és játszanak, pont úgy, ahogy tenné azt bármelyik hasonló korú kisgyerek.

- Miért fontos, hogy mese szóljon a gyerekeknek az epilepsziáról?

- Nagyon meglepett, hogy milyen nagy létszámban érintettek a gyerekek! A gyerekpopuláció 5%-a valamilyen módon kapcsolódik az epilepsziás rohamok valamelyikéhez és 1% az, aki epilepsziával él. A betegség van, hogy még ma is stigma.

Nagyon szíven ütött, hogy hallottam olyan nagyszülőről, aki egy rohamot látva nem ölelte meg többé az unokáját, mert úgy vélte, az ördög szállta meg.

Ha csak egy gyerek lesz, aki hasonló traumától megmenekül, már meg kellett írni ezt a könyvet. Sok tévhit tartja magát a mai napig, pedig egy sem igaz. Az epilepszia NEM zenész betegség, NEM a zsenik sajátja, NEM alakul kis azért, mert egy ijesztő kutya megugatta a gyereket és végképp NEM szállta meg őt az ördög!

- Kiknek ajánlott ez a könyv?

- Elsősorban az érintett gyerekeknek, hisz ők találják szembe magukat egy-egy roham után a csodálkozó, szörnyülködő szempárokkal. De fogódzó a szülőknek és a családnak is. És nagyon remélem, hogy iskolai közösségekhez is eljut, ahol nincs ott anya meg a nagyi, hogy segítsen, de rengeteget számít, hogy a pedagógus és a többi gyerek tudja, hogyan, miként reagál.

- Miért lett ez a két főszereplő?

- Valentin neve adta magát, hisz a 3. században élt pap, Szent Valentin nemcsak a szerelmesek, de az epilepsziával élők védőszentje is. A kutyája Mázli nevét az én régi, hűséges négylábú barátomról kapta, aki tíz évig volt mellettem. A jellemét és a fajtáját azonban egy valódi rohamjelző kutya hívta életre, aki egy kislány életét teszi könnyebbé évek óta. Engem meglepett, hogy az uszkárok ebben ilyen jók. A labrador sztereotípia élt a fejemben, mint segítő kutya.

- A mese elérhető volt az interneten már korábban. Milyen visszajelzéseket kaptál?

- Mivel két éve ilyentájt kezdtem az osztályra járni, pont mire meglett a mese, a világ kifordult a négy sarkából, és mi életünk első karanténjában csücsültünk, teljes bizonytalanságban, így a hogyan tovább kilátástalan lett. Viszont egy csodás emberi történet elkezdődött. Lakatos Júlia, honlaptervező mellénk állt és gyönyörű honlapot varázsolt a mesének, és Berecz Zsombor, a szentendrei Izbégi Általános Iskola tanulója az online oktatás kihívásai mellett megrajzolta a főbb karaktereket.

Így született, önkéntesen és szívszerelemből a mese első verziója, a honlap.

1600 látogatója volt amúgy az elmúlt másfél évben.

- Hol lehet hozzájutni a könyvhöz, illetve a neten elérhető-e most is?

- Már kapható a könyvesboltokban, online bárhol megrendelhető. Érdemes a könyvet választani, mert Balázs Eszter Anna csapata a Centrál Médiánál nagyon sokat hozzátett a szöveg minőségéhez és Endrődi Kata rajzai lenyűgözőek lettek. A kedvencem a könyv végén az általa illusztrált Arcképcsarnok, ahol epilepsziával élő hírességekkel ismerkedhetünk meg. Hogy csak pár példát említsek:

Neil Young, a világ egyik legjobb gitárosa, Julis Caesar világrengető hadvezér és a krimikirálynő Agatha Christie is érintett.

- Előző mesédet a YouTube-on is meg lehet nézni, hallgatni. Lesz-e ebből a könyvből is hasonló képes mesélés vagy esetleg animációs verzió?

- De jó lenne! Hátha épp ez a cikk hoz össze egy rajzfilmes szakemberrel, aki lát lehetőséget Valentin és Mázli történetében.

VIDEÓ: Sümi nem adja fel

- Az oldalad szerint meseíró pszichológus vagy. Mit jelent ez? Mi volt előbb, a mese vagy a pszichológia és hogy kapcsolódott össze a kettő?

- Eredetileg magyar szakos diplomát szereztem, és csak utána mentem pszichológia szakra. A gyerekeim születésével ért össze a két terület, ami valójában sosem volt különálló, hisz az irodalom és a pszichológia fókuszában is az ember áll. Akkor kezdtem írni, amikor a legtöbbet éjszakáztam a srácaim mellett. Én sem értem miként, de az írás klassz énidőnek bizonyult és egyik történet hozta a másikat.

- Mit gondolsz a mese szerepéről? Miért fontos a gyerek, a család, de a felnőttek életében is?

- Mert összeköt, mert megéljük, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy ez megtörtént mással is, és általa láthatunk egy addig talán ismeretlen új utat, ami a megoldás felé visz. Ha meg nem vagyunk érintettek, az érzelmi intelligenciánkat pallérozza, hisz valaki más szemszögéből láthatunk, élhetünk át dolgokat.

Hiszem, hogy az olvasás gyógyít. Csak kapcsolatokban gyógyulunk és a könyv egyfajta kapcsolat.

Döbbenten szembesültem a ténnyel, hogy a magyar lakosság mindössze 12%-a olvas rendszeresen (hetente!) könyvet, pedig rég tudjuk, aki többet olvas, jobban eligazodik az élet nagy dolgai közt. Tizenöt éve ez az arány még 25% volt.

- Neked is vannak gyerekeid. Nekik milyen meséket szoktál olvasni, mi a mostani kedvenc?

- A fiaim öt-, hét- és kilencévesek. Nincs este összebújós mese nélkül. Most épp Roald Dahlt olvassuk, egyiket a másik után. Közös nagy családi kedvencünk a Levél a Királynak. Tiuri történetét szerintem minden kisfiúnak ismernie kell. Szinte alig lehet amúgy választani, annyi a jobbnál-jobb kortárs mese. Szeretem az új nemzetközi népmesegyűjteményeket is, és egy régi gyerekkori kedvencem is most került elő, Mosonyi Alíztól a Pimpalin köpenye. Emlékszik rá valaki? Gyűrött, kopott, de csak a könyv. A történet pont olyan szép és aktuális, mint negyven évvel ezelőtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: