„El kellett fogadnom a tényt, hogy nálunk tömeg van” – egy nap öt gyerekkel a multitasking jegyében
Fél hét és nyolc között – amikor az utolsó mohikán családtagom is elhagyja a lakást – nagyon sok mindent el lehet végezni, csak arra kell figyelni, hogy olyan munkák legyenek, amelyek félálomban és félig csukott szemmel is kivitelezhetőek. A mosás elindításán és a hajtogatáson kívül ilyenkor pakolom ki és be a mosogatógépet, majd el is indítom az első kört, pár lépés és máris a háztartási helyiségben vagyok, nekiállok vasalni, bekészítem a gyerekek szobáiba a hajtogatott ruhákat, összeszedem a sarkokban árválkodó büdös zoknikat meg amit még találok.
Kezdetben kényszerűségből vágtam bele ebbe a fajta korai munkavégzésbe, de ma már tudatosan időzítem erre az időszakra a házimunkák nagyobbik részét, mert inkább ezzel töltöm az időmet, mint azzal, hogy felesleges energiabefektetéssel próbáljam meggyőzni a gyerekeimet: minden híresztelés és tapasztalat ellenére a stresszmentes reggel létező fogalom.
Ha mindenki elment és átvergődtem a napi rutinfeladatokon, folytatom azokkal, amelyek nem tartoznak ebbe a csoportba: banki ügyek, ad-hoc bevásárlás a hirtelen adódott készlethiány feltöltése érdekében, posta, hiányos iskolai felszerelés pótlása, hivatalos ügyek intézése, edzések befizetése stb.
Ezután jön el az én időm, másfél-két óra csend: átnézem az emaileket, a postát, rendszerezem, ha kell, meg is válaszolom őket, befizetéseket intézek, felkészülök Nagyfiú és Nagylány fogadására: gyümölcs, innivaló kerül az asztalra. Két óra felé szállingóznak haza, velük akkor indul a délutáni műszak: megtanulják (Nagyfiú inkább csak úgy csinál) a leckét, utána edzésre, foglalkozásokra mennek, én pedig négykor útra kelek Négyesért és Legkisebbért az oviba, ahol a (még) napközis Középső is csatlakozik hozzánk. Uzsonna, játék, fürdés a kisebbeknek, a nagyoknak ugyanez edzés után.
Újra jöhet egy kis házimunka, ahol én csak mellékszereplő vagyok (végre!): a zoknipárosítás, a hajtogatott ruhák elrakása, a terítés, a vacsoraasztal leszedése ugyanis delegált munka... a gyerekekre delegált. Mondjuk lazsálni ilyenkor sem tudok, mert ebben a helyzetben bámulatosan udvariasak tudnak lenni és úgy állnak a munkához, hogy a többi testvérük is odaférjen és ha kellően jól pozicionálták magukat, akkor szinte láthatatlanul fel is tudnak szívódni a helyszínről. De öt gyerek hiánya nem kicsit feltűnő.
Fél hétkor Legkisebb már a konyhában sürög, jelezvén, hogy elérkezett a vacsora ideje. (Közben Férj is megérkezik, egy újabb koncentrálási pont.) Étkezés után még egy utolsó tisztálkodás, majd esti mese – heti háromszor tévés mese is – és végre irány az ágy, de csak a gyerekeknek. Én akkor állok neki reggelit, tízórait készíteni, titkon meglesni, hogy minden cuccukat összepakolták-e a nagyok. Megjavítom az elszakadt ruhákat, a lyukas zoknikat, felvarrom a leszakadt gombokat, a kedvenc plüss állatok lógó testrészeit (ennyi gyereknél, illetve fiúnál szinte minden napra jut ilyen feladat).
Ha mindezzel végeztem, akkor végre leülhetek a saját munkámhoz, a blogíráshoz, amihez szintén nem kevés idő kell. Ami nincs. De csakazértis megoldom. Mert az én játszóterem, az én váram, nélküle a többi se menne.
Kedves Anyuka! Íme a bizonyíték a kommentekben, hogy nem vagy egyedül:
