MÚLT
A Rovatból

Baklövések, szerencsétlenkedés és rossz döntések – 50 éve érte terrortámadás a müncheni olimpiai falut

Az áldozatok hozzátartozói 50 évvel az események után követelik, hogy Németország kérjen nyilvánosan bocsánatot az elkövetett hibákért és közvélemény félrevezetéséért, továbbá nyissák meg az ügy valamennyi dossziéját.


„A béke vagy te, sport” – milliószor idézik Pierre de Coubertin bárónak, a modernkori atyjának szavait. Az ókori történetíróktól tudjuk, hogy amikor az olümpiai Zeusz-szentély körül zajlottak a játékok, még a háborúzó felek is fegyverszünetet kötöttek. E hagyomány felelevenítése nemes elgondolás volt, de sajnos a 20. század történelme ezt felülírta, a legsúlyosabban 1972-ben, Münchenben.

Először az I. világháború idején, 1916-ban maradt el a Berlinbe tervezett VI. olimpia, majd a következő, 1920-as antwerpeni játékokra nem hívták meg a háborúban veszteseket, köztük éppen Németországot és Magyarországot. A sors különös játéka, hogy 1940-ben Tokióban lett volna az olimpia, 1944-ben pedig Londonban. A brit főváros négy évvel később automatikusan megkapta a rendezés jogát, míg a II. világháborúban kapitulált Japánnak egészen 1964-ig kellett várnia. Voltak olyan ötkarikás játékok, amelyekbe beleszólt a történelem: az 1936-os berlini olimpia a náci Németország és a fajelmélet dicsőítését volt valójában hivatott szolgálni, 1956-ban Melbourne-ben a magyarországi forradalom eseményei vertek nagy hullámokat (szó szerint is, azon a bizonyos „véres” magyar-szovjet vízilabda-meccsen), 1968-ban pedig az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy megrendezik-e az olimpiát a mexikóvárosi diáktüntetések vérbe fojtása miatt. A 2008-as pekingi olimpiát is beárnyékolták a tibeti mészárlásokról érkező hírek. 1972-ben Münchenben viszont a legesztelenebb terrorizmus szedte áldozatait az olimpiai faluban.

A II. világháború óta először rendeztek olimpiát német földön, és ez egyúttal a Német Szövetségi Köztársaság nemzetközi elfogadottságát is jelezte, ahol azokban az években megkezdődött a nyilvános szembenézés a nácizmus bűneivel, és a Nobel-békedíjjal kitüntetett Willy Brandt kancellár fémjelezte „keleti politika” az összeurópai enyhülés egyik motorja lett.

Minden adott volt a nagyszerű játékokhoz és a sportolókon semmi sem múlott: itt szerzett 7 aranyérmet a magyar nagyszülőkkel rendelkező amerikai csodaúszó, Mark Spitz, a háromszoros győztes szovjet Olga Korbut elindította a 40 kilós tinédzserek uralmát a női tornában, a finn közlekedési rendőr Lasse Viren állva hagyta mezőnyt 5000 és 10 ezer méteres síkfutásban egyaránt. Ugyancsak háromszor játszották el a himnuszt az úszócsarnokban 15 éves ausztrál Shane Gouldnak. Emlékezetes volt a magyarok szereplése: két nagyszerű veterán ért végre a csúcsra, a súlyemelő Földi Imre és az öttusa-legenda Balczó András. Gedó György személyében győztest köszönthettünk a Papp László-Ádler Zsigmond boksz-iskolából, Kulcsár Győző és a párbajtőrcsapat folytatta a vívó aranyhagyományokat, a birkózó „tuskirály” Hegedűs Csaba pedig Magyarország 100. olimpiai aranyérmét szerezte meg. A világ emlékezetében sajnos mégis a szeptember 5-i események élnek máig a legélénkebben.

A terrorakciót a palesztin „Fekete Szeptember” hajtotta végre, amely a két évvel a palesztin fegyveres szervezeteknek a Jordániából való kiutasítását megelőző véres összecsapásokról kapta a nevét. Ezek az 1967-es „hatnapos háború” után telepedtek át az Izrael által elfoglalt területekről a hasemita királyságba, de Jordánia nyugati kapcsolatai nem engedhették meg, hogy támogassa tevékenységüket. A legszélsőségesebbek összeköttetésben voltak az akkoriban feltűnő európai terrorista szervezetekkel, köztük a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakcióval (RAF) és az olasz Vörös Brigádokkal.

A támadás szeptember 5-én hajnali 4 óra 30-kor kezdődött. A „Fekete Szeptember” nyolc tagja sportmelegítőbe öltözve, de állig felfegyverezve a gyanútlan kanadai sportolók segítségével jutottak be az olimpiai faluba, majd az izraeli versenyzők szállására. Ezt könnyűszerrel megtehették, mert a biztonsági rendszabályok mai szemmel nézve elképesztően lazák voltak. Bár az egyik izraeli edző felriadt az érkezők zajára, már nem tudta betörésüket megakadályozni. Két sportolót azonnal megöltek, majd további 9 embert, öt edzőt, két birkózót és két súlyemelőt túszul ejtettek. Nem sokkal később az épület egyik ablakában megjelent egy csuklyás alak – a róla készült fotó lett a tragédia ikonikus ábrázolása.

Hogy a helyi hatóságok mennyire nem vették komolyan a terrorakciót, mutatja, hogy a riasztás után a helyszínre először csak néhány fegyvertelen rendőr érkezett. Nem sokkal 5 óra után a terroristák közölték követeléseiket – 236 izraeli börtönökben raboskodó társuk, valamint a két RAF-vezető, Andreas Baader és Ulrike Meinhof szabadon bocsátását és szabad elvonulást a túszok életéért cserébe – reggel 9 óráig adtak határidőt, mielőtt elkezdik foglyaik óránkénti kivégzését. Ennek ellenére 8 órakor az olimpia eredeti programja szerint megkezdődtek a díjlovagló versenyek.

Golda Meir izraeli kormányfő azonnal közölte, hogy nem tárgyalnak a terroristákkal. A túszejtők erre kidobták az ablakon Mosé Weinberg birkózó holttestét.

Mint egy nemrég készült dokumentumfilmből kiderült, a későbbi miniszterelnök Ehud Barak, aki egy elit antiterrorista kommandó parancsnoka volt, felajánlotta Willy Brandtnak egysége segítségét, a kancellár azonban ezt országa alkotmányára hivatkozva elutasította. A nyugatnémet kormány ehelyett válságstábot hozott létre, Manfred Scheiber müncheni rendőrfőnök korlátlan pénzösszeget kínált fel, amit a terroristák nem fogadtak el ugyan, de ötször is meghosszabbították ultimátumuk lejártát. Délután 17 órakor egy repülőgépet követeltek, amely Kairóba vinné őket túszaikkal együtt. Ekkor Hans-Dietrich Genscher külügyminisztert és Walter Trögert, az olimpiai falu polgármesterét beengedték az elfoglalt épületbe. Ezt követően a hatóságok egy autóbuszt bocsátottak a terroristák rendelkezésére, amelyről két helikopterre szálltak át a NATO fürstenfeldbrucki légitámaszpontja felé. Itt egy Boeing 727-es várta őket, a gép legénysége mellett 6 fegyveres, ám tapasztalatlan rendőr is készenlétben állt.

Az volt az elképzelésük, hogy két terroristát, akik át akarják vizsgálni a gépet, ártalmatlanná tesznek, és közben a kivezényelt öt mesterlövész végez a helikopterekben maradtakkal. 22 óra 30-kor leszálltak a helikopterek. Hatan mentek fel a gépre, négyen a pilótákat tartották sakkban, ketten pedig bejárták a gépet. Amikor rájöttek, hogy csapdába kerültek, futni kezdtek vissza a helikopterekre. A mesterlövészek, akiket a vészhelyzetben helyi lövészklubokból toboroztak, ekkor kaptak tűzparancsot. Ez utóbbiak azonban nem tudtak egymással kapcsolatba lépni, és fegyvereikhez nem voltak éjszakai lövéshez szükséges eszközeik. Nem sokkal éjfél után kitört a tűzharc, közben a rendőrség túl későn indított a helyszínre páncélozott járműveket. A terroristák előbb felrobbantották az egyik helikoptert, a másikban lévő túszokat pedig kivégezték. A támadók közül hármat sikerült végül elfogni, a többieket lelőtték. Utólag kiderült, hogy az izraeli titkosszolgálatok sem voltak ártatlanok a tragédiában, mivel már korábban kaptak olyan jelzéseket palesztin szervezetekbe beépült informátoroktól, hogy „az egész világ figyelmét felkeltő akcióra” készülnek, de nem tulajdonítottak neki különösebb figyelmet.

Csupán néhány óra telt el a vérengzés óta, amikor az olimpiai faluban ünnepélyes szertartáson emlékeztek meg az áldozatokról, majd Avery Brundage, a NOB amerikai elnöke beszédében az olimpiai mozgalom erejét méltatta és kimondta az azóta is sokat idézett mondatot: „A játékoknak folytatódniuk kell.”

Szeptember 6-án délután 70 ezer néző előtt a labdarúgótorna középdöntőjét vívta a magyar és az NSZK válogatott, a mieink nyertek 4-1-re. A nézőtéren néhányan egy transzparensen emlékeztettek a 17 halottra, de a biztonságiak kivezették őket a stadionból. A korabeli nyugati sajtó szerint „az olimpiai játékok örökre elvesztették ártatlanságukat”. A New York Times egyenesen viccnek nevezte az „olimpiai békét”, a lap kommentátora úgy vélte: a játékok nemhogy erősítik a nemzetek barátságát, hanem sokkal inkább a nacionalista érzelmek elmélyítését szolgálják.

Az események folytatása volt október 29-én a Lufthansa egyik járatának eltérítése. A géprablók a három tárgyalásra váró Fekete Szeptember-tag szabadon bocsátását követelték, amit a nyugatnémet hatóságok meg is tettek. Egyes megfigyelők szerint azért, hogy levegyék magukról az ítéletek terhét, és egyúttal nem kelljen elszámolni a válságkezelés baklövéseivel.

Néhány héttel ezelőtt a tekintélyes izraeli Jediót Ahronót napilap megírta: annak idején a német hatóságok eltitkolták, hogy megállapodtak a Fekete Szeptemberrel: ha szabadon engedik a három elfogott terroristát, a szervezet nem hajt végre további támadásokat az NSZK-területén.

A kiszabadult három terroristát végül az izraeli titkosszolgálat ölte meg, a harmadiknak sikerült egy afrikai országba menekülnie. A Moszad ezt követően másfél évtizeden keresztül folytatott hajtóvadászatot a müncheni terrorakció szervezői és feltételezett támogatóik ellen, míg egyes palesztin mozgalmak, elsősorban a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezet inkább ügyük nemzetközi elismertetésére fektették a hangsúlyt az erőszakos cselekmények helyett. Ez vezetett a reménykeltő 1993-as oslói megállapodásokhoz, de az izraeli-palesztin megbékélés azóta is várat magára…

Az izraeli áldozatok hozzátartozói azóta sem bocsátottak meg. Ötven évvel az események után követelik, hogy Németország kérjen nyilvánosan bocsánatot az elkövetett hibákért és közvélemény félrevezetéséért, továbbá nyissák meg az ügy valamennyi dossziéját, hogy végre világosan lehessen látni a terrorakciónak és hátterének minden apró részletét. A családtagok elégedetlenek a német állam által felajánlott, berlini források szerint összesen 10 millió eurós kártérítéssel is, éppen ezért nem hajlandók részt venni a szeptember 5-i évfordulós megemlékezésen sem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Nem színezi túl a valóságot, de ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni – S.E.R.E.G-kritika
Mire képes egy igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon? Megnéztük, hogyan indul a S.E.R.E.G.


Nem vagyunk elkényeztetve manapság (igaz, sosem voltunk) jó magyar sorozatokkal, főleg az agyontámogatott propagandafilmek korában. Na de mire képes egy hazai viszonylatban igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon?

Milyen más sorozat lehetne ma Magyarországon 900 millióval megtámogatva, mint egy tisztes katonai sztori, ahol apa-fia konfliktusokról és komoly, felelősségteljes férfiasságról témázgatnak?

Erős fenntartásokkal ültem neki tehát az első résznek. Kicsit vártam is, hogy mennyire lesz ez egy már-már parodisztikus mű, amilyen akár az Elk*rtuk is volt, vagy a Most vagy soha!. Ezzel szemben nem ez történik, hanem valóban megpróbáltak valami egészen korszerű, történetmesélésben is egészen helytálló sorozatot létrehozni.

A sorozat egyből egy rendkívül komoly harcjelenettel indít, ahol a főszereplő, Győrbíró (Csórics Balázs) makacsul, hősiesen felülírja a neki is kiadott parancsokat, majd önálló akciózásba kezd. Nem vagyok teljesen tisztában a katonai missziók törvényeivel, de tudtommal ennek a való életben sokkal szigorúbb következményei vannak, mint az, amilyen gyorsan túlteszi magát a sorozat ezen a felütésen. A harcjelenet egyébként szörnyen izzadságszagú, ahol páremberes lövöldözések mellett egészen komolyan vehetetlen halálok és effektek tűnnek fel. Mintha a kurd statiszták egy alsópolcos videójátékot imitálva hullanának el, az egyik gránát robbanásától való belassított elugrás pedig már-már komikus. Eszembe jut hirtelen a Sharknadónak egy felturbózott verziója, de a történet gyorsan tovább is áll.

Már Győrbíró házában vagyunk, aki a képek alapján a katonaság mellett lottózhatott is, amilyen lehengerlően szép családi házba sikerült berakni a főszereplőket. Megismerkedünk Marcival (Séra Dániel), akit a sorozat egy egészen céltalan figuraként próbál ábrázolni.

Maga a sorozat tehát két szálon fut, egyrészt a fiatal srác, aki az életét rendbe hozni jelentkezik tartalékos katonának, illetve az apáról, aki egy újabb misszióra próbál csapatot verbuválni.

Ez azért sem rossz, mert az izzadságszagú hőstetteket és a nagy, nemes dolgokat szépen ellensúlyozza az esetlen fiatal felnőtt története. Az előbb említett Marci mellett barátja, Jocó (Kövesi Zsombor) is szépen hozza a saját történetét, sok beszélgetés igazán emberi. Simán meg tudjuk kedvelni a karaktereket, és az is szuper, hogy a fiatalok nyelve végre nem megy át egy Amerikai Pite hasonmásversenybe, nem adtak a szereplők szájába „öcsisajtokat” és egyéb korszerűtlen kifejezéseket.

Egyelőre egy rész alapján, gyaníthatóan a missziós csapat összerakása a fő szál, ami viszont sokkal gyengébb, esetlen és logikátlan dialógusokkal. A színészek Kamarás Iván kivételével nem adnak sokat a karakterekhez, ami nem is biztos, hogy az ő hibájuk:

Sokkal inkább maguk a szerepek tűnnek kidolgozatlannak.

Szándékosan igyekeztem elsősorban sorozatként nézni, és csak másodsorban figyelni a szoftpropagandára, amit helyenként azért szépen elhelyeznek. Marci nézegeti a sereg honlapját, anyuka is elmondja, hogy a sereg megoldás lehet az ösztöndíj kifizetésére is, de még a katona apuka is a legkomolyabb motoron vereti, a tökéletesen kinéző családi házból reggel elindulva, ami a katonalét egy szép víziója. De valóban másodsorban van a „mi lehet jobb, mint katonának lenni” felkiáltás, a történetre ezerszer nagyobb hangsúlyt fektetnek. Természetesen a morális kérdések szépen megjelennek olyan hatásvadász vágóképekben, mint amikor a merengő Győrbíró egy boltból kijövő anyát pásztáz gyermekével.

Szerintem az egyik legtisztelhetőbb rész, hogy nem színezi túl a sorozat a valóságot, a katonai laktanyában az irodák, ahol Győrbíró is tengeti mindennapjait, még mindig tele van a kommunizmusból itt ragadt bútorokkal, a kórház folyosója, ahol Marci sebét összevarrják, pontosan olyan hányadékként néz ki, mint a legtöbb kórházi folyosó egyébként itthon.

Rengeteget gondolkodtam azon is, hogy miért kell a címben a sereget S.E.R.E.G.-ként írni. Csak online tudtam meg, hogy Szolgálat-Erény-Rend-Erkölcs-Gondviselés lesz a megfejtés. Gondolom, a pöszékre való tekintettel a „Szereg” kicsit furán adta volna ki, más S-betűs szót meg nem lehet kitalálni a katonasággal kapcsolatban.

Összegezve, a S.E.R.E.G. nem egy pokolian jó sorozat, ugyanakkor azt gondolom, hogy ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni. A fiatalok szála üdítő, az átlagos tévénéző szerintem nagyon gyorsan meg tudja szeretni Marci karakterét, és már várja a következő adást, hogy vajon sikerül-e neki Galambost (Gál Réka Ágota) meghódítani. Gyanúsan arra is kíváncsiak leszünk, hogy Kamarás Iván hogyan és mennyire akar kiszúrni Csórics Balázs karakterével. Ezek miatt pedig néha még meg is lehet bocsátani azokat a rém kellemetlen propagandisztikus részeket is, amikbe az egészet becsomagolják. Láttunk ennél rosszabb sorozatot még Netflixen is, bár azt gondolom, hogy a S.E.R.E.G miatt nem fog a hétköznapi ember a tévé előtt toporzékolva várni hétköznap esténként.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Felkavaró emlékek! Az űrből is jól látszott a szeptember 11-i terrortámadás füstje
Egy amerikai asztronauta, Frank Culbertson éppen a nemzetközi űrállomáson teljesített szolgálatot, amikor becsapódtak a repülőgépek a tornyokba. Az űrhajós felvételt készített a füstfelhőről.
Fotó: NASA - szmo.hu
2024. szeptember 11.



A tragédia évfordulóján ismét előkerült az az űrből készített videót, amin jól látszik a World Trade Center ellen elkövetett terrortámadás füstje. A NASA felvételén a hatalmas füstfelhő az űrből is jól kivehető volt.

Egy amerikai asztronauta, Frank Culbertson éppen a nemzetközi űrállomáson teljesített szolgálatot 400 kilométerre a Földtől, amikor becsapódtak a repülőgépek a tornyokba.

Az űrhajós szemtanúja volt a második torony összeomlásának 2001. szeptember 11-én.

Culbertson korábban már az Astronauts: Houston We Have a Problem című dokumentumfilmben beszélt arról a felejthetetlen napról. Így emlékezett vissza:

"Azonnal megpróbáltam szerezni egy videókamerát és egy ablakot, amely a megfelelő irányba néz. Az idő teljesen tiszta volt aznap. Könnyen kivehető volt New York: egy nagy fekete füstoszlop jött ki a városból, és ahogy ráközelítettem a kamerával, láttam ezt a nagy szürke foltot, amely beborítja Manhattan déli részét."

Az űrhajós azt is leírta, hogy a füst úgy nézett ki, mint valami furcsa virág, amelynek a szára dél felé áramlik.

(via Ladbible)


Link másolása
KÖVESS MINKET: