MÚLT
A Rovatból

Gucciban az eperföldre: egy 17 éves magyar lány kalandjai 1989-ben Nyugaton

Az Ekkoriban blog szerzője végre nekiindulhatott annak a világnak, amit eddig csak filmekből és hírből ismert. Osztrák levelezőpartnere (!) hívta meg a titokzatos Ausztriába. Mindez 1989-ben történt, és az akkori élmények valószínűleg sokaknak ismerősek lesznek.
Az Ekkoriban blog írása - szmo.hu
2017. május 31.



1965 és 1979 között születtél? Akkor te is az X generációba tartozol. Az Ekkoriban blog egy X-es mérföldkövecskéiről, rólunk, de nemcsak nekünk szól.

Magyarországon az köti őket össze, hogy valamennyien a Kádár-korszakban voltak gyerekek, de amikor 1990-ben az addigi társadalmi szabályok megtagadottá váltak, fiatal felnőttként egy ismerhetetlen jövő alakítójává kellett válniuk, ők lettek a rendszerváltó nemzedék képviselői. Az X-esek 2017-ben, pályájuk közepén vagy csúcsán járnak. Mai céljaik: biztos megélhetés, a munka és a magánélet egyensúlyba kerülése.

17 éves koromban, 1989-ben tette fel nekem a kérdést - "Ez Gucci?" - egy elegáns osztrák nő az eperföldre indulás előtt, amikor a farmerdzsekimen éppen kötöttem meg a kendőm. A kérdésből csak a GUCCI szót nem értettem.

Ezen nagyon megdöbbent. Minden máson meg én.

Majd kiugrottam a bőrömből, mikor valósággá vált, hogy németes levelezőpartnerem meghívott magukhoz Linzbe, Ausztriába – azaz Nyugatra! Hihetetlennek tűnt, hogy kettő teljes hétig úgy fogok élni és olyan körülmények között fogok élni, amit korábban csak a német adók reklámfilmjeiben láttam.

Szüleim könnyek és aggodalmak közepette felültettek a Keletiben az Orient Expresszre, és én elindultam. A határtól már nem tudtam nyugton maradni, kijöttem a fülkéből a folyosóra, teljesen lehúztam a vonat ablakát, rátámaszkodtam, hogy ne csapjon vissza, és nézelődtem. Mintha itt zöldebb lenne a fű! – jegyeztem meg magamban.

gucci1

A két hét alatt egyik döbbenetből estem a másikba. Nem értettem például, hogy a gyümölcsös tálban miért csak egy banán van az alma, meg a narancs mellett. Mi órákat álltunk sorban Magyarországon télen, ha híre ment (mert például bemondta a híradó), hogy banánszállítmány érkezett az országba. Ők bezzeg annyit vehetnek, amennyit csak akarnak, mégis csak egy van kitéve! Nem mertem elvenni az utolsót, pedig majd megvesztem érte. Helyette vettem egy almát, ami szabolcsi gyökerűként egyébként zsákszámra állt a pincénkben.

Június eleje volt, tombolt az eperszezon. Az osztrákok nagyon szeretnek és nagyon tudnak sütni. Ahogy ma nálunk is több helyen található "Szedd magad!" eperföld, úgy náluk is volt.

Szóltak, hogy olyan ruhába menjek, amit nem sajnálok,

ha földes lesz, bár a sorok között széna van, ami elvezeti a vizet (és tisztán tartja a leveleket meg a gyümölcsöket), de sosem lehet tudni. A farmer tűnt a legpraktikusabbnak, hozzá az előző évben Nyugat-Berlinben egy "Sonderangebot" (leárazás) során vett, de ennek ellenére az én szememben menő farmerdzsekivel. Annak idején nagy divat volt kendővel hordani, így egy könnyed mozdulattal rávetettem a vállamra azt, amelyiket már hónapok óta viseltem. Amikor megcsomóztam elől, az anyuka lélegzete elállt.

"Ez GUCCI?". Zavarba jöttem, mint mindig, amikor egy árva szót sem értettem abból, amit mondanak nekem. De ez mégiscsak egy rövid mondat! Mivel a kérdőszó megvolt, már csak azt kellett volna kitalálnom, hogy mi az a GUCCI. Még csak nem is hasonlított semelyik, általam ismert szóra, ami a kendőre, sálra, ruhadarabra utalna. Nem volt mit tenni, visszakérdeztem. "Hogy micsoda?" Az anyuka türelmesen megismételte: "Azt kérdeztem, hogy ez a kendő GUCCI?".

A kérdés bővebb formában is csak egyetlen ismeretlen szót tartalmazott, a GUCCI-t. "Nem tudom, kaptam. Egy kanadai távoli rokonunk unokája hagyta itt nekem, amikor pár éve Magyarországon járt, mert azt mondta, ő majd vesz magának egy másikat" – válaszoltam, miközben magamhoz vettem a táskám.

Könnyed és természetes válaszom egyértelművé tette az anyuka számára, hogy derengésem nincs, mi abban a kendőben a rendkívüli. Mielőtt felvilágosított volna, megerősítésképpen még megkérdezte, amit jól láthatott szabad szemmel is, hogy "És te ezt farmerkabáthoz hordod?" Sejtettem, hogy ezt egy kicsit rosszallja, hiszen ő mindig olyan nőiesen öltözött, de hát ő 40 éves volt, én meg 17. "Igen, mert olyan vidám, színes".

Tudatlanságom menthetetlen volt.

Ezért jobbnak látta, ha ad némi információt a pipacsos kendőmről. Próbálta velem érzékeltetni, hogy az bizony egy nagyon-nagyon drága, ikonikus luxusdarab. Drága?! De hát nekem a KALODERMA tusfürdő is drága volt Ausztriában, így nagyon nem tudtam hova tenni ezt a jelzőt! Aztán folytatta, hogy a virágminta, ami rajta van, megkülönbözteti ránézésre minden más kendőtől. És valóban. Az első virágmintás GUCCI kendő az 1960-as években készült Grace Kelly, későbbi monacói hercegnő számára. A sorozat mai darabjai most 330 euróba kerülnek, azaz kb. 100 000 forintba. Az interneten viszont nagy keletje van – gyűjtők körében – a régebbieknek is. De én most már el nem adom, sőt, azt hiszem, újra elkezdem hordani!

gucci2

Több meglepetést a hazautazásig nem okoztam. Én viszont minden nap egyik ámulatból estem a másikba.

Reggelente az anyuka leszaladt a sarki "Anker"-be (amit 25 éve várok, hogy bejöjjön Magyarországra úgy, hogy itt is marad, mert rövid ideig volt egy boltjuk például a Deák téren). Mire mi felébredtünk, terítve volt az asztal, a kosárkában a meleg kalács, croissant, zsemle, kenyér, persze mindenből fehér, barna és magos.

Reggeli után az anyuka kisminkelte magát, ügyelve arra, hogy a rúzs passzoljon a körömlakkjához,

mindezekhez pedig választott bizsut, ami összhangban volt a kosztümjével. Összekészülődtünk, és együtt elindultunk a nem sokkal korábban vásárolt MAZDA 323 típusú kis (nyugati!) autójával.

A katolikus iskolában, ahova a levelezőpartnerem járt, nekem tanulnom nem kellett, csak ücsörögnöm. A teremben színesek voltak a tanulók székei, és mindegyikben volt írásvetítő. A matektanáron nem volt se köpeny, se papucs, és látszott, hogy az óra előtt megerősítette a száján a rúzst. Egy szürke selyem nadrágkosztümöt viselt. Egyszer feladott egy "sehr, sehr schwer" (nagyon-nagyon nehéz) feladatot. Amikor érzékeltem, hogy kezdenek izzadni a diákok, megnéztem, hogy mit is kellene megoldaniuk, és jelentkeztem, mert én tudtam, és tudtam és tudtam! - mint a viccben.

A "sehr, sehr schwer" nálunk egy olyan feladat lett volna, amit elvártak egy hármas tanulótól, hogy meg tudja oldani. A történelem tankönyvre azt hittem, hogy félrenyomták. Mintha épp csak a "lényeg", azaz a hosszú szövegek maradtak volna ki belőle. Rengeteg színes kép, sok-sok jópofa kronológiai ábra.

Egyik tankönyv sem volt bekötve, de nem is volt rá szükség.

Egyszerűen olyan mutatósak és jól megkülönböztethetők voltak kívülről, hogy elég volt egy fóliával védeni az amúgy is erős első és hátsó borítókat.

Előfordult, hogy nem az iskolába mentem, hanem az anyukával tartottam a bankba, ahol dolgozott, hogy megmutassa a munkahelyét. Amikor beértünk, első dolga volt, hogy ránézett az órájára, majd az asztalán lévő jelenléti ívre felírta az érkezése időpontját percre pontosan – nem előbbre, nem későbbre, pont akkora, amikor érkezett.

Mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy minden nap sminkeli-e magát, azt válaszolta, hogy igen, mint minden munkatársnője, mert náluk elképzelhetetlen, hogy valaki anélkül menne a munkahelyére, hogy ne tenne fel legalább egy kis arcpírt vagy rúzst. Ezt egy osztrák nő nem engedheti meg magának!

Máskor a napot a nagymamával töltöttem (aki magyar származású volt, így jött a levelezős kapcsolat az unokájával). Amikor egyik délelőtt megláttam, hogy nekiáll palacsintát sütni, nagyon megörültem. Néztem, hogy készíti, de aggódtam, hogy vastag lesz. Aztán még jobban elkerekedett a szemem, amikor üresen összetekerte, és kb. 0,5 cm-es csíkokra vágta. Az igazi meglepetés viszont ezután jött, amikor kimerte nekem a húslevest, beletette a csíkozott palacsintatésztát, megszórta aprított snidlinggel, petrezselyemmel. Megkóstoltam. Húha! Ezt sosem gondoltam volna! A mai napig, ha Ausztriában járok, nem jövök úgy haza, hogy ne ennék valahol egy tányér "Frittatensuppe"-t.

leves1

Délután a nagymama leült a konyhába, maga elé vette a reklámújságokat, gondosan végiglapozgatta, megjelölgette magának. A következő napokban végigjárta azokat a boltokat, ahol akciósan vehette meg az egyébként márkás háztartási cikkeket, élelmiszereket.

Esténként, míg mi tévéztünk, vagy beszélgettünk Claudiával, az anyuka kivette az előző napokban felbontott vörösborát, egy üreges poharat teletöltött, és kortyolgatva a bort, könyvet olvasott. Ha olyan volt a hangulata, előugrott a dugi cigi is a ruhásszekrényből, ami több márkából rejtett egy-egy felbontott dobozt. Mindig csak egy szálat választott ki, és azt a bor mellé lassan, relaxálva elszívta.

A hétvégén kirándultunk, vagy családi összejövetel volt. Ausztriában létezik és ünneplik is az "Apák Napját" (Vatertag), ez június második vasárnapja. Mivel mind a levelezőpartnerem anyukája, mind annak testvére elvált volt, a 65 év körüli nagyapát ünnepeltük a Linz melletti hétvégi házas telken, az ő kedvenc cukrászdai tortájával, zenét hallgatva, énekelve, nevetgélve, a kancsóba pedig folyamatosan utántöltésre került az osztrákok egyik nagy kedvence a "Weißer Spritzer" (fröccs fehérborból).

Amikor eljött az idő a hazautazásra, hajnalban felültettek a Bécsig közlekedő gyorsvonatra. Nem értették, miért nem olyanra vettünk jegyet, ami Budapestig elhozott volna átszállás nélkül. Elmagyaráztam nekik, hogy végig szeretnék sétálni a Mariahilferstraßen, és vásárolgatni szuveníreket (szappant, FUJI filmet, dobozos kólát, dobozos sört stb.) a kicsike schillingemből.

Abba nem mentem bele, hogy legfőképp szeretnék elmenni térkép segítségével abba az underground lemezboltba, aminek a címét a "Rocklexikon" című könyvből másoltam ki egy cetlire, és amire utaltam a múltkor abban a blogbejegyzésemben, amelyikben elmeséltem, milyen nehéz volt hozzájutni a kedvenc lemezünkhöz a 80-as években.

mariahilfer1

Amikor bezártak a boltok, a Westbahnhofon felültem a pesti vonatra. Nem, rosszul fogalmazok. Felültem egy vonatra, ami előtt a peronon annak az expressznek volt a neve kiírva, amelyik a jegyemen is szerepelt. Nagyon sok csomagom volt, ezért időben elfoglaltam a helyem.

Az indulásig lett volna még majdnem egy óra, amikor a vonat egyszer csak ugrik egyet, és elkezd zötykölődni ki a pályaudvarról, egyenesen vissza, Linz irányába. Bepánikoltam. Cuccaimat hátrahagyva elkezdtem rohanni kocsiról kocsira (pedig mindig utáltam átmenni az ütközők fölötti szétcsúszó vaslapokon a két vagon között), hogy találjak valakit, akinek szólhatok, hogy rossz vonatra ültem. Végre jött velem szembe a kalauz.

Kisebb sokkos állapotban, nem erős német nyelvtudással megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy mi a bajom.

Amikor végre megértette, elkezdett nevetni, ami engem egy cseppet sem nyugtatott meg, különösen, hogy közben zakatolt a vonat, no meg a szívem. Majd lassított és megállt. Nem a szívem, a vonat. Aztán elindult visszafele, Bécs felé. Nem történt valójában semmi, csak másik vágányra irányították át, de ehhez több kilométert meg kellett tennie. Visszamentem a fülkébe, és kimerülten roskadtam le.

Nemsokára nyílt az ajtó, egy nagy hátizsákos, világító kék szemű, napbarnított, szőke hajú fiú állt az ajtóban. Rám mosolygott és intett a többieknek, hogy megvan az ülésük. Ő volt Dominique, a németül beszélő svájci fiú, aki egy szintén svájci és két amerikai barátjával Magyarország felé vették az irányt.

Annyira egymásra hangolódtunk a háromórás vonatút alatt (annak ellenére, én angolul egy szót sem tudtam, az amerikaiak viszont németül nem), hogy megbeszéltük: azt a két napot, amit Budapestre szántak, együtt töltjük, és én leszek az idegenvezetőjük. Találkozunk tehát másnap reggel a Deákon! De erről majd egy másik blogban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Nem színezi túl a valóságot, de ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni – S.E.R.E.G-kritika
Mire képes egy igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon? Megnéztük, hogyan indul a S.E.R.E.G.


Nem vagyunk elkényeztetve manapság (igaz, sosem voltunk) jó magyar sorozatokkal, főleg az agyontámogatott propagandafilmek korában. Na de mire képes egy hazai viszonylatban igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon?

Milyen más sorozat lehetne ma Magyarországon 900 millióval megtámogatva, mint egy tisztes katonai sztori, ahol apa-fia konfliktusokról és komoly, felelősségteljes férfiasságról témázgatnak?

Erős fenntartásokkal ültem neki tehát az első résznek. Kicsit vártam is, hogy mennyire lesz ez egy már-már parodisztikus mű, amilyen akár az Elk*rtuk is volt, vagy a Most vagy soha!. Ezzel szemben nem ez történik, hanem valóban megpróbáltak valami egészen korszerű, történetmesélésben is egészen helytálló sorozatot létrehozni.

A sorozat egyből egy rendkívül komoly harcjelenettel indít, ahol a főszereplő, Győrbíró (Csórics Balázs) makacsul, hősiesen felülírja a neki is kiadott parancsokat, majd önálló akciózásba kezd. Nem vagyok teljesen tisztában a katonai missziók törvényeivel, de tudtommal ennek a való életben sokkal szigorúbb következményei vannak, mint az, amilyen gyorsan túlteszi magát a sorozat ezen a felütésen. A harcjelenet egyébként szörnyen izzadságszagú, ahol páremberes lövöldözések mellett egészen komolyan vehetetlen halálok és effektek tűnnek fel. Mintha a kurd statiszták egy alsópolcos videójátékot imitálva hullanának el, az egyik gránát robbanásától való belassított elugrás pedig már-már komikus. Eszembe jut hirtelen a Sharknadónak egy felturbózott verziója, de a történet gyorsan tovább is áll.

Már Győrbíró házában vagyunk, aki a képek alapján a katonaság mellett lottózhatott is, amilyen lehengerlően szép családi házba sikerült berakni a főszereplőket. Megismerkedünk Marcival (Séra Dániel), akit a sorozat egy egészen céltalan figuraként próbál ábrázolni.

Maga a sorozat tehát két szálon fut, egyrészt a fiatal srác, aki az életét rendbe hozni jelentkezik tartalékos katonának, illetve az apáról, aki egy újabb misszióra próbál csapatot verbuválni.

Ez azért sem rossz, mert az izzadságszagú hőstetteket és a nagy, nemes dolgokat szépen ellensúlyozza az esetlen fiatal felnőtt története. Az előbb említett Marci mellett barátja, Jocó (Kövesi Zsombor) is szépen hozza a saját történetét, sok beszélgetés igazán emberi. Simán meg tudjuk kedvelni a karaktereket, és az is szuper, hogy a fiatalok nyelve végre nem megy át egy Amerikai Pite hasonmásversenybe, nem adtak a szereplők szájába „öcsisajtokat” és egyéb korszerűtlen kifejezéseket.

Egyelőre egy rész alapján, gyaníthatóan a missziós csapat összerakása a fő szál, ami viszont sokkal gyengébb, esetlen és logikátlan dialógusokkal. A színészek Kamarás Iván kivételével nem adnak sokat a karakterekhez, ami nem is biztos, hogy az ő hibájuk:

Sokkal inkább maguk a szerepek tűnnek kidolgozatlannak.

Szándékosan igyekeztem elsősorban sorozatként nézni, és csak másodsorban figyelni a szoftpropagandára, amit helyenként azért szépen elhelyeznek. Marci nézegeti a sereg honlapját, anyuka is elmondja, hogy a sereg megoldás lehet az ösztöndíj kifizetésére is, de még a katona apuka is a legkomolyabb motoron vereti, a tökéletesen kinéző családi házból reggel elindulva, ami a katonalét egy szép víziója. De valóban másodsorban van a „mi lehet jobb, mint katonának lenni” felkiáltás, a történetre ezerszer nagyobb hangsúlyt fektetnek. Természetesen a morális kérdések szépen megjelennek olyan hatásvadász vágóképekben, mint amikor a merengő Győrbíró egy boltból kijövő anyát pásztáz gyermekével.

Szerintem az egyik legtisztelhetőbb rész, hogy nem színezi túl a sorozat a valóságot, a katonai laktanyában az irodák, ahol Győrbíró is tengeti mindennapjait, még mindig tele van a kommunizmusból itt ragadt bútorokkal, a kórház folyosója, ahol Marci sebét összevarrják, pontosan olyan hányadékként néz ki, mint a legtöbb kórházi folyosó egyébként itthon.

Rengeteget gondolkodtam azon is, hogy miért kell a címben a sereget S.E.R.E.G.-ként írni. Csak online tudtam meg, hogy Szolgálat-Erény-Rend-Erkölcs-Gondviselés lesz a megfejtés. Gondolom, a pöszékre való tekintettel a „Szereg” kicsit furán adta volna ki, más S-betűs szót meg nem lehet kitalálni a katonasággal kapcsolatban.

Összegezve, a S.E.R.E.G. nem egy pokolian jó sorozat, ugyanakkor azt gondolom, hogy ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni. A fiatalok szála üdítő, az átlagos tévénéző szerintem nagyon gyorsan meg tudja szeretni Marci karakterét, és már várja a következő adást, hogy vajon sikerül-e neki Galambost (Gál Réka Ágota) meghódítani. Gyanúsan arra is kíváncsiak leszünk, hogy Kamarás Iván hogyan és mennyire akar kiszúrni Csórics Balázs karakterével. Ezek miatt pedig néha még meg is lehet bocsátani azokat a rém kellemetlen propagandisztikus részeket is, amikbe az egészet becsomagolják. Láttunk ennél rosszabb sorozatot még Netflixen is, bár azt gondolom, hogy a S.E.R.E.G miatt nem fog a hétköznapi ember a tévé előtt toporzékolva várni hétköznap esténként.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Felkavaró emlékek! Az űrből is jól látszott a szeptember 11-i terrortámadás füstje
Egy amerikai asztronauta, Frank Culbertson éppen a nemzetközi űrállomáson teljesített szolgálatot, amikor becsapódtak a repülőgépek a tornyokba. Az űrhajós felvételt készített a füstfelhőről.
Fotó: NASA - szmo.hu
2024. szeptember 11.



A tragédia évfordulóján ismét előkerült az az űrből készített videót, amin jól látszik a World Trade Center ellen elkövetett terrortámadás füstje. A NASA felvételén a hatalmas füstfelhő az űrből is jól kivehető volt.

Egy amerikai asztronauta, Frank Culbertson éppen a nemzetközi űrállomáson teljesített szolgálatot 400 kilométerre a Földtől, amikor becsapódtak a repülőgépek a tornyokba.

Az űrhajós szemtanúja volt a második torony összeomlásának 2001. szeptember 11-én.

Culbertson korábban már az Astronauts: Houston We Have a Problem című dokumentumfilmben beszélt arról a felejthetetlen napról. Így emlékezett vissza:

"Azonnal megpróbáltam szerezni egy videókamerát és egy ablakot, amely a megfelelő irányba néz. Az idő teljesen tiszta volt aznap. Könnyen kivehető volt New York: egy nagy fekete füstoszlop jött ki a városból, és ahogy ráközelítettem a kamerával, láttam ezt a nagy szürke foltot, amely beborítja Manhattan déli részét."

Az űrhajós azt is leírta, hogy a füst úgy nézett ki, mint valami furcsa virág, amelynek a szára dél felé áramlik.

(via Ladbible)


Link másolása
KÖVESS MINKET: