Nyugdíjas anyám, az érzelmi zsarolás mestere
Tavasz, napfény, madárcsicsergés és virágok. Virágok mindenütt. Ahogyan az évek óta hagyomány, az első ilyen csodás, tavaszi napon az uram és én kettesben fagyizunk a főtéren. Bár már nagyok a gyerekek, ez a szokás minden évben kötelező. És csak kettőnkről szól.
"Randizunk."
Ülünk a teraszon, élvezzük a jó időt és közben figyeljük, hogyan éled fel a város is. Ezernyi ember sétál a sétálóutcán.
Egy ismerős, mogorva párt veszek észre. Szótlanul haladnak egymás mellett, de homlokuk, öklük görcsben - ez már messziről látszik.
- Sziasztok! - örülök nekik. - Hát ti? Nem most mentetek volna Hévízre?
A pár mindkét tagjának megrándul a szája széle.
- De - feleli a férfi és dob egy fintort. Látható a fintor, nagyon is.
- Anyám rosszul lett, nem hagyhattuk itthon. Le kellett mondanunk a wellness hétvégét. Buktunk egy rakás pénzt ezzel. De hát szinte összeesett - hadarta a hölgy ismerősöm, talán aznap nem először.
A férfi kifakadt:
- Lóf.szt lett rosszul! - kiáltotta. - Egyszerűen bedobta az érzelmi zsarolást, eljátszotta a hattyú halálát és Marcsi bekajálta. A gyerekeket elvállalta a másik nagyi, mi tíz éve nem voltunk sehol kettesben kikapcsolódni, erre jön ez a vén banya és kiharcolja, hogy most se.
- Sssss, Jóska, légyszi, hagyd már! - csitítja Marcsi, elvörösödött arccal pillogva hol rám, hol az én férjemre. A sajátjára nem mer. Még magyaráz pár szót arról, hogy "de hát rosszul lett az anyja", meg "majdnem mentőt kellett neki hívni, de aztán mégsem" és hogy "mára már nagyon jól van, vittünk neki húslevest és felpöcköltük a párnáját". Aztán elköszöntek s továbbmentek.
Némán, mogorva arccal.
És én nem tettem meg azt, amit meg kellett volna tegyek. Nem szóltam utánuk, hogy elmeséljem, mennyire értem a helyzetüket.
Nem meséltem el nekik azt a 2013. karácsonyi jelenetet, amikor mi szintén 12 év után először mentünk kettesben az urammal három napra Pécsre. Egy karácsonyi vacsorára s baráti találkozóra voltunk hivatalosak.
Nem meséltem el nekik, hogy az indulásunk pillanatában, amikor már mi is elvittük a saját gyerekeinket a másik nagyiékhoz, az anyám görnyedten sóhajtozott a lakása ajtajában, fogta az ajtófélfát és elhalóan azt kérdezte:
- Ugye, nem mentek sehová? ANNYIRA ROSSZUL LETTEM.
- Szóljak az Erzsi néninek? (Szomszéd, két éve nyugdíjas házi orvos, neki bárki, bármikor szólhat, ha nem érzi jól magát.)
- Nem kell, majd elmúlik.
- Szóljak a háziorvosodnak?
- Nem kell, majd elmúlik.
- Akkor hívjak mentőt?
- Nem kell, majd elmúlik.
Ez a párbeszéd uszkve háromszor futott végig anyám s köztem. Tudom, ha ő IGAZÁN rosszul van, ebben a sorrendben igenis tud és szokott cselekedni magától is. Ha IGAZÁN rosszul van, már rohan is az Erzsi nénihez, hívja a háziorvost, vagy átkopog a szomszédba, hogy hívjanak neki mentőt.
- Ok, akkor el is múlik bizony, mi három nap múlva itthon vagyunk - összegeztem a történéseket és puszit lehelvén arcára, elindultam.
- Hová mész? - kérdezte akkor, amikor már hátat fordítottam. Már semmi aléltság nem volt a hangjában.
- Pécsre.
- ELMENTEK? De hát rosszul vagyok! - szinte toporzékolt.
Lefutottam vele ismét a fenti párbeszédet (Erzsi néni, házidoki, mentő), majd annyit mondtam: igen, tényleg megyünk. Majd felhívjuk, ha megérkeztünk. Amikor megérkeztünk, este fel is hívtuk. Ismét elhaló volt a hangja, amikor megkérdeztük, hogy tetszik lenni. "Még élek......" - felelte, amire megnyugtattuk, hogy ennek bizony örülünk.
Hazaérkezvén láttuk, hogy az égvilágon semmi baja nincs - és persze nem is volt.
Fél évvel később kétnapos útra mentünk Miskolctapolcára. Egy évvel később szintén két éjszakára Siófokra. Aztán tavaly a Mátrába, kicsivel később a Balatonra. A fenti jelenet mindig, minden egyes utazásunkkor, családi vagy kettesben eltöltött nyaralásunkkor megismétlődik.
Annyira rosszul lettem, nem kell mentő, nem kell Erzsike néni, hogyhogy elmentek, még élek.... Unásig.
Talán társadalmi jelenség is ez. Talán egy egész ország szégyene, hogy az egyedül élő, immár nyugdíjasok számára megszűnik a jövőkép, beletemetkeznek saját magányukba s közben rátelepednének azokra, akik a környezetükben vannak s a családjukat jelentik.
Igen, ki lehet mondani, érzelmi zsarolókká válnak. Nem csak a barátnőm édesanyja és nem csak az enyém.
Neked mi a véleményed? Találkoztál már hasonló helyzettel?
