Döbbenetes indulatok szurikáta-ügyben: tényleg neveletlenek a mai gyerekek?
Elképesztő erővel csapott össze két világ a szurikáta-ügy kapcsán. A „neveljék meg a büdös kölkét” és a „nem a gyerek tehet róla, a felnőtteké a felelősség” hívők marcangolják egymást. A kis állat halála tehát csak a jéghegy csúcsa. Ami meg a víz alatt van, egy össztársadalmi probléma: jó irányba megy a mai gyereknevelés?
Előrebocsátom: nincs gyerekem. Szurikátám sincs. A válaszom a kérdésre mégis az: szerintem nem. A mai gyereknevelési mainstream nem megy jó irányba. És nem azért, mert sok az „elkényeztetett, büdös kis taknyos” (most egy kommentből idéztem), akit „jól pofán kéne csapni párszor, hogy észhez térjen" (szintén idézet). Az életem úgy alakult, hogy anyámmal felesben felneveltem egy gyereket, és soha nem vitt rá a lélek, hogy megüssem. Amikor kétszázra felnyomta a vérnyomásomat, akkor sem. A trend, amit viszont mostanában magam körül látok, számomra ijesztő. Nem reprezentatív, mégis elég nagy merítésen alapuló saját felmérésem szerint (vagyis rengeteg barátom, ismerősöm gyereknevelési módszereit látom nap, mint nap).
az a benyomásom, hogy elképesztően sok gyerek nem ismeri azt a szót, hogy „nem”. Mármint akkor, ha neki mondják, nem akkor, ha ő.
A szülők – tisztelet a szerencsére nagyon is létező kivételeknek – egyszerűen nem szabnak nekik határokat, minden kívánságukat teljesítik, totális burokban tartják őket. Fogalmam sincs, miért. Talán túl fáradtak vesződni az egésszel, és egyszerűbb mindent ráhagyni a kicsire, vagy féltik az egyre durvuló világtól, vagy úgy érzik, versenyt kell futniuk a fogyasztói társadalom által ránk tukmált mindent megkapó, minden célját elérő, „győztes” embertípussal. Tényleg nem tudom. De tény, hogy meglepően sok gyereket látok – a környezetemben, étteremben, buszon, szupermarketben – akinek nyilvánvalóan mindet szabad. Nemrég egy pizzériában néztük végig a barátaimmal, ahogy a mellettünk ülő, jól szituált, népes család hat-hét év körüli leánycsemetéje öt percenként vágta ki a hisztit, hogy nem ízlik neki az (általa) kiválasztott desszert. És ötpercenként újat rendeltek neki. A pincér rohant, a kislány az előző finomságot félretolta, a következőbe belemajszolt, aztán újra nyafogni kezdett. Megszámoltam: hat felnőtt ült körülötte. És egyik sem mondta neki azt:
"Szívem, ennyi volt. Te nem éhes vagy, hanem nyűgös. Ezt most vagy megeszed szépen, vagy nem, rád bízom, de többet nem rendelünk. Slussz.”
És egyre több hasonló példát látok-hallok. A kolléganőm hatéves kisfia negyvenezer (!) forintos drónt kapott a szülinapjára. És vettek egy kisebb értékű, de szintén jó drága ajándékot a négyéves öccsének is, akinek ugyan nem volt szülinapja, de „nehogy hátrányban érezze magát szegény”. Elgondolkoztam: mit fog kapni ez a két csemete érettségire? Az egyik egy Lamborghinit, a másik egy BMW-t? Ezek persze szélsőséges esetek, de a mintát – a gyerek soha ne érezze magát kényelmetlenül, soha semmiről nem tehet, mindent meg kell kapnia, és mindentől meg kell óvni – bizony egyre elterjedtebbnek látom. Pedagógus barátaim is erre panaszkodnak.
És ezzel nekem épp az a problémám, hogy ennél gyerekellenesebb gondolkodásmódot szerintem ki se lehetne találni.
Óriási baj ugyanis, hogy a gyerek ezzel a határnélküliséggel tényleg mindent megkap, egy dolgot kivéve: az életképességet. Egyszer ugyanis felnő. És a soha ki nem mondott „nem”-eket elkezdi mondogatni neki egy jóval keményebb fennhatóság: az élet. Rosszabb esetben a Btk. És akkor ezek a gyerekek összeomlanak. Hány ilyet láttam, csak a közvetlen környezetemben! Egy egyébként kedves, de agyonkényeztetett huszonéves srácot, aki amikor megkapta élete első 100 ezres bírságát egy gyorshajtásért (a szüleitől kapott autóval, természetesen), olyan dühroham lett úrrá rajta, hogy ököllel átütötte a lakásuk egyik üvegajtaját (az a jó recés, vastag üveg volt, persze összekaszabolta a fiú kezét, tiszta vér lett). Aztán láttam évekig vergődni egy ismerős család szintén burokban nevelt lányát, aki tehetséges grafikus volt, míg el nem hagyta egy fiú, ő meg magába zuhant, és valami buliban bemutatták a kokainnak. Azóta vagy öt külföldi rehabot megjárt, a szülei már nem tudják, mihez kezdjenek vele.
Persze ismét szélsőséges eseteket emeltem ki. De szerintem van összefüggés. És tisztában vagyok vele, hogy a felnőtteké a felelősség.
Rajtunk múlik a következő generáció értékrendje, lelki stabilitása, megküzdési technikái, kudarctűrése, életképessége. De biztos azzal segítünk nekik a legtöbbet, ha gyerekként mindig, mindenhol azt hallják, hogy ők soha nem tehetnek semmiről? Hogy nekik minden jár? Hogy a tetteiknek nincs következménye, vagy ha van, azt is mi, felnőttek vállaljuk helyettük? Biztos, hogy a kudarc, a szégyen, a bűntudat teljesen ördögtől való érzések egy gyerek életében, ha elkövet valamit, ami hiba, sőt, adott esetben bűn?
Biztos jó ötlet, hogy tizennyolc (de legalább tizennégy) évig úszógumival hintáztatjuk a víz felszínén, azután hirtelen kihúzzuk az úszógumi dugóját, és azt mondjuk: oké, most már ússz egyedül – csak épp elfelejtettük megtanítani úszni?
A szurikáta halálát okozó kisfiúról semmit nem tudunk. A pontos történetet sem ismerjük, épp ezért teljesen fölösleges ítélkezni. Viszont az ügy a felszínre hozott egy problémát, ami igenis létezik. És kezdeni kell vele valamit, mert generációk mentális állapotát határozza meg az, hogy a gyereknevelésben most, ebben az amúgy is teljesen összezavarodott világban mennyire vagyunk észnél, és milyen elveket fogadunk el „trendinek”.