Mi legyen a gyerekkel tanítás után? Napközi vagy nem napközi?
És akkor most ugorjunk egy kicsit előre az időben. Amikor beütött a karantén, Legkisebb extra nagycsoportos óvodás volt, vagyis épp másodszorra járta a nagycsoportot. És hirtelen kihúzták alóla a talajt. Itthon mindent megtettünk, hogy folytassuk az óvodában megkezdett “munkát” – ó, de szép szó is ez egy óvodás esetében! -, egyetlen dolgot nem tudtunk pótolni: a vele egyidős gyerektársaságot. És tudod mi történt? Minden fejlesztés ellenére visszafejlődött. Nem kicsit. Nagyon! Újra dadogni kezdett. De olyan szinten, hogy az már nekem is nagyon feltűnt és aggasztott. A kis barátok, a korosztályos szocializáció hiánya minden téren megmutatkozott. Nem találta a helyét, olyan tulajdonságokat vett fel a nagyobbakat utánozva, amelyek sehogy sem illeszkedtek az ő korosztályához. Ez frusztrációhoz és agresszióhoz vezetett. És a szobatisztaságán is meglátszott.
Igen, ide jutottunk. A korosztályos társas lét hiánya miatt. A keretek között zajló, de nem túlszabályozott, nem irányított társas lét hiánya miatt. Amit a köznevelési és -oktatási intézményekben az önfeledt játék ideje adja meg.
Amikor ténylegesen megtanulnak szocializálódni. Amikor nem egyszerűen szabályt követnek, hanem megmutatják önmagukat és kialakítják a renoméjukat. Amikor kiderül, hogy X az okos, Y a bátor, Z a mókamester, B a félénk, de csupaszív… és ezt rendbe is rakják egymás között. Látják egymást és láttatják magukat. Megtanulnak együttműködni egymással. Megismerik egymást.
Erre az irányított foglalkozások és tanórák keretében sokkal kevesebb esély van. Ott valamilyen szinten szerepet játszik mindenki. Ami teljesen normális. Mert ezt is meg kell tanulni. Hogy itt és ott így meg úgy viselkedünk. De ugyanilyen fontos a szabad játék is, ahol érdekek ütközhetnek és a gyerekek a saját szintjükön oldják meg ezeket a helyzeteket. Úgy tanulnak, hogy nem tanítják/nem tanítjuk, csak kísérjük őket és csak akkor avatkozunk be, ha nagyon szükséges. Elismerjük, hogy vannak már eszközeik és engedjük is, hogy használják őket. Engedjük, hogy saját maguk tapasztalják ki a saját határaikat és a többiekét is. Iszonyatosan nagy szükség van erre. IS.
És erre – jelen körülmények között – a napközi ad esélyt. Minden rútsága, csúfsága és kifogásolhatósága ellenére. És mindazon dolgok ellenére, amelyeket mások másra akarnak használni. Mert
a közvetlen család nem tudja ezt a korosztályos közösségi létet biztosítani. A délutáni játszótér sem.
Vagyis csak részben. Mert ott ugyan kötetlen a játék és a szocializáció csak épp nem azokkal, akikkel amúgy a nap másik részében együtt kéne működni. És épp ez lenne ugyebár a lényeg, hogy azokat ismerjék meg jobban. Szerepek nélkül. Mert akkor a szabályok közé terelt munka is jobban fog menni.
Arthur Krijgsman fotója a Pexels oldaláról
Értem én az ellenérveket, hogy a “központ” ne mondja meg, ne szabályozza, hogy mit csinálok a gyerekemmel tanítás után. Abszolút értem. Én sem szeretem, ha így utánam nyúlnak. De! De néha nem árt, ha levesszük a szemellenzőt. És megpróbálunk felvenni egy másik nézőpontot és nem az évtizedes beidegződéseinkre hallgatunk.
És akkor akár az is kiderülhet, hogy milyen pozitív hozadékai is lehetnek a napközi intézményének. Főleg az első egy-két évben. Amíg kialakul a stabil közösség. A közösség tudat, ahol mindenkinek megvan a helye. (Gondoljuk csak bele: mi, felnőttek is járunk csapatépítésre. Pontosan azért, hogy kötetlenebb körülmények között megismerjük a kollégáink azon tulajdonságait, amelyek a munkahely által szabott körülmények között rejtve maradnak, de nagyon is szükségesek és hasznosak lehetnek a hatékony közös munkához.)
Épp ezért most nagyon sajnálom, hogy a fenálló helyzet miatt Legkisebb nem napközis. És nem csak én sajnálom. Hanem ő is. Ez pedig mindent elmond a létjogosultságáról. Minden rútsága, csúfsága és kifogásolhatósága ellenére, mert esetleg mások mást akarnak beleláttatni. És nem azt az oldalát akarják láttatni, amivel ténylegesen a gyerekeinket, a gyerekeink – tény, hogy nem tanulmányi (ami még mindig sokak szerint az iskola egyetlen feladata), hanem inkább szociális – fejlődését szolgálhatná(nk), ami amúgy a későbbiekben nagyon is kihat a tanulmányi előmentelre is. De ezt, ugye, nem kell magyarázni?
