KULT
A Rovatból

„Én már nem nevelhetem úgy a gyerekeimet, ahogyan engem neveltek” - interjú a Büfik és bukások írójával

Herczeg Zsolt 5 éve indította el apanaplóját a WMN-en. Írásai 2018-ban könyvben is megjelentek, november 25-én pedig Újabb büfik és bukások címmel érkezik a második kötet.


Herczeg Zsolt 2016-ban indította el apanaplóját a WMN.hu-n, miután megszületett kisfia, Tomika. Humoros írásai hamar népszerűek lettek, 2018-ban pedig könyvben is megjelentek. Az apanaplót kislánya, Anna érkezése után is folytatta, november 25-én pedig Újabb büfik és bukások címmel érkezik a második könyv.

- A második könyvedben már a járvány is megjelenik. Hogyan éltétek meg ezt az elmúlt másfél évet két kicsi gyerekkel?

- A járvány a mi életünket is megváltoztatta. Ugyanazt szenvedtük el, mint a többi család. Én nagyon szerencsés vagyok, mert megmaradt a munkahelyem, nem betegedett meg a családom, és én sem. Home office-ba kényszerültem, ami rádiós újságíróként kifejezetten nagy kihívás lett volna, de szerencsére a munkahelyem kiválóan vizsgázott ebben, és nem is a nappaliban kellett dolgoznom, mint sok pályatársamnak. Leköltöztem az alagsorba, ahol még korábban kialakítottam magamnak egy irodát, így gyakorlatilag minden reggel ugyanúgy elindultam dolgozni, mint korábban, csak most oda mentem le. Az elmúlt másfél évet tehát ebben a pincében kialakított magánstúdióban töltöttem, ami minimálisra redukálta a szociális életemet magánemberként és újságíróként is. Mindezt felváltva tudtam élvezni és átkozni. A helyzetről pedig nyilván a gyerekek is értesültek, hiszen először látták az óvintézkedéseket, hogy maszkot kell viselnünk, aztán azt, hogy nem mehetünk be velük az óvodába, bölcsödébe. Többször voltak szünetek is, például amikor Tomika összes óvónője koronavírusos lett, ezért bezárták az óvodát, és otthon kellett lenni velük.

- Hogyan beszélgettetek erről a helyzetről a gyerekekkel?

- A gyerekeknek nagyon egyszerűen kell elmagyarázni ezeket a helyzeteket. Elmondtuk nekik, hogy járvány van. Elmagyaráztuk, hogy van egy nagyon picike dolog, amit úgy hívnak, hogy koronavírus, és ez megbetegíti az embereket. Ez egy nagyon veszélyes betegség, ami ellen nincs gyógyszer - akkor, ugye, még oltás sem volt -, ezért most nem szabad találkozni az emberekkel, kezet fogni, puszit adni, mert akkor elkapjuk és megbetegszünk.

Amit a gyerekek ilyenkor szeretnek hallani, és ami egyébként nagyjából igaz is volt, az az, hogy „ti biztonságban vagytok”, „rátok ez nem igazán veszélyes”. Ők elképesztően gyorsan alkalmazkodtak ehhez a helyzethez. Nyilván követelték, hogy nekik is legyen dinoszauruszos és hercegnős maszkjuk, amit egyébként nem viseltek soha 10 másodpercnél tovább, de nem is kötelező nekik még a mai napig sem.

- Az ő életük is teljesen megváltozott: nem járhattak közösségbe, volt egy olyan időszak, amikor még játszótérre sem.

- Traumatikus élmény egy kisgyereknek, amikor a játszótér szalagokkal van körbevéve. Amikor csak lehetett, elvittük őket kihalt parkokba, erdőbe, hogy szaladgálhassanak.

Ugyanakkor minden igyekezetünk dacára a koronavírus-járvány miatt érezhetően kárt szenvedett a szociális, mentális, testi és lelki fejlődésük. Ebben az életkorban olyasmiknek kell történnie az emberrel, amit nem lehet később bepótolni.

Egy felnőtt ember tud várni másfél évet arra, hogy ismét találkozzon a barátaival, vagy újra elmehessen egy koncertre, utazni, de egy kisgyerekkel nem lehet bepótolni azt, aminek 2-3-4-5 éves korában kellene megtörténnie.

- Egy 3 és egy 5 éves gyereket lekötni a nap 24 órájában, főleg otthon a négy fal között kemény feladat. Ti hogyan oldottátok ezt meg?

- Vettünk egy trambulint a lakásba, felfúrtunk egy hintát a nappali és a konyha közé, nyáron egy komplett uszodát rendeztünk be az erkélyen medencékkel, a társasház kertjében felállítottunk egy csúszdát, és rengeteg mozgásos feladatot találtunk ki nekik: építettünk akadálypályát a lakásban, amiben lehetett kúszni-mászni, ugrálni. De volt, hogy az egész nappalit játszóházzá alakítottuk át szőnyegekkel, párnákkal, ami aztán estére leomlott, másnap pedig újra felépült. Akkor volt igazán nehéz dolgunk, amikor Tomika kontaktszemély lett, ezért 10 napig nem léphetett ki a lakásból. Ő egy rendkívül aktív kisfiú, hatalmas mozgás- és kommunikációs igénye van, ezért ez mindenképp hatalmas kínszenvedés volt számára. De ezt is átvészeltük.

- Sok családot, kapcsolatot megerősített, hogy újra rengeteg időt töltöttek együtt, de voltak olyan esetek is szép számmal, ahol pont emiatt bomlott fel az egység.

- Nekünk erős a kapcsolatunk Zsuzsival, és korábban is sokat beszélgettünk, mert én egy ilyen elemzős, analizálós ember vagyok. Szóval sok beszélgetéssel, megértéssel és rengeteg türelemmel azt tudatosítottuk egymásban, hogy ez nem egy olyan helyzet, ami mindig így lesz. Éppen ezért kellett figyelmeztetni magunkat arra is, hogy ahhoz se szokjunk hozzá, ami jó és kényelmes ebben a szituációban. Sokat segít egy ilyen helyzetben az is, ha másokért tudunk tenni. Van az emberben egy megküzdési stratégia, vagyis ha fél valamitől, akkor a félelem elmúlik, amikor elkezd cselekedni.

Az, hogy mi trambulint, csúszdát, medencét vásároltunk, kihalt helyeket kerestünk, maszkokat szereztünk be, játszóházat építettünk a nappaliban, vagy segítettünk másoknak bevásárolni, én online mesét olvastam családok ezreinek, mind csökkentették a tehetetlenséget, és azzal az érzéssel töltöttek el, hogy küzdünk, cselekszünk, tehát nemcsak elszenvedői vagyunk ennek a történetnek, hanem alkalmazkodunk hozzá, sőt alakítjuk is azt.

Ennek köszönhetően elég aktívan éltük át ezt az időszakot. Nekem pedig, persze, sokat segített, hogy havonta egyszer írhattam is az érzéseimről. Bár nem mindig a járvány volt a téma, mert az élet közben ugyanúgy ment tovább.

- Még a korábbi cikkeidben írtál arról, hogy egy csendes apaforradalom zajlik. Azóta már eltelt néhány év és a járvány miatt többségében átalakult a családok élete is. Mit gondolsz, hol tart ez most?

- Szerintem vannak családok, ahol ez megtorpant és visszafordult. Vannak felmérések arról, hogy nagyon sok nő, aki a járvány előtt is jóformán teljesen egyedül birkózott meg a gyerekneveléssel, a háztartás gondjaival, most még több ilyen úgynevezett láthatatlan munkát végez. Viszont ott, ahol, ha gyakorlat még nem is, de igény már volt a férfiban és a nőben, hogy egy kicsit kiegyensúlyozottabban vállalják a terheket a mindennapokban, a járvány nagy lökés volt.

A férfiak otthon voltak, ezért látták, hogy a gyereknevelés és a háztartás vezetése egy kőkemény munka, holott korábban esetleg el sem tudták képzelni, hogy mi a fenét csinál egy nő egész nap egyedül otthon. Így vannak, akik emiatt toleránsabbak, megértőbbek lettek a nőkkel szemben, és jobban értékelik a párjukat. Bízom benne, hogy sokan eljutottak arra a szintre, hogy változtattak a munkamegosztáson, és talán az emberek értékrendje is megváltozott, jobban ki tudjuk szűrni, mi a fontos és mi nem.

Úgyhogy ez a csendes apaforradalom, ami egyébként Léder László pszichológus szóalkotása, szerintem továbbra is zajlik, és a járvány így vagy úgy, pozitív vagy negatív példákkal, de hevítette ezt a folyamatot.

- Egyébként én a körülöttem lévő fiatal, frissen szülővé vált pároknál azt látom, hogy mintha kiegyenlítettebb lenne a helyzet.

- A fiatal életkor kötelező velejárója a szocializáció elleni lázadás, hogy „én nem úgy fogom csinálni, ahogy a szüleim”. Kétségtelen tény, hogy a világ, főleg a technológia az utóbbi években nagyon gyors tempóban változik. Ebből adódóan a régi minták, tehát ahogyan a szüleink vagy a nagyszüleink csinálták, néha hasznavehetetlenek. Az a rossz hírem van, hogy a neveltetésünk jó részét kidobhatjuk a kukába. Nem azért, mert a régi minták rosszak, hanem mert egyszerűen nem érvényesek.

Számunkra, akik a 70-es évek közepén születtünk, tehát a rendszerváltáskor voltunk 15 évesek, és a gyerekkorunkat az előző rendszerben töltöttük, százasával sorakoznak azok az értékek, amiknek mára az ellenkezője az érték. Ez nem jó, mert az embernek nincs hova visszanyúlni, hiszen gyereket is úgy nevelünk, ahogy minket neveltek, ahogy a szüleinktől, a rokonságtól, az ismerősöktől láttuk. Én már nem nevelhetem úgy a gyerekeimet, ahogyan engem neveltek.

Persze sok dolog van, amit tudok hasznosítani, csak engem annak a kornak neveltek, nekem pedig ennek a kornak kell nevelnem a gyerekeimet. A kettő teljesen más. Tomika most 5 éves. Mark Zuckerberg nemrég jelentette be, hogy metaverzumot épít, tehát a gyerekeim az életük nagy részét vélhetően egy virtuális világban fogják élni. Én már 5 éves voltam, amikor megjelent az első személyi számítógép. A világunk elképesztően gyorsan változik.

- Van valami, amit már most máshogy csinálnál a gyerekneveléssel kapcsolatban?

- A gyerekeim konkrét nevelésével kapcsolatban nem. Inkább az én viszonyulásommal kapcsolatban változtatnék, például hogy min idegeskednék és min nem, mit vennék komolyan, mit kevésbé, és azt hiszem, a munkahelyi terhelésemet is hamarabb alakítanám át. Ezeket jó lenne máshogy csinálni, de persze képtelenség, hiszen az akkori nyakamon az akkori fejem volt. Az a tapasztalat, amit az elmúlt 5 évben magamra szedtem, akkor nem állt a rendelkezésemre. Ráadásul én elég későn lettem apa, és felnőttként már több mint két évtizedet töltöttem el úgy, hogy abszolút nem foglalkoztam a gyerekneveléssel.

Vicces, hogy akkor még a játszótereket se veszi észre az ember, szülőként viszont bármerre jársz, egyrészt észreveszed, ha van valahol egy játszótér, másrészt például látsz egy kukásautót, és akkor is felkiáltasz, hogy „kukásautó!”, ha épp nincs veled a gyereked.

- Arról már az első könyved kapcsán is beszéltünk, hogy a gyerekeidről nem osztasz meg fotót egyrészt a cikkeidben sem, másrészt pedig a privát közösségi oldalaidon sem, viszont rengeteg történetet elmesélsz róluk a nyilvánosságnak. Nekik beszéltél már arról, hogy írsz róluk?

- Persze, már az első könyv kapcsán is. Amikor az megjelent, Tomika 2 éves volt, a könyvbemutatóra is elvittük, sőt több rendezvényen is volt velem, ahová emiatt hívtak meg. Szóval tud róla, de nem érdekli. Azt szokta mondani, hogy apa mesét ír a családról.

Elújságoltam neki azt is, hogy hamarosan megjelenik a második könyv, aminek az lesz a címe, hogy Újabb büfik és bukások, mire csak annyit közölt, hogy szerinte a Pukik és kukások jobb cím lenne. Megmutattam neki borítót, amin én, illetve ők vannak Annával karikatúraszerűen lerajzolva. Azt mondta, hogy ő nem is így néz ki.

Még nem fogta fel ezt az egészet annyira, és szerintem azért, mert valóban nem mutatok róluk fotót, videót, és a sajtónak sem engedem, hogy megszólítsák őket vagy képeket készítsenek róluk. Ez nagyon szigorú alapelvem, amit egyébként sokan nem akartak elhinni nekem, de két könyv és rengeteg cikk után is tartom magam hozzá.

Az lesz majd érdekes, hogy később mit fognak szólni ehhez. Ebből adódóan nem is lesz mindig Büfik és bukások, de hogy mikor, hogyan fejezem be, és mihez kezdek az általa felépített tőkével, azzal kapcsolatban egyelőre tanácstalan vagyok.

De hát ez az érzés szülőként is jó ismerősöm, nem csak íróként.

Az Újabb büfik és bukások borítója


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az első rész a legerősebb a hat közül - Megjelent a Fekete tükör legújabb szezonja, de nem örülhetünk neki felhőtlenül…
A Fekete tükör minden epizódja gyakorlatilag egy különálló rövidfilm, amely a társadalom és a technológia kapcsolatának a sötét oldalát vizsgálja. Egy igazi zsánereken átívelő depresszív kaland. Lássuk milyen lett a hetedik évad!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. április 14.



A Fekete tükör egy brit kezdeményezés volt 2011-ben. Megpróbálták Az alkonyzóna hangulatát átemelni az angol Channel 4 csatorna segítségével. 2014 után úgy tűnt, a csatorna nem tudja finanszírozni az emelkedő költségeket, egy pár év kihagyás után jött a Netflix, és új életet lehelt a sorozatba, természetesen mérhetetlen mennyiségű pénzzel karöltve.

Amint megnyíltak a pénzcsapok, Charlie Brooker alkotó előtt kinyílt a világ, és a visszafogottabb brit költségvetés után igazán el tudott szabadulni a képzelete.

Több nagynevű sztár is szerepelt egy-egy epizódban. Sokak szerint ez nem tett feltétlenül jót a sorozatnak, mert sokkal kommerszebb részeket eredményezett. Én nem így gondoltam, alapvetően mindig jól szórakoztam a Fekete tükrön, már ha lehet ilyet írni egy hihetetlenül depresszív műről.

Mert mi is a Fekete tükör? Kell hozzá egy speciális hangulat, az biztos. Egy kegyetlen, maró humorú, sokszor disztópikus jövőt lefestő antológia-sorozat. Ez azt jelenti, hogy az epizódok ugyanazon a Földön játszódnak, de mégsincs igazán kapcsolat a részek között. Zsánereit is folyamatosan váltogatja, az egyik rész horror, a másik sci-fi, de lehet szatíra is.

Ami sokszor közös a történetekben, az egy új technológia, ami a jövőben megváltoztatja a világot. Egy külső agyi szinopszischip, ami rengeteg lehetőséget ad a forgatókönyvíróknak.

Sok rész azt mutatja be, hogy ennek az új technológiának milyen felhasználási lehetőségei vannak, és milyen visszaéléseknek nyit kapukat, akár az igazságszolgáltatásban, vagy a szórakozásban. A Fekete tükör nem szégyenlősködik, a sorozat nagy része erősen 18+-os, főleg, ha a brit epizódokat is nézzük. A Netflix úgy érzem, visszavett azért a bemutatott szörnyűségekből.

Eddig minden új évadot ünnepként kezeltem, engem nem idegenített el a piros streamingszolgáltató jelenléte, örültem, hogy újabb részeket tartogat számomra a Tükör. Legalábbis eddig. Az előző évad sem töltött el teljes megelégedettséggel, de úgy gondoltam, ez biztos csak egy gyengébb eresztésre sikeredett. Mostanra viszont elértünk oda, hogy ebben a szezonban több az elmegy/rossz epizód, mint a kiemelkedő rész. A hetedik évad szerintem még gyengébbre sikerült, mint az előző. Az első rész a legerősebb a hat közül.

Úgy éreztem, ez az epizód nemcsak egyszerre fricska a Netflix és mindenféle előfizetéses szolgáltatás orra alá, hanem egyben az egészségügy komoly problémáit is górcső alá vevő dráma.

Tényleg remek rész, a színészek is szuperek, a forgatókönyv ugyan kitalálható, de nagyon hatásos. Egészen meglepődtem, milyen jól sikerült a Mindennapi emberek című rész. Nem teljesen a szokásos agyi szinapszis modult használta, hanem ennek egy „streaming” orvosi verzióját, ami adott valami pluszt az eddig megismertekhez, és tényleg izgalmas nyitányt eredményezett.

Aztán jött a második rész, egy csavaros paranoid thriller, amely ugyan minőségben visszaesés az elsőhöz képest, de szórakoztatásban úgy éreztem, magas szinten tudott maradni. A végén lévő fordulat és a magyarázata ugyan elképesztően bénára sikerült, de az odáig vezető út megéri, hogy megnézzük. Nem kiemelkedő, de szórakoztató darab lett. Ekkor még bizakodtam. Ami rögtön el is tűnt a harmadik epizódra. Itt előkerült a szokásos technológia, csak megint egy másik felhasználási módját találták ki. Ám az alapötlet szerintem nagyon erőltetett.

Egy filmforgatáshoz használták fel a virtuális teret mesterséges intelligenciával irányított színészek alkalmazásával.

Akik tudják, hogyan zajlik egy forgatás, azok valószínűleg szörnyülködtek a Hotel Reverie epizódon. Emellett a casting is nagyon félrement. Awkwafina semmit nem tett hozzá a részhez, Issa Rae pedig mint főszereplő színész, aki egy színészt alakít, borzasztó. Egyedül Emma Corrint tudom dicsérni, mint az egyik főszereplőt, aki egy mesterséges intelligencia által alakított színészt játszik. Értem, mi volt a cél, Hollywood aranykorát kicsit dicsőíteni, és a problémáit elővenni, de szerintem ez a rész teljesen félrement. Nemcsak, hogy tisztelgés nem volt az igazi a téma iránt, de a kritika is gyenge volt. A remake-ek feleslegességére is rosszul hívta fel a figyelmet, pedig lehetett volna ezzel mit kezdeni. A vége hatásos, de nem érte meg az utazást sajnos. Itt kicsit alább hagyott a lelkesedésem.

A negyedik résznél egy pillanatra örültem, majd gyorsan elkámpicsorodtam. Én nagyon szerettem a 2018-as interaktív, tévén játszható, különálló kalandjáték részt, a Bandersnach-et. Úgy kell elképzelni, mint a 80-as években divatos kalandjáték-kockázat könyveket, csak tévére átültetett mechanikával. Nagyon érdekes, de maga a történet nem volt annyira jó.

Nos a negyedik epizód a Bandersnach spirituális folytatása.

Eléggé hasonló a hangneme és a stílusa, természetesen a kalandjáték-trükkön kívül. Ám itt is elcsúsztak sok banánhéjon. A csavar az első pillanatban kitalálható, a múltban játszódó részekben pedig nincs igazi újdonság, és az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. A színészek jók, de ennyit tud.

A folytatásban megint a szokásos ötletet használják fel új köntösben. Ám itt működik a dolog! Az ötödik részben most egy elhunyt halotti beszédében ad segítséget az agyi chip, egy volt szerelem szemszögéből. Paul Giamatti fiatalkori, első és igazi szerelme elhunyt.

Elsodorta őket egymástól az élet, de a férfi mindig is szerette a nőt. Fényképek és egy mesterséges intelligencia segítségével Giamatti visszaemlékszik a történtekre.

Elképesztően melankolikus és hatásos a sztori. Oda merem tenni a legjobb Fekete tükör-epizódok mellé. Nem a megszokott maró, rosszindulatú történet, hanem a keserédes, szomorkás, drámai darab. Gyakorlatilag az egész egy kamaradráma Giamattival és Patsy Ferrannal, ami nagyon működik.

Végül elérkeztünk a nagy fináléhoz. A duplarész hosszúságú utolsó epizód a nagy sikerű negyedik évad USS Callister című epizódjának a közvetlen folytatása. A sorozat életében ez az első ilyen direkt „második rész”. Hangulatos, de nem tud igazán semmi újat mutatni.

Kicsit még úgy is érzem, hogy visszamenőleg leminősíti a USS Callistert. Az akkor lezárt történetet gyakorlatilag semmissé teszi, nem épít rá, hanem elszúrja annak befejezését.

Kicsit olyan érzésem támadt, hogy kötelező volt ez az epizód, mert Cristin Milioti és Jesse Plemons is azóta nagyobb név lett. Emiatt már egy rossz szájízzel kezdődik az egész. A régi epizódból szinte mindenki visszatér, egyedül az érdekes arcú Michaela Coel hiányzik, de ha igazak a hírek, akkor egy másik forgatás miatt nem tudott részt venni ebben. Úgy érzem, a USS Callister: Into Infinity elköveti az összes hibát, amit egy folytatás el tud: nagyobb, hosszabb és totál felesleges. A színészek ügyesek, de itt is ennyit tudok kiemelni. A sci-fi téma működik, a szokásos technológia itt is jelen van, a befejezés próbál nagyot húzni, de nem érzem jónak a megoldást. Kicsit inkább béna.

Tehát összegzésként, ha valaki csak a jó részeket akarja megnézni, akkor elég az első és az ötödik epizódot elindítania. Minden más csak felesleges sallang. Amit nagyon sajnálok. Az igazság az, hogy egyre több jobbnál-jobb antológiasorozat készül, az Amazonos Secret Level, a Tales from the Loop, vagy a szintén Netflixes Love Death and Robot is jobb részeket adott nekünk az utóbbi időben, mint a Fekete tükör az elmúlt pár évadban. Ha sikeres lesz, biztos érkezik majd a nyolcadik évad, de valami újat kellene mutatnia Brookeréknek, mert ez a biztonsági játék túl unalmas, és nem lesz elég hosszútávon. Tényleg sajnálom…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Komoly bakival ért véget a Hunyadi sorozat záróepzódja
Nem valószínű, hogy a tévedés utólag elhomályosítaná a rendkívül népszerű széria sikerét, mindenesetre egy kis odafigyeléssel el lehetett volna kerülni.


Elképesztő sikere volt a Hunyadi sorozatnak, amibe tényleg apait-anyait beleadtak a készítők: mind látványvilágában, mind történetmesélésében, mind a színészek játékában új korszakot hozott a magyar mozgóképkészítés világába.

A hírekbe sokszor a fülledt erotika miatt bekerülő sorozat utolsó részének utolsó perceibe ugyanakkor egy komoly baki csúszott be, amit egy kis odafigyeléssel el lehetett volna kerülni – vette észre az ATV.hu.

A mű természetesen szabadon kezeli a történelmi eseményeket, de azért arra igyekeztek vigyázni a készítők, hogy tárgyi tévedések ne rontsanak az élvezeti élményen. Az utolsó rész utolsó perceiben azonban a záró feliratban azt lehet olvasni, hogy az V. László után a következő magyar királyt, Hunyadi Mátyást „a Duna jegén koronázták meg”.

Azon túl, hogy a Duna jegén történt eseményeket a történészek ma már egységesen cáfolni szokták,

azt soha senki nem is állította, hogy maga a koronázás is Duna jegén történt volna – a legenda szerint csak Mátyás királlyá választása történt ott.

Történelmi tény, hogy Hunyadi János fiát csak évekkel később, 1464. március 29-én koronázták meg, ráadásul a Dunától jócskán messze, Székesfehérváron.

A sorozat népszerűségének azonban ez a tévedés valószínűleg mit sem fog ártani: a Hunyadi – A Holló felemelkedése húsvétvasárnaptól ráadásul már a Netflixen is elérhető.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Megijedt a sztárságtól, amikor tiniként a szoknyája alá akartak fotózni – A 35 éves Emma Watson visszavonult, és új kihívásokat keres
Oscar-díj helyett inkább PhD-t akar szerezni, a sok pénzt hozó filmek főszerepei helyett pedig inkább a nők egyenjogúságáért küzd.


Emma Charlotte Duerre Watson 1990. április 15-én született Párizsban, Jacqueline Luesby és Chris Watson angol ügyvédek gyermekeként. A családi háttere intellektuálisan és kulturálisan egyaránt gazdag, francia és angol hatások alakították Emma korai éveit. Ötéves koráig élt az öccsével, Alexszel együtt a Párizs melletti Maisons-Laffitte-ben, a szülők azonban ötéves korában elváltak, így a gyerekek ekkor Angliába költöztek, hogy az édesanyjukkal éljenek Oxfordshire-ben, a hétvégéket pedig apjuk londoni házában töltötték (később született még három féltestvére – Toby, Lucy és Nina – az apja új házasságából). Oxfordban a Dragon Schoolba járt 2003-ig, eddigre azonban már ismert színész volt az első két Harry Potter-filmnek köszönhetően.

Egyébként kb. hatéves korától kezdve a színészet érdekelte a leginkább, és szülei beleegyezésével a Stagecoach Theatre Arts oxfordi intézményében, egy részidős színházi iskolában képezte magát, ahol éneklést, táncot és színészetet tanult.

„Mindig is szerettem ezt a világot. Sokszor szerepeltem iskolai színdarabokban, és gyakran léptem fel a családom előtt. De 9 éves koromban kaptam először igazi ízelítőt a hivatásos színészetből. Akkor még nem tudtam, hogy ez megváltoztatja az életemet” – mesélte Watson a Vogue-nak egy 2018-as interjúban.

Tízéves korában már fellépett a Stagecoach produkcióiban és iskolai darabokban, de a Harry Potter-franchise előtt soha nem játszott hivatásszerűen.

Hermione 10 éve

A színészi útja aztán 1999-ben, kilencéves korában drámai fordulatot vett, amikor elkezdődött a szereplőválogatás J.K. Rowling Harry Potter-könyvsorozatának filmadaptációjához. Watsont a drámatanára bátorította, hogy próbálja ki magát a castingon, kezdetben azonban nem volt tisztában a projekt nagyságrendjével: „Nem éreztem az elején, hogy milyen nagyszabású dolgokról van szó. A könyvekről sem tudtam sokat, de azt igen, hogy Hermione karaktere zseniális. Amikor a drámatanárom azt javasolta, hogy jelentkezzek a meghallgatásra, azt gondoltam, hogy szórakoztató élmény lesz, de nem igazán számítottam arra, hogy bármi is lesz belőle. Csak a tőlem telhető legjobbat akartam nyújtani. Majd folyamatosan kérték, hogy jöjjek vissza, és kezdtem úgy érezni, hogy valami igazán különleges dolog részese vagyok. Amikor pedig felhívtak, hogy megkaptam a szerepet, akkor döbbentem rá igazán: az életem soha többé nem lesz ugyanaz, mint eddig."

Watson, akit 2000-ben választottak ki több ezer lány közül Hermione Granger szerepére, ez a döntés pedig kulcsfontosságúnak bizonyult a karrierje szempontjából. Az első rész, a Harry Potter és a bölcsek köve 2001-ben került a mozikba, Watson alakítása pedig széles körben váltott ki elismerést. A fantasyfilmek sikere egyik napról a másikra sztárrá tette őt, az újonnan szerzett hírnév azonban számos kihívással járt együtt.

Bár Watson már fiatalon reflektorfénybe került, eltökélt szándéka volt, hogy a népszerűség nem árnyékolja be a színészet iránti szenvedélyét. A Harry Potter-filmek (nyolc epizód 2001-től 2011-ig) alatt próbált egyensúlyozni az iskolai tanulmányai, a magánélete és a szakmai karrierje között. A világsztársággal járó nyomás ellenére ugyanis nagyon komolyan vette a tanulmányait, és keményen dolgozott azért, hogy megőrizze életében a normalitás érzését. „Tudatos döntést hoztam: nem akartam, hogy az életem csak a Harry Potterről szóljon. Fontos volt számomra, hogy folytassam a tanulmányaimat, és a színészkedésen kívül más érdeklődési körökkel is foglalkozzam. Nem akartam, hogy egyetlen szerep vagy film határozza meg az életemet” – mondta erről.

Mindenkit leiskolázott

A Dragon School, vagyis az általános suli 2003-as befejezése után Watson az oxfordi Headington Schoolba ment tovább. A Harry Potter-forgatásokon való tartózkodása során őt és színésztársait, Daniel Radcliffe-et (Harry Potter), Rupert Grintet (Ron Weasley), Tom Feltont (Draco Malfoy) és a többi gyereket naponta akár öt órán át korrepetálták.

Emma aztán 2006 júniusában tíz tantárgyból tett záróvizsgát, amelyek közül nyolcat A* (csillagos ötös), kettőt A (ötös) eredménnyel zárt.

A gimnázium befejezése, vagyis az érettségi után szünetet tartott a tanulmányaiban, hogy 2009 februárjától a Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1. és 2. részének forgatására koncentráljon, de azt állította, hogy utána tovább akar tanulni.

Később megerősítette, hogy a Brown Egyetemet választotta Providence-ben, Rhode Islanden. 2011 márciusában, 18 hónapos egyetemi tanulmányok után aztán bejelentette, hogy „egy vagy két félévre” halasztást kér. Végül az utóbbira került sor, elmondása szerint így négy helyett öt évbe telt, hogy megszerezze a diplomáját angol irodalomból a színészi munkái miatt. 2014. május 25-én diplomázott a Brown Egyetemen. Ennyi azonban nem volt neki elég. Kilenc évvel később, 2023-ban elkezdte a mesterképzését az Oxfordi Egyetemen, idén pedig teljesítette a követelményeket, és továbblépett, hogy megszerezze a PhD-jét.

A Varázsvilág után

Az utolsó HP-film, a 2011-es Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész után Emma nagy kihívás előtt állt: hogyan lépjen tovább a karrierjében, miután eljátszotta azt a karaktert, amely egy évtizeden át meghatározta őt. Úgy döntött, másféle szerepeket keres, és próbálja elkerülni a beskatulyázást. A poszt-Harry Potter-éra első filmje a 2011-es Egy hét Marilynnel lett a számára, bár abban még csak egy nagyobb mellékszerepeket alakított. Korábban a Harry Potter-epizódokon kívül csupán egy tévéfilmben szerepelt (2007: Ballet Shoes), és egy animációs filmben szinkronizált (2008: Cincin lovag). Az első főszerepét a 2012-es Egy különc srác feljegyzéseiben játszotta, amelyet Stephen Chbosky a saját regényéből írt és rendezett. Watson alakította Samet, egy összetett és sebezhető tinédzsert, aki a kamaszkor megpróbáltatásai között próbál navigálni. A szerep merőben eltért Hermionétól, és lehetővé tette Emma számára, hogy megmutassa az érzelmi mélységét és sokoldalúságát színésznőként. Sokan máig a legjobb alakításaként emlegetik.

A következő években Watson több filmben is szerepelt, köztük a Lopom a sztáromban (2013), az Itt a végében (2013), a Noéban (2014), A kolóniában (2015), a Regressionben (2015), A körben (2017) és a Kisasszonyokban (2019), bizonyítva, hogy képes alkalmazkodni a legkülönbözőbb műfajokhoz, a drámától a fantasyn át a pszichológiai thrillerekig. A Harry Potterekhez fogható legnagyobb sikerét a 2017-es A szépség és a szörnyeteggel, vagyis az 1991-es Disney-animáció élőszereplős feldolgozásával érte el, amelyben a főszerepelő Belle-t alakította, és amely több mint egymilliárd dolláros bevételt ért el szerte a világon. A 2019-es, Greta Gerwig-féle, 6 Oscar-díjra jelölt Kisasszonyok után azonban úgy döntött, egy időre visszavonul a színészkedéstől, és életének más aspektusaira, többek között a tanulmányaira és aktivista tevékenységeire koncentrál.

A sztárság amúgy is mindig megviselte, bár tisztában volt azzal, mekkora hatással van az emberek életére. „Találkoztam olyan rajongókkal, akiknek az arcom rá volt tetoválva a testükre, illetve olyan emberekkel is, akik a Harry Potter-könyvek segítségével vészelték át a rákot” – magyarázta a színésznő, akire a karrierje kezdete, vagyis kislánykora óta kiemelt médiafigyelem szegeződik.

A 18. születésnapján például a lesifitósok megpróbáltak a szoknyája alá fotózni, és számos zaklatás áldozata volt. A biztonsági aggályokra hivatkozva épp ezért nem is készít például szelfiket a rajongókkal, szívesebben beszélget velük szemtől szemben.

Aktívan a nőkért

Emma sok fontos társadalmi ügy mellé állt oda szenvedélyesen. Kiállt például a nemek közötti egyenlőség és a nők jogainak védelmében, az ENSZ jószolgálati nagyköveteként is tevékenykedett, és elindította a HeForShe nevű kampányt, amely arra ösztönzi a férfiakat, hogy vegyenek részt a nemek közötti egyenlőségért folytatott küzdelemben. „Mindig is hittem abban, hogy ha van egy platformod, akkor felelősséggel tartozol azért, amiben hiszel. Ez nemcsak a színészkedésről szól, hanem arról is, hogy használd a hangodat azért, hogy változást hozz létre a világban” – magyarázta a színésznő, aki emellett az oktatásra, a fenntartható divatra és a mentális egészségre összpontosító kezdeményezésekben is részt vett. Olyan ügyeket támogatott többek között, mint a Malala Alapítvány, amely a lányok oktatását segíti elő, 2016-ban pedig társalapítója volt a „Közös polcunk” nevű feminista könyvklubnak, ahol az egyenlőség, az identitás és a társadalmi igazságosság témáit feltáró olvasmánylisták felett kurátorkodott.

2019-ben Emma bekerült a Kering francia luxusdivat-konglomerátum igazgatótanácsába, ahol a divatipar fenntarthatóságáért és etikus gyakorlataiért szállt síkra. A Keringnél betöltött szerepe összhangban van a fenntartható divat iránti régi elkötelezettségével, s gyakran dolgozik együtt olyan márkákkal, amelyek a környezetbarát anyagokat és az etikus gyártási gyakorlatokat helyezik előtérbe.

Watson ugyanakkor beiratkozott egy kreatív írói programba is, feltett szándéka ugyanis, hogy a kamera mögötti szerepek felé is forduljon, szeretne forgatókönyveket írni és filmeket rendezni. Ki is próbálta már magát ezekben, a Pradának például készített egy reklámfilmet (2022: Prada Paradoxe), illetve már írt egy színdarabot is.

„Annyira örülök, hogy megtettem a színészkedéstől való eltávolodást, mert úgy érzem, hogy van saját hangom, kreatív terem és szuverenitásom, amikről korábban nem volt tudomásom” – mesélte erről.

Röviden együtt, vagy egyedül

Emma, bár már 35 éves, sosem volt 2 évnél hosszabb kapcsolata, és gyermekei sem születtek még. Egy interjúban azt mondta, a magánélete magánügy, így arról sosem szokott nyilatkozni, így általában akkor tudni csak, hogy van valakije, amikor megjelenik az illetővel egy hivatalos eseményen, vagy a fotósok elcsípik őket az utcán. 2015 és 2017 között pl. két éven át volt kapcsolatban a tech-vállalkozó William Knighttal, 2018 és 2019 között pedig a színész Chord Overstreettel (Glee – Sztárok leszünk, Acapulco) randevúzott. 2019-ben azt mondta magáról, hogy szingli, sőt, az „önpartner” kifejezéssel jellemezte magát, vagyis, hogy nem egyedülálló, hanem a saját maga társa. Aztán mégis jöttek további férfiak az életébe: 2021-től 2023-ig például az üzletember Brandon Greennel járt, a legújabb udvarlója pedig egy oxfordi iskolatársa, egy bizonyos Kieran Brown, akivel először 2024 júliusában látták csókolózni.

Az intenzív hírnévvel való megküzdésről egyébként fiatalkorától kezdve azt mondta, hogy a saját identitásában való gyökerezés segített neki végül „megtalálni a békét”, ebben pedig hatalmas segítségére volt a jóga. Emmát tehát már hat éve hiányolhatják a rajongói, és számukra rossz hír, hogy továbbra sem kereshetjük őt filmekben, sorozatokban, egyelőre nincsenek színészi előjegyzései. Nagyobb az esély arra, hogy a PhD-je megszerzése után forgatókönyvíróként és/vagy rendezőként olvashatjuk majd a nevét egy-egy film stáblistáján.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A Bűnösök dögös, fülledt, bizsergető, véres, brutális, elképesztő – A Creed és a Fekete Párduc rendezőjének új zenés horrorja az év kiemelkedő mozis élménye
Képzeljük el az Alkonyattól pirkadatigot az 1930-as évek amerikai délvidékén fekete blueszenével és ír vámpírokkal! Vérbő 137 perc következik.


Csoda, hogy behozták a magyar mozikba a Bűnösöket. Persze nem azért, mert a főszereplő Michael B. Jordan vagy a rendező Ryan Coogler ne lennének itthon is ismertek. Hiszen egyrészt ők ketten együtt szinte elválaszthatatlanok, mivel közösen forgatták A megállót (2013), a Creed: Apollo fiát (2015) és a Marvel-féle Fekete Párducot (2018), másrészt Jordant még olyan további darabokban is megkedvelhettük, mint az Aranytartalék (2001), a Drót (2002-es epizódok), Az erő krónikája (2012), a Csajkeverők (2014), A Fantasztikus Négyes (2015), A kegyelem ára (2019), a Bűntudat nélkül (2021) és persze a további Creed-filmek (2018, 2023), amelyek közül a harmadikat ő is rendezte.

Szóval velük akár a magyar mozikba is be lehet csalogatni a nézőket.

Sokkal inkább azért volt merész vállalás a hazai forgalmazás, mivel a témára nem igazán tud rezonálni egy átlag hazai moziba járó: 1930-as évek, amerikai délvidék, fekete közösség, blueszene… Soroljuk még? A felszínen, pontosabban a Bűnösök első felében ezt kapjuk, bár már ez sem piskóta.

Egy Chicagóban gengszterkedő ikerpár, Smoke (Michael B. Jordan) és Stack (Michael B. Jordan) térnek haza pénzzel kitömve gyapotültetvényes szülővároskájukba a sztori elején azzal a céllal, hogy a helyi, használaton kívüli malomból egy szórakozóhelyet rittyentsenek a város fekete közössége számára: exkluzív piák és kaják, nem utolsósorban pedig a legjobb zenészek asszisztálásával. A talpalávalóról többek között a helyi veterán muzsikus, Delta Slim (Delroy Lindo) gondoskodik, valamint az ikrek unokaöccse, a már fiatalon is profi gitáros-énekes Sammie. (az énekes-dalszerző Miles Caton filmes debütálása), történetünk kvázi főhőse. A sztori első felében Smoke és Stack ezt a nyitóbulit próbálják összehozni, annak minden részletére kitérve, miközben a városbeli múltjukkal és annak szereplőivel, traumáival is szembe kell nézniük újra.

Majd hirtelen kapunk egy több, mint éles váltást. Valami természetfeletti erő üti fel ugyanis a fejét, pontosabban egy vámpír egy fiatal fehér fickó, Remmick (Jack O’Connell) testében, aki szeretné meghívatni magát az ikrek bulijába egy vérgőzös este reményében…

Igen, ha ez ismerősen hangzik, az nem véletlen, a Bűnösök dramaturgiája ugyanis erősen megidézi az 1996-os Alkonyattól pirkadatigot, ám míg Robert Rodriguez menő filmje a puszta szórakoztatás jegyében fogant, addig a Bűnösökbe Coogler nem kevés tematikát sűrített bele. Természetesen benne van a rasszizmus kérdése, a Jim Crow-féle szegregációs törvények, ugyanakkor a zene és az „ördög” kapcsolata is igen hangsúlyos.

Klasszikus toposzok bukkannak itt fel, miszerint az igazán tehetséges zenészek, előadók azért lettek ennyire kiemelkedők, mert eladták a lelküket a vén patásnak? Egyáltalán a blueszene (és bármilyen új, az előző generáció számára furcsa/értékelhetetlen/meg nem értett muzsika) az ördögtől való? Hogy annak hívására az emberek, kiszakadva a valóságból, áhítatban adják át magukat buja vágyaiknak, mint a tánc, a szex, az alkohol és a drogok?

E világi és túlvilági ösztönök, kultúrák (a vámpírok által megtestesített ír bevándorlók), rasszok, sőt idősíkok összeütközése, van itt minden. Mindezt pedig egészen parádés jelenetek kíséretében kapjuk az arcunkba. Az egyikben például tanúi lehetünk annak, ahogy a bulin a múlt, a jelen (’30-as évek) és a jövő zenei stílusai keverednek, s mindhárom kor képviselői egyszerre és együtt ropják egy nagyszabású, közös, időkön átívelő partin az épphogy nem kakofóniába hajló egyvelegben, hiszen a zene egy univerzális, közös nyelv, amely összeköt embereket, időket, helyszíneket. De említhetjük még azt a szcénát is, amikor a bejutásukra váró, s emiatt kint rostokoló vámpírhorda a saját maga által előadott ütős ír népzenére ropja – ilyet sem látni gyakran mozgóképen. Minderre jön rá pedig az utolsó, hosszabb felvonásban a kemény hentelés, nem árulunk el azzal ugyanis nagy titkot, hogy a vérszívók természetesen beszabadulnak a buliba…

A Bűnösök egy furcsa, a tetten érhető inspirációi ellenére mégis mással össze nem hasonlítható műfaji egyveleg, egy amolyan zenés horror-gengszter-dráma, ami egyszerre nagyon dögös, izzasztóan fülledt, kifejezetten brutális és kegyetlen, ugyanakkor sokatmondó, színes és megható is.

A csúcshatás eléréseben pedig óriási szerepe van az operatőr Autumn Durald Arkapaw (Loki, Fekete Párduc 2, Az utolsó táncosnő) csodálatos képeinek s legfőképp a kétszeres Oscar-díjas zeneszerző, Coogler állandó munkatársa, Ludwig Göransson elképesztő aláfestésének, amely a film teljes, 137 perces játékideje alatt egy lüktető, bizsergető, az alantas öszöntökre és az értelemre egyaránt ható csodás műfajmixszel ajándékozzák meg a nézőket. Az év egyik legkiemelkedőbb mozgóképe lesz, érdemes hát alkut kötni az ördöggel egy mozijegy erejéig.


Link másolása
KÖVESS MINKET: