"Víz helyett sárga lé folyt a csapból, a röntgen többször is elromlott" – egy magyar beteg kórházi élményei
Mária tavaly decemberben kezdett fulladni, előbb csak alkalmanként, aztán egyre gyakrabban. A háziorvosa először antibiotikumot és köptetőket írt fel neki, majd miután egyik sem bizonyult hatásosnak, elküldte őt a tüdőgyógyászatra. Ott azt mondták, hogy asztmás, de ez is hibás diagnózisnak bizonyult.
Egymás után kereste fel az orvosokat, azonban egyikük sem tudta kideríteni, mi okozza a tüneteit. Végül, miután hónapok alatt sem javult az állapota, ismét tüdőgyógyászt váltott, és ekkor egy röntgent követően kiderült, hogy légmelle van. Ez azt jelenti, hogy levegő és folyadék került a tüdeje és a mellhártyája közé, emiatt az előbbi összeesett.
Mivel ez életveszélyes állapot – ha tüdejének másik fele is összeesik, megfulladt volna –, már haza sem engedték, azonnal beutalták a Honvédkórházba. Itt bevezettek egy csövet az oldalába, ezzel próbálták kiszívni a folyadékot és a levegőt a tüdejéből. Ez protokolleljárásnak számít, amivel próbálják elejét venni a műtétnek, de az ő esetében nem hozott eredményt.
Hat nap után annak ellenére engedték ki, hogy még maradt egy légbuborék a tüdejében (ezt a zárójelentésbe is beleírták), az orvosa mégis úgy ítélte meg, hogy hazamehet. Az utolsó napon már kontroll röntgent sem csináltak.
Azonban néhány nap elteltével újra jelentkeztek a korábbi tünetei, ezért visszament a kórházba, de az említett orvos azt mondta neki, nincs ideje foglalkozni vele.
"Felajánlották, hogy bemehetek a sürgősségire, ahol 6-8 óra várakozás után talán csinálnak majd egy röntgent" – emlékszik vissza. Úgy döntött, inkább másik kórházat keres, és végül egy ismerőse közbenjárására a Korányi Intézet mellkassebészeti osztályán kötött ki. Az igazi kálvária azonban csak ezután kezdődött.
"Már maga az épület is rettenetesen lepusztult, olyan érzés belépni, mintha a '70-es évekbe kerültünk volna vissza" – meséli. Az ágyak elmondása szerint olyanok voltak, mintha egy deszkalapon feküdne az ember, a matracot szinte egyáltalán nem lehetett érezni, annyira vékony volt.
Rögtön az első napon, amikor bekerült, ismeretlen okból nem volt víz az egész osztályon. Másnap műtötték volna, de emiatt el kellett halasztani.
Amikor aztán több mint 24 óra elteltével ismét volt folyóvíz, abban sem volt sok köszönet: azt a sárgás levet, ami a csapokból folyt, szerinte csak jóindulattal lehet víznek nevezni – nincs kizárva, hogy iható volt, de ő nem merte megkóstolni.
Az egész folyosón összesen egy koedukált vécé volt, illetve még egy női és egy férfi, utóbbiakat viszont a rosszabb állapotú betegek nem tudták használni, mivel nem volt bennük nővérhívó gomb (vagyis ha valakire rátörne a rosszullét, így nem tud segítséget hívni).
Zuhanyzóból is csak egy volt, az ajtón egy elfordítható táblával jelezték, épp férfi vagy nő tartózkodik-e bent.
Hűtőből két kicsi jutott a folyosóra, de ezt is csak az használhatta, aki nem volt ágyhoz kötve, mivel a nővérek hiába voltak végtelenül segítőkészek, csak ritkán fért bele az idejükbe a rengeteg feladatuk mellett, hogy kiválogassák és odavigyék az illetőnek a saját dolgait.
Ezért Máriának is a kórházi koszttal kellett beérnie, amire elmondása szerint a moslék volt a legjobb szó.
– idézi fel. "Rendszerint valami fehérrépás, krumplis, sós vízzel felöntött löttyöt tettek mindenbe, a leves mellett a főzelékeket is ezzel öntötték fel, sőt még a rizsbe is belekeverték. De akármit csináltak belőle, ehetetlen volt" – teszi hozzá.
Mint mondja, az is előfordult, hogy reggelire nem küldtek elegendő adagot, így valakinek csak sajt jutott, másnak csak vaj. A mellé adott kenyér szintén olyan minőséget képviselt, amit ő személy szerint utoljára talán az iskolai menzán tapasztalt. A felvágottakat pedig amiatt kellett többször is kidobnia, mert konkrétan büdösek voltak.
A Honvédkórház egyébként ezen a téren teljesen másik dimenziót képviselt: ott kérésre biztosítottak vegetáriánus étrendet, sőt az általa követett speciális diétát is figyelembe vették.
Amikor a műtétet követően már épp kivették volna a testébe vezetett csöveket, az okozott újra egy nap csúszást, hogy elromlott a röntgen. Másnapra megjavították, de három vagy négy nappal később újra elromlott.
– emlékszik vissza. Mindezt úgy, hogy az őt műtő orvos azt tanácsolta neki, egy hétig ne szálljon semmilyen járműre.
Gyógyszerekből is állandó hiány volt. Az egyik szobatársát megcsípte egy darázs, pont a műtétje előtti napon. Szólt róla a nővéreknek, de kalciuminjekción kívül nem tudtak mást adni neki, se Fenistil, se más kenőcs nem volt.
Jégakkuból szintén csak egy darab volt az egész osztályon, ezen kellett osztozkodni. Ha valakinek bedagadtak az erei a vérvételtől, de épp egy másik beteg használta, nem tudták odaadni neki.
Egyszer az ágytál-fertőtlenítő gép is elromlott, ráadásul éppen akkor, amikor neki használnia kellett a sajátját. Ekkor annyit mondtak neki, hogy sajnos nem tudják kicserélni az ágytálját, legfeljebb csak a meglévőt visszahozni fertőtlenítés nélkül.
És hogy mindezek mellett mi a pozitívum?
A körülmények ellenére azért pozitív kicsengése is van a történetnek: Mária szerint az orvosok hihetetlenül lelkiismeretesek és felkészültek voltak, egy 6-8 főből álló csoport végezte a viziteket, megbeszélték egymással mindenkinek az esetét, és részletes tájékoztatást adtak róla.
Ez különösen annak fényében volt kellemes csalódás számára, hogy a háziorvosa, akihez hónapokig járt fuldoklással, pszichiátriára akarta küldeni őt. Mondván, ott majd felírnak neki valami jó kis gyógyszert, és attól majd újra kap levegőt. Holott ekkor – mint utólag kiderült – már olyan súlyos volt az állapota, hogy mentőt kellett volna hívni hozzá.
Így különösen megnyugtató volt számára, hogy a Korányiban az első perctől azt érezte, jó kezekben van. A nővérek szintén mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak - arról nem tehetnek, hogy az elképesztő mértékű leterheltség miatt még így sem jut idejük mindenki gondjával-bajával foglalkozni.
Fontosnak tartja kiemelni azt is, hogy a rehabilitációra kimondottan nagy hangsúlyt helyeztek a kórházban:
többször visszahívták kontrollra, elmondták neki, milyen lehetőségei vannak gyógytornára. Sőt, miután az utolsó csövet kivették belőle, még két napig benntartották megfigyelésre, így egyáltalán nem érezte azt, hogy minél hamarabb szabadulni akarnak tőle.
A történetnek talán annyi a tanulsága, hogy a magyar egészségügyben dolgozóként tényleg csak elképesztő mértékű elhivatottsággal lehet megmaradni. Szerencsére itt ebben nem volt hiány, különben elképzelni is nehéz, milyen sors várna a beutalt betegekre.
(A témával kapcsolatban megkerestük a Korányi Intézetet is, ha reagálnak, frissítjük a cikket.)
