Te mennyi zsebpénzt adsz a gyerekednek? És jól teszed?
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Minden gyerekes család életében eljön a pillanat, amikor előkerül a zsebpénz-kérdés. Hogy aztán éveken át napirenden is maradjon és újabb és újabb kihívások elé állítsa a szülőket.
Mert ugye azt senki nem képzeli, hogy pont a zsebpénz-kérdés lesz AZ állócsillag a szülőség folyton örvénylő, állandóan mozgásban lévő, dinamikusan változó világában. Mert az oké, hogy egy kijelölt naptól kezdve – amikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább a leszármazotta(i)d ostromát elég nagy és érett hozzá a gyereked – adsz, de onnantól kezdve aztán állandó foglalkozni kell a témával: mikor emelj és mennyit, hogyan tanítsd meg a takarékosságra (kell-e egyáltalán), beleszólhatsz-e mire költi, készpénz vagy bankkártya stb.

Ha őszinte akarok lenni, nekem ez a zsebpénz-kérdés tényleg komoly fejtörést okozott és okoz a mai napig. Követhetetlen, összekuszált, le nem könyvelt tételek, eltűnt – majd a legváratlanabb helyről és időben, de mindig a legjobbkor, titokzatos módon előkerült – pénzek, elkevert gyerekek, elkevert összegek és ebből fakadó végtelen viták... Sok-sok álmatlan éjszaka után épp ezért egy olyan rendszert vezettünk be, amely kicsit sem mondható hagyományosnak és megszokottnak. Két éve már, hogy nálunk virtuális gyerekkasza működik. Virtuális gyerekkassza. Elvégre a 21. században élünk, nem?
A kezdetek
Én is kaptam zsebpénzt gyerekkoromban, tehát nyilvánvaló volt, hogy én is fogok adni majd a gyerekeimnek. Csakhogy én egyke voltam, ebből kifolyólag nem kellett soha senkivel versengenem, nem figyeltem a testvéreimet, hogy ők mit kapnak, esetleg miért kapnak mást (többet, kevesebbet, más színűt/formájút stb.), mint én. Öt gyerek esetén egy ilyen állapot nem egyszerűen elképzelhetetlen, inkább már-már utópisztikus.
Ők állandóan egymást lesik és persze közben minket is, hasonlítgatnak mindent mindenhez, méricskélik a félbevágott paradicsomot, csalást kiáltanak és bosszúra esküsznek, ha a másik joghurtos dobozának a tetején akár csak egy szemmel is több gyümölcs van rajzolva, mint az előttük árválkodó darabon (és még azzal sem lehet leszerelni őket, hogy nem a doboztetőt kell megenni, hanem azt, ami alatta van, benne a dobozban. Ja, tényleg? Ja, tényleg!).

Ugyanakkor meg egyáltalán nem irigyek: én magam is meglepődöm néha, hogy milyen nemes egyszerűséggel mondanak le bizonyos dolgokról egymás vagy akár teljesen ismeretlen emberek javára (és nem, nem valamelyik másik testvérük javait kínálják fel, hanem a sajátjukat). De a másik oldalt sem tagadhatom le, mert igenis létezik. Sok testvér együttélése mindig együtt jár valamiféle versengéssel, összevetéssel.
Na, nekik kéne zsebpénzt adni. Annyira jó nekem!
A hagyományos módszer
Nálunk a gyerekek akkor kapták az első zsebpénzüket, amikor átlépték az iskola küszöbét, vagyis nem mondok teljesen igazat, mert első osztályban még nem kaptak. Ez alól csak Négyes a kivétel, akinek már most is jár apanázs, igaz, ennek egészen más oka van, nem az, hogy úgy gondolom: megérett már a pénzkezelésre. Hogyan is lehetne? Hiszen még számolni se tud, vagyis elég megbízhatatlanul, a többiről nem is beszélve. De az ő birtoklási vágya olyan fokú, hogy muszáj volt elébe menni az eseményeknek. Ebből kifolyólag viszont nála a Férj által megálmodott (mondtam már, hogy kocka?) virtuális gyerekkassza nem alkalmazható, mert neki szüksége van arra, hogy lássa, megfoghassa, egyszóval fizikai valójában birtokolhassa a vagyonát, ami heti ötven forintban manifesztálódik.
Korábban a többiek esetében is így jártunk el. Hetente kaptak pénzt, minden évben kicsivel többet, mint az előzőben. A kapott összeget aztán vérmérséklettől függően perselyben, pénztárcában, asztalfiókban, titkos ládikóban, egyszerűen az íróasztalra szórva tartották, ha tartották és nem veszítették el költötték el azonnal, ahogy megkapták.
Ez a módszer a legelterjedtebb, legelfogadottabb és alapjában véve nincs is vele semmi gond. Kivéve, ha például van öt gyereked, mert akkor bizony kibújik a szög a zsákból, vagyis igen hamar jól láthatóvá válik ennek a változatnak a hibája: a már fentebb emlegetett összehasonlítgatás, méricskélés.

Nem arról van szó, hogy szándékos lenne a dolog, direkt azt lesnék mindig és mindenhol, kinek mennyi pénze van, de ha szem előtt van a dolog, akkor bizony előfordul, hogy jobban belelátnak és belepiszkálnak a testvéreik életébe, mint ahogy az esetleg jólesne a másiknak. Hiszem és vallom, hogy egy nagycsaládban is megillet mindenkit a szó szerint vett magánélet, teljesen függetlenül attól, hány éves az illető. Onnantól illeti meg, amikortól igényt tart rá. A zsebpénz pedig a magánélet része. (Mi, felnőttek sem szeretjük, ha valaki a pénztárcánkban kotorászik, a fizetésünk felől érdeklődik, miért gondoljuk azt, hogy a gyerekek szeretik kiteregetni ezeket az információkat a saját bevételeikről?! Na, ugye.)
A másik életébe, pénztárcájába való belelátás ráadásul csak az egyik dolog volt: néha gazdát is cseréltek bizonyos összegek... a legkínosabb az volt, amikor az eredeti tulajdonos tudta nélkül. De az sem volt jobb, amikor nem a pénz értékét vették figyelembe a cserekor az üzletelő felek, hanem a színét, a nagyságát, a mintáját. Aztán persze jött a panaszkodás, hogyan csappanhatott meg a készlet értéke, ha a pénzérmék száma jelentősen megnőtt. Hát, nem volt egyszerű elmagyarázni. A cserebere visszacsinálásról meg nem is beszélve.
Az öt gyerek mellett tehát a hagyományos módszer megbukott. Hogyan tovább?
Kocka Férj színre lép
Férj megunva az agonizálásomat, azzal a remek ötlettel állt elő: mi lenne, ha áthelyeznénk a virtuális világba ezt az egész zsebpénz kérdést. Hurrá! Analóg szülőként másra sem vágytam, minthogy online kezelhessem a gyerekeim pénzügyeit. Rendes kockaként persze nem elégedett meg magának az ötletnek a felvetésével, hanem fél óra múlva már a kész projektet dugta az orrom alá tokkal-vonóval.
A lényege igen egyszerű: a gyerekek nem kapják meg fizikai valójukban a pénzt, hanem egy Excel-táblázatban vezetünk minden pénzügyi mozgást, amelyet ők bármikor ellenőrizhetnek, lekérdezhetnek. De csakis a sajátjukat!
Ha szükségük van pénzre, mert venni szeretnének maguknak valamit, csak szólnak és megkapják, én pedig ott helyben, azonnal lekönyvelem a pénzmozgást. Előttük. Ez egy nagyon fontos mozzanat. Ha dolgoznak vagy a nagyszülőktől, rokonoktól kapnak pénzt, akkor azt szintén lekönyveljük, a pénz pedig fizikai valóságában hozzánk kerül. Gyakorlatilag úgy működik, mint egy családi bank. Csak nincs sorban állás, délután, hétvégén zárva tartó bankfiók, levont jutalék a különböző tranzakciókért – legfeljebb egy puszi -, igaz kamat sincs.
Számtalan előnye van ennek a megoldásnak: sokkal könnyebben megy a pénzgyűjtés, nem ingerli őket költésre magának a pénznek a látványa, de mégis megvan a szabadság, hogy bármikor hozzájuthatnak (nagyobb összeg esetén azért nem árt, ha szólnak, hogy legyen otthon elég készpénz). Ráadásul nem látnak bele egymást pénztárcájába, nincsenek elveszett, eltűnt összegek, én sem cserélem fel kinek mennyi jár, pontos kimutatást lehet vezetni a bevételekről és kiadásokról: rövid szöveges megjegyzést is melléjük lehet fűzni a pénz eredetére vonatkozóan, vagy hogy mire kérte. Vagyis egyszerűen nyomon követhetik a zsebpénzük útját, láthatják hogyan csökken, hogyan gyarapszik az összeg attól függően, miként gazdálkodnak vele.
Nem állítom, hogy ez a tökéletes megoldás, csak egy alternatíva a sok közül a zsebpénz körüli helyzet rendezésére. Mert bármit teszünk, bárhogy tesszük a zsebpénz elkerülhetetlen, megkerülhetetlen, kikerülhetetlen - akár egy gyereked van, akár sok.