A magyar lány, aki nekivágott élete legnagyobb kalandjának Afrikában
Talpraesett, kitartó, erős nő. Vincze Petrát ezzel a három szóval tudnám a legjobban jellemezni. A 26 éves lánynak mindene megvolt, amire egy mai fiatal vágyhat. Munka, pasi, bulizás. Azonban egyik napról a másikra úgy kelt fel, hogy nem boldog. Érezte, hogy változtatnia kell valamit az életében. Hogy mit csinált? Megfogta a kis batyuját és "kiruccant" a Dél-afrikai köztársaságba önkéntesnek. Volt, hogy egyedül az utcára sem merte kitenni a lábát, és volt, hogy egy fegyverrel találta szembe magát. Viszont őt nem abból a fából faragták, hogy meghátráljon, így hát végigcsinálta és azóta is magába akarja szippantani a világ összes megmérettetését, kalandját és csodáját.

- Miért mentél ki külföldre önkéntesnek?
Nem bírtam ezt az örökös hajszát, teljesítménykényszert és rohanást, ami itthon Magyarországon van. Egyetemre jártam, remek munkám volt és párkapcsolatban is éltem, de valamiért azt éreztem, hogy nem vagyok boldog. Jó voltam abban, amit csináltam, de ez nem volt elég. Így aztán neki vágtam Afrikának. Tubatse-be, egy kis faluba mentem a párommal hét hónapra.
- Miért pont Afrika?
Létrehoztak egy projektet, ami AIDS-es gyerekekkel foglalkozik. Szerettem volna ezeknek a gyerekeknek elmagyarázni, hogy hogyan tudják megelőzni ezt a szörnyű betegséget.
A családok nagy része észre sem veszi, hogy az AIDS tünetei jelentkeznek rajtuk. Hiába fertőzött egy nő, ugyanúgy megszüli a hetedik gyerekét is. Nincs annál szomorúbb, mint amikor egy újszülött már fertőzötten születik. Végül sajnos ebbe a programba nem sikerült bekerülnöm, de egy másikba igen. A fő célja az oktatás volt: megmutattam nekik, hogy Afrikán kívül is van élet.


- Mit dolgoznak az ottani emberek?
A nők többsége otthon van a gyerekekkel, de akadnak ápolónők is. Összejárnak varrni, kézműves termékeket készíteni, amiket természetesen utána megpróbálnak eladni. Tele van a falu kereskedőkkel, akiknek kis standjuk van, ahol három paradicsomot és négy fej káposztát árulnak. A férfiaknál pedig a legmenőbb szakma a bányász. Az ottani férfiak hetven százaléka bányákban dolgozik, a többiek pedig sofőrök a helyi buszjáratnál. Nagyon tréfás, mert nincsenek megállók, így le kell intenünk a buszokat ahhoz, hogy megálljanak nekünk.
- Mi fogadott amikor megérkeztél?
Mindenki ujjal mutogatott rám, hogy úristen fehér ember, hiszen ezt a falut csak feketék lakják.
Hiába mondtam, hogy önkéntes vagyok és nincs nagyon pénzem, nem hitték el. Úgy néztek rám, mint egy pénzautomatára.
- Hogy telt egy napod?
Az első három hónap arról szólt, hogy építsünk egy játszóteret. Mindössze tízezer forintból sikerült. A játszótér hatalmas gumikból állt, amiket a helyi benzinkutakról cipeltünk. Azért szerettünk volna összehozni egy ilyen kis mókavárat, mert amíg a szülők dolgoztak, addig a gyerekek mindig az utcán futkároztak. Így legalább kevesebb veszélynek vannak kitéve és nem az utcán lófrálnak. Ezen kívül próbáltunk összehozni egy ingyenkonyhát, étel adományokból, de sajnos ezt nem tudtuk teljes mértékben létrehozni, de az alapokat lefektettük. Esténként pedig a könyveimhez nyúltam és olvastam. Internet természetesen nem volt.


- Milyen volt a gyerekekkel a kapcsolatod?
Sokszor próbálkoztunk az utcán játszadozni velük, de már kiskorukban megjelenik az ellentét. Egy kislány nekem gurított egy gumikereket. Azt mondta azért tette, mert ő meg szeretne engem ölni. Kérdeztem tőle, hogy miért? A válasz az volt, hogy, mert fehér vagy.
- Volt még hasonló ilyen borzalom?
Persze, bár ez már jóval félelmetesebb.
Hátráltam és volt mögöttem egy biztonsági őr, akinek tudtam szólni, hogy segítsen. Ez volt a szerencsém.
- Ilyen történések után mennyire volt merszed barátkozni?
Próbálkoztam, de nem nagyon jártam sikerrel. Egyik délután körbe vett pár lány, akik fogdosni kezdték a hajamat, majd pár perc múlva már a pólómat akarták. Eleve este hat után már nem mentem ki az utcára és a barátom nélkül sehova sem jártam.
- Sosem esett komolyabb bajod?
Nem. Bár egy estét nem felejtek el. Hallottunk egy hatalmas robbanást. Ezek után beugrott pár ember a kertünkbe. Kiderült, hogy egy zulu család összeveszett egy nem zulu családdal, és az egyik felrobbantotta a másik házát.


- Kik azok a zuluk?
Egy törzs. A kilencvenes években úgy nézett ki, hogyha te szembe jöttél volna az utcán és megkérdeztem volna tőled, hogy te zulu vagy-e, és te azt válaszoltad volna, hogy nem, akkor én levágtam volna a fejedet. Azóta is harcolnak egymással, hisz még csak tizenhét év telt el.
- Azért valljuk be, nem volt kint könnyű életed.
Nem mondanám, hogy sokat sírtam volna Afrikában, de az utolsó pár hónapban számoltam a napokat, hogy mikor jöhetek már haza. Dühös voltam a mentalitásukra. Nehéz volt elfogadni, hogy miért nem akarnak változtatni az életükön, miért nem akarnak többet? Az elején még próbálkoztam, de ők általában felháborodtak ezen, hogy miért tudnám jobban én, mint ők. Az egyetlen dolog, amit szerintem sikerült elérni az az, hogy az oktatás fontos. Ezzel egyetértettek. Az angoltudásukat fejlesztettük, törit és földrajzot tanítottunk nekik, így már esélyük volt kicsit meglátni azt, hogy nem csak Afrika létezik.
- Gondolom, ennyi megpróbáltatás ellenére akadtak örömteli pillanataid is.
- Ó, persze. Isteni érzés volt, mikor ellátogattunk Johannesburg gettó negyedébe, ahol egy családnál részt vehetünk egy szertartáson. Kecskehúst ettünk és napokig főzött tejes sört ittunk. A pia íze szörnyű volt, de maga az összejövetel felejthetetlen. Hihetetlen, hogy mekkora összetartó ereje van Afrikában egy családnak.
Szerettem, hogy kicsit megtapasztalhattam, hogy milyen nélkülözni a kényelmi dolgokat. Tv, internet, meleg víz, stb. Ilyenkor rádöbben az ember, hogy mennyivel fontosabb dolgok is vannak a világon. Afrika abszolút megtanított értékelni, hogy a kis dolgoknak is valóban lehet örülni, értékelni. Hatalmas pozitívum, hogy a dél-afrikai közösségek sokszor összegyűlnek megbeszélni a hétköznapi dolgokat, problémákat. Ilyenkor mindenki kitesz magáért és hatalmas lakomát szerveznek. Csirke, céklasaláta, édesburgonya és tökpüré mindig található a szerény kis asztalukon.
Imádtam a naplementéket. Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mennyire csodálatos érzés úgy nézni a messzeségbe, hogy közben mindig hallod valamelyik törzs zenélését. Az egyik legjobb dolog, hogy ott mindig süt a nap. A 7 hónap alatt összesen kétszer borult be az ég.
Összességében mindenképpen pozitívnak mondanám ezt a pár hónapot, hisz ez egy nem mindennapi élmény, tapasztalat, ami a megpróbáltatások ellenére jobb emberré tett és egy újfajta világképet adott. Máshogy látom a világot, könnyebben boldogulok az itthoni életemben és emberi kapcsolataimban, bátrabb vagyok és nyitottabb.


- Mit tanácsolnál annak, aki szintén egy ilyen afrikai utazásra vállalkozna?
Felejtse el, hogy honnan jött. Felejtse el, hogy mit csinált eddig és, hogy kicsoda volt. Azzal az érzéssel menjen oda, hogy ő újjá akar születni. Ne legyen benne semmi előítélet, ne foglalkozzon azzal, hogy hogyan nevelték. Így igazán élvezhető lesz.
- Mi mit tanulhatnánk tőlük?
Stressz nélküli élet, boldogság, vidámság. Egyszerű az életük, de ők abban maximálisan megtalálják az örömöt. A mi szemszögünkből ötvenszer annyi problémájuk van, de nem látni rajtuk, hogy ők ezt érzékelnék. Szinte egész nap nevetnek.
- Mi hiányzik neked a legjobban Afrikából?
A nyugalom. Nem kellett rohannom, nem kellett folyton teljesítenem, mint egy robot. Türelmesebb lettem és nyitottabb. És persze az avokádófa, amiről bármikor ehettem.


- Sok emberre ráférne egy ilyen "kiruccanás".
Az biztos. Ez nem csak egy önkéntes program volt, hanem egy önismereti kaland is. Szerintem ilyenkor tud az ember farkasszemet nézni magával őszintén, "meztelenül" a tükörbe. Ráadásul a célomat sikerült elérnem. Megmutattam nekik, hogy a világ több lehetőséget is tartogathat számukra. Van értelme küzdeni, remélni és álmodni. Biztos vagyok benne, hogy akad majd 1-2 gyerek, aki kitör és megvalósítja önmagát.