Erdei (túlélő)túra öt gyerekkel
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Ritkán veszítem el a fejemet és teszek olyat, amely még a nagycsaládos hétköznapokban rendesen megedződött idegrendszeremnek is felér egy atomcsapással, de a színpompás, napsugaras őszi időnek egyszerűen nem tudok ellenállni, és azonnal késztetést érzek arra, hogy nekivágjunk a világnak és kiránduljunk egyet a közeli erdőben… öt gyerek ide, öt gyerek oda.
Valahol az agyam egyik hátsó rejtett zugában őrzött információkból persze már sejtem, hogy épp most adtam egyet a szép, dús vörös fürtjeimnek és kvázi padlógázzal rohanok a végzetem felé, de hát én sem vagyok tökéletes. (Ráadásul rögtön azután, hogy magamra öltöttem a túrabakancsomat és rárimánkodtam a kirándulás ötletétől kerge birkaként rohangáló öt csemetémre is a lábbeliket, rájövök, hogy inkább nyúlcipőt kellett volna vennem és hogy én valójában nem is szeretek kirándulni..., vagyis de, de az általam preferált romantikus andalgás Férjjel az avarral borított erdőben jelenleg az életidegen fogalom kategóriába esik.)
Készülődünk
A nagycsaládi hadművelet már a kirándulást megelőző napon megkezdődik. Amíg én a konyhában küzdök az elemekkel – amelyeket két és fél tucat zsemle, kisebb raklap paprika és paradicsom, halomba rakott felvágott, morzsahegyek, a konyhapult teljes hosszában és széltében szétkenődött szendvicskrém testesít meg néhány dülöngélő palack és a csomagolásra szánt, de a csemeték hathatós segítségének köszönhetően vagy már fél órája vízben máladozó szalvéták társaságában -, addig Férj felkutatja a kiránduláshoz szükséges térképet, amit olyan tuti helyre rakott el, hogy már a fél lakást felforgatta, de még mindig nem került elő.
– Legközelebb rakhatnátok rá egy helyzetjelzőt és elmenthetnétek a megtalálásához szükséges koordinátákat a GPS-be – osztja az észt Nagyfiú.
– De még egyszerűbb lenne, ha a térképes fiókba tennétek a többi mellé – okoskodik Nagylány.
Térkép végre megkerül, Férj a gyerekekkel hozzálát a túra megtervezéséhez.
– Kivételesen nem kezdhetnénk a hegy tetején a túrát? Én utálok felfelé gyalogolni, lefelé annyival könnyebb és akkor kezdhetnénk rögtön a csúcs-csokival a napot – kotnyeleskedik Középső, miközben a térképet fürkészi.
– Ha szuperhősök lennénk, akkor felrepülhetnénk a hegytetőre és nem kéne fárasztani magunkat mindenféle gyaloglással...és még a langyos őszi levegő is a segítségünkre sietne, mert az is felfelé száll – ábrándozik Négyes, miközben mi csendben visszaillesztjük helyére leesett állunkat magasröptű fizikai értekezését hallva.
Útra kelünk
A gyerekek már rég az igazak álmát alusszák, mire az összes hátizsák elkészül: enni- és innivaló, csúcs-csoki, váltóruhák, esőkabátok, pikniktakaró és szabadtéri játékok töltik ki a rendelkezésükre álló teret a zsákokban. Azonban hiába a gondos előkészület, valami mindig otthon marad és ez általában akkor derül ki, amikor visszafordulásra már semmi esély, mert a túra közepén tartunk. A papírzsebkendő és a vécépapír hiánya mindig a legégetőbb: a lapulevél ugyan szúr, de a pisis ruha még kellemetlenebb... így marad az alkalmazkodás a nomád körülményekhez és örülünk, hogy mérsékelt övi erdőben kirándulunk és nem sivatagi szafarin vagyunk.
Hogy mennyi minden más is került észrevétlenül a puttonyokba a szükséges dolgokon túl, az csak akkor derül ki, amikor letelepedünk ebédelni (alvós nyunyi, plüss állat, kisautó, kispárna), ahogy az is, hogy valamiért kevesebb a szendvicsek száma, mint ahogyan emlékeztem rá.
– Jól van, na, le kellett tesztelni, hogy tényleg olyan jó-e az új szendvicskrém, mint ahogy azt az illatából sejteni lehetett – magyarázkodik Nagyfiú.
– Anya, hol a csicsizacsi? – kérdezi Legkisebb nagyokat ásítva.
– ???
– Tele a pocakom, itt a párnám és a nyunyim, itt az ideje aludni.
– Ma nem alszunk, drágám, kirándulunk. Emlékszel?
Legkisebb arcára kiül a döbbenet, de aztán megadja magát a sorsnak és beáll a sorba, hogy végre valahára felérjünk a csúcsra.
– De ez nem is csúcsos, ez lapos! És mit keresnek itt mások?! Csak nem ők is a csúcs-csokimért jöttek? – háborog Négyes.
A nagyok a fejüket fogják, mi halkan röhögünk: szerencsére a panoráma lenyűgöző, a jól megérdemelt jutalom pedig mindenkire jó hatással van.
A kép illusztráció (Pixabay)
Lassan elindulunk hazafelé, a visszaúton mindenki csendes, érezhetően elfáradtak a gyerekek, de azért szorgalmasan szedik a lábukat, este biztosan nem lesz gond az elalvással. Nekem pedig közben eszembe jut, hogy reggel még azon gondolkoztam, nem kellene-e a túrabakancsomat inkább nyúlcipőre cserélni és mindent hátrahagyva jó messzire futni az előre (nem) látható problémák elől, de visszatekintve a napra, rá kellett jönnöm: zűrös egy család vagyunk, az biztos, de nem is lehetne jobb az életünk.
Ha tetszett a cikk, kattints a megosztásra!
