Menő madáretető kifacsart narancsból
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
A téli madáretetés az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy
a gyerekeinkhez közel hozzuk a természetet, akkor is ha éppenséggel (nagy)városban élünk és felnyissuk a szemüket a másokról való gondoskodás fontosságára anélkül, hogy ezt túlságosan szájbarágós módon tennénk.
Ráadásul egy jó szabadtéri programmal is szolgálhatunk nekik azokon a napokon, amikor amúgy ki se dugnák az orrukat a lakásból, mert hát mégiscsak tél van. Hideg, fagyos, csúszós, ködös, borongós, brrrr…
Nekem a madáretetés a gyerekkorom része volt. Vidéken laktunk, a házunkhoz nagy kert tartozott, ami csak úgy burjánzott a növényektől. Ami pedig vonzotta a legkülönfélébb állatokat a madaraktól a ragadozó kisállatokig. És nem csak nyáron. Hanem télen is jöttek és kopogtattak. Mert hozzá voltak szokva, hogy ebben a kertben mindig szívesen látott vendégek. Legyen szó az év bármely szakáról.

És tényleg azok voltak.
A nagyszüleim, majd később a szüleim is mindig gondoskodtak a hozzánk betérő állatokról. És ez a szokás áthagyományozódott rám is.
Szívesen is csináltam, mert egyrészt jó mulatság volt madáretetőt készíteni, másrészt jó érzés volt látni, hogy milyen kevés is elég ahhoz, hogy valakivel jót tegyél, valakit boldognak/elégedettnek láss.
Aztán jött egy nagy kihagyás, amikor a fővárosba költöztem. Az első pár évben nem olyan házakban és környéken laktam, majd laktunk később Férjjel, ahol egyáltalán felmerülhetett volna – akár ötlet szintjén is – egy madáretetőnek a kihelyezése.

Utána következett a mostani lakásunk meg a környék és pluszban sorban érkeztek a gyerekek. Ez a három összetevő pedig újra beindította a régi szokásokat. Hogy télen madarakat etetünk. És madáretetőt csinálunk. És ha nem is találunk helyet neki az erkélyünkön – mert azért az veszélyes terep madáretetés szempontjából: egyrészt tekintettel kell lenni a szomszédainkra, másrészt olyan madarak is odaszokhatnak, amiknek annyira nem örül egy városlakó (i.e.: galambok) – és még a közös kert is necces, az elkészült műveket mindig szívesen fogadják az ovinkba, sulinkba és a közeli parkokban is ki lehet tenni őket.
Többféle madáretetőt is készítettünk már az évek során, de az ember mindig próbálkozik újdonságokkal, hogy még véletlenül se merüljön fel az abbahagyás gondolata a gyerekekben csak azért, mert mindig ugyanazt készítjük és az olyan uuuuncsiiiii. Volt már újrahasznosított alapanyagokra épülő projektünk, de használtunk már gyümölcsöt is kiindulási alapként.

A legújabb tervünkhöz ismét a gyümölcsök adták az alapot. Ennek pedig igen egyszerű oka volt:
a téli szünetben kezdődő nátha ütötte fel a fejét a gyerekek között, amely ellen a legjobb védekezés szerintem a frissen préselt narancslé némi citrommal elegyítve.
Amit persze nemcsak a beteg fogyaszt szívesen. Hanem mindenki más is. Aminek nyomán viszont mérhetetlen mennyiségű kifacsart narancs- és citromhéj halmozódik fel a konyhámban. És amiket nem nagyon van szívem kidobni. Többféle módon szoktam őket hasznosítani (karácsonyi füzér, illatosító), de hogy madáretetőt is lehet belőle készíteni, arra csak most döbbentem rá.