Közeleg a karácsony, ne őrülj meg!
Megcsinálom az asztalt, ő hadonászik a sodrófával és térden vág vele. „Semmi baj” mondom, pedig csillagokat látok. Majd amint kikerül a mézeskalács tészta a gyúródeszkára, jön a kedvenc mondat, a mondat, amitől a seggemig karmol le az ideg, főzésnél, hajmosásánál, leckeírásnál, csomó kioldásnál, haj összefogásnál:
„Hagyjál Anyu! Én tudom, hogy kell!”
De nem tudja. Honnan is tudná, hogyan kell tésztát nyújtani, vagy bármit is csinálni, 7 éves. Nem baj. A Karácsonyra gondolok és arra, hogy nem nyomhatom a kis arcába a mézeskalács tésztát, mert akkor erre emlékezne, felhánytorgatná évek múlva is, engem meg gyötörne a lelkiismeret. Hagyom inkább.
Szaggatja a tésztát, szól a karácsonyi zene, én közben elkészülök a cukormázas díszítőzsákkal. Az első adag be is kerül a sütőbe. Kimegyek a konyhába.
Egy armageddonra megyek vissza, egy atomrobbanásra, ami miatt evakuálni kell a nappaliban lévőket.
Nem is hiszem el, amit látok. A gyerek táncolt a zenére, habzsákkal a kezében, felugrott és megcsúszott a parkettán. Ahogy elesett, szétrobbant a habzsák.
Cukormáz folyik a csillárról, a függönyről, a díszről a falon, Jézusról a Betlehemben, mindenhol ott van a rohadt, ragadós cukormáz, amit még márciusban is fogok találni a lakásban a tűlevelekkel együtt. A gyerek üvölt, bőg, vérzik a térde, én meg sírva nevetek és keresztülesek két agyvérzésen és egy idegösszeomláson. Amíg ellátom a sérültet, szénné ég az első adag a sütőben, ömlik be a füst a nappaliba és a Bublé cd is megakadt.
Kedves Anyukák! Nem igazán lesz minden olyan, ahogyan elképzeltük, de ne adjuk fel! Boldog Karácsonyt és idegösszeomlás nélküli ünnepeket kívánok!
