Gajdics Ottó Magyar Péterről: Bárcsak diktatúra lenne, akkor nem kellene elviselnünk
Gajdics Ottó arról ír a Magyar Nemzetben, hogy „érdemes lesz elgondolkodni azon, mivel tudtak ilyen sok honfitársunkban ilyen mérhetetlen gyűlöletet szítani ellenünk, miért hat ilyen intenzíven lejárató propagandájuk százezrekre, de most az öröm és az ünneplés ideje van. Hiszen ennek ellenére, ha nem is olyan mértékben, mint szerettük volna, ha nem is mindenütt, ahol nagyon kellett volna, de mégis győztünk mindkét választáson”.
A Szabad Föld főszerkesztője és a Hír TV Sajtóklub című műsorának rendszeres vendége szerint „az egyetlen hely, ahol fájdalommal vegyes az öröm, az Budapest. Nagyon komolyan kérem a társadalomtudományok kutatóit, fejtsék meg, honnan van Budapesten háromszázhetvenezer ember, akinek ez a semmiért felelősséget soha nem vállaló, semmit megoldani nem tudó, semmivel érdemben nem foglalkozó semmirekellő megfelel főpolgármesternek. Kik ezek? Mit akarnak? Miben bíznak, miben reménykednek? Jó demokrataként persze tudomásul vesszük az ő döntésüket is, amennyiben az újraszámolás után is így marad a helyzet, de vasárnap ez volt a legérthetetlenebb jelenség a szombathelyi és alföldi tornádókat nem számítva”.
A véleménycikkben szóba kerül Magyar Péter is:
„Igen, bevallom, magunkban, magánemberként fel szoktunk sóhajtani, bárcsak diktatúra lenne, akkor nem kellene elviselnünk, hogy ez a piperkőc gigerli naponta ötször telekürtöli az agymenéseivel a teljes magyar nyilvánosságot. Ám ez csak a morgás jogának megélése.”
A publicisztika végén levonja a vasárnapi választások konzekvenciáit is:
„...a vasárnapi két választás nagy vesztese tehát a posztkommunista-globalista ellenzék, a Tisza viszonylagos győzelme az ellenzéki oldalon viszont pirruszi lehet, amint kiderül a most lelkesedők számára, hogy az élő szövettel bevont mesterséges intelligencia olyan új helyzetbe került, amire nem talál előregyártott megoldásokat az interneten.”
