SZEMPONT
A Rovatból

"Átszáguldott rajtam a mellrák" – egy anyuka küzdelme a halálos betegséggel

Briginek mellrákja lett. Most, hogy kemoterápiák és a műtét után tünetmentes, leírta, mi történt vele az elmúlt hónapokban.


Miért ÉN????

Elsősorban Barátnőm, Kovács Ági, de minden rákban, fiatalon távozó harcostársaim emlékére

Hónapok óta agyalok, keresek valamit. Azt érzem, hogy tennem kell valamit. Valamit, amivel megszabadulok a bennem kavargó gondolatoktól. Megszabadulni mindentől, ami beszorult, ami bennem van, amit érzek, amit átéltem. Nem elég egy kávé mellett elmondani a barátnőknek, nem elég telefonon csacsogni. Írnom kell, ki kell írnom magamból ezeket. Ki kell írnom, hogy megszabaduljak a nyomástól, és újra tudjak élni. Élni és élvezni az életet. Feszültség van bennem, pedig most boldognak és felszabadultnak kellene lennem, de nem megy. Nem találom a helyem a világban. Nem értem az embereket, és ők sem értenek meg engem. Megbántom azokat, akiket a legjobban szeretek, és megbántva érzem magam minden apróságtól. Keresem az okokat, hogy miért kaptam ezt a feladatot? Iszonyatos dolgokon mentem keresztül, de mindez hihetetlen gyorsan történt. Nem volt időm felfogni a betegséget, máris harcba szálltam vele, majd hirtelen „meggyógyultam”. Kórusvezetőm fogalmazta meg jól: olyan volt az egész, mint amikor egy gyorsvonat átszáguld egy állomáson. Rajtam átszáguldott a mellrák.

Kavarognak a gondolatok, hogy fogjak hozzá. Nem vagyok író, nem ismerem az írói sablonokat, praktikákat, fortélyokat. Csak egy egyszerű nő vagyok, aki megjárta a poklot. És egyfolytában azon agyaltam közben, hogy miért én velem történik mindez és mi lesz a vége? Túlélem? Lesz e holnap? Lesz e jövőre?

FB_IMG_1503507488414

Anyukámmal kezdem.

Anyukám a legerősebb nő, akit ismerek a földön. Anyukám, aki újra életet adott nekem.

Anyukám, akire mindig minden körülmények között számíthattam, számíthatok. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, voltak viták, veszekedések. Volt időszak, amikor nem is tárgyaltunk egymással. Most mégis neki a vagyok a leghálásabb, mert másodszor is neki köszönhetem az életemet. Ezzel az egész rákos történettel megváltozott a kapcsolatunk. Egy cipőben jártunk, járunk. Ha Ő nem megy orvoshoz 2015. áprilisában, akkor én sem. Nála már a harmadik tumort diagnosztizálták ekkor, ami rosszindulatúnak bizonyult. Gondoltam, hogy itt az ideje nekem is megvizsgáltatni magam, úgyis mindjárt 45 éves leszek. Anyut június 2-án műtötték, a jobb melléből egy 5 mm-es daganatot távolítottak el. Izgultunk és imádkoztunk, hogy minden jól sikerüljön.

Én június 15-re kaptam időpontot a nőgyógyászhoz. Ez a dátum beégett az agyamba. A doktornő sokáig tapogatta a jobb mellemet, kérdezte, hogy nem érzett valami furcsát? Nem, nem éreztem, vagy nem is figyeltem. Mutatta, hogy van egy kis bőrbehúzódás, ami valamiféle elváltozásra utal. Majd közölte, hogy diónyi nagyságú az elváltozás. Diónyi? Az elég nagy. Sürgősségi beutalót kaptam a Honvéd kórház mammográfiájára. Lementem, inkább leszédelegtem időpontot kérni, de nem bíztattak semmi jóval, mivel elromlott a gép. Mi van? Ez valami vicc? Egy ekkora kórházban ilyen lehetséges? Mondták, hogy jöjjek be két nap múlva, addigra megcsinálják. Zokogva hívtam anyut, gáz van, velem is. Aztán a barátnőimet, meg mindenkit, aki eszembe jutott. Kiborultam. Remegtem, féltem. Ez nem lehet igaz! Hogy történhetett ez? És mikor? És most mi lesz? Meg fogok halni? Anyu akkor már túl volt a műtéten, eljött velem a mammográfiára. Azzal fogadtak, hogy a gépet ugyan megjavították, de megint elromlott, és nem is tudnak mit mondani, mikor fogják megjavítani. Ez valami vicc? Egy ekkora kórházban, ha elromlik egy gép, akkor megáll az élet? Hatalmas zúgolódás volt a váróban, mert folyamatosan küldték el az időpontra érkező betegeket. Nem tudtak választ adni a kérdéseimre. Ötleteket kértem, hogy mit tegyek, hova menjek.

Elküldtek az SZTK-ba, próbáljak meg bejutni oda. Onnan elhajtottak a sürgősségi beutalómmal, mondván „ Nem oda szól!”, de szeptemberre tud időpontot adni, ha hozok a házi orvosomtól beutalót. Most ez komoly? Ott van a papíron, hogy gáz van velem, és most még várjak szeptemberig, meg rohangáljak még ezer felé újabb beutalókért? Tényleg megtapasztalhattam a magyar egészségügy buktatóit. Nincsenek megfelelő gépek, eszközök, nincs idő, nincs pénz. Ott álltam kétségbeesve, tehetetlenül, és csak sírni volt erőm. Ismét várakozás, megígérte a Honvéd kórházban a hölgy, hogy felhív, ha jó lesz a gép. Nem nyugtatott meg ezzel. Tiszta idegbajos voltam. Másnap csörgött a telefonom, ismeretlen szám, anyukám remegve hadarja, hogy épp vizsgálaton van, ez a sebész orvos telefonja, az övét otthon hagyta. Adja az orvost.

FB_IMG_1503506840045

Bemutatkozik, Dr. Rusz Zoltán vagyok, édesanyja említette, hogy baj van. - Ne szarozzunk, jöjjön be máris! - így, ezekkel a szavakkal. Ok, fél óra múlva ott vagyok. Rohantam az Uzsoki utcai kórházba, anyut ott kezelték, műtötték. Egy nagyon szimpatikus, laza orvos előtt találtam magamat. Közvetlen volt, én meg azonnal bizalommal voltam felé. Úgy éreztem, hogy jó kezekbe kerültem. Végre! Megvizsgált és igazolta a nőgyógyász véleményét. Itt tényleg valami elváltozás érzékelhető, de ne ijedjek meg, segíteni fognak, és meg fogok gyógyulni. Kaptam beutalót az ottani mammográfiára és az onkológushoz is, aki szintén anyut kezelte. Anyu jött velem mindenhova. Én meg csak bőgtem, kiborultam, nem fogtam fel mi történik. Két hétig őrjöngtem, láttam magam meghalni, ágyban párnák közt. Nem tudtam beszélni, aludni. Szerencsére az óvoda, ahol dolgozom, pont akkor nyári szünet miatt zárva volt. Ültem anyuval az onkológia folyosóján, és úgy éreztem magam, mint egy ufó. Hogy kerültem ide? Nekem nem itt van a helyem! El akarok innen menni! Nem menni, rohanni, kifutni a világból! Valaki keltsen fel, ez csak egy rémálom!

Landherr Tanár Úr is nagyon szimpatikus volt, ő is megvizsgált, és közölte, hogy sajnos valóban elég nagy a tumor, valószínűleg rámegy a mellem, de meggyógyulok. A gyógyulás szót nem is hallottam, csak azt, hogy nem lesz a jobb mellem. Micsodaaaa? Levágják a mellemet? Ugye ez csak valami rossz álom? Mindjárt felébredek. De nem, sajnos ez a valóság. Iszonyatos rémület lett rajtam úrrá. Nem is tudom mitől féltem jobban, a ráktól, vagy a következményeitől. Kaptam beutalót ultrahangra és MR vizsgálatra is, és ellátott tanácsokkal a professzor úr. Bízzak benne, mert meg akar gyógyítani, és egy fontos tanács: ne bújjam az internetet! Ha bármi kérdésem van, forduljak hozzá bizalommal, de ne kezdjek bele öngyógyításba és öndiagnosztizálásba, mert azzal csak ártok magamnak. Ezt meg is fogadtam. Annyira, hogy még a vizsgálatoknak sem néztem utána, hogy melyik mit jelent, hogy történik. Pedig az MR-t megnézhettem volna, akkor talán nem borít ki annyira. A mammográfia és az ultrahang elviselhető, de ez….borzalom!

MR vizsgálat: Rettegve várakoztam. Behívtak, elmondták mit tegyek, majd bekötötték az infúziót a kontraszt anyagnak. Bőgtem. A nővérke bíztatott, minden rendben lesz, csak tegye azt, amit az orvosa mond. Felfektettek a vizsgáló asztalra. Kaptam a fülemre egy fülvédőt, a kezembe egy gombot, ha baj van, azzal tudok jelezni. Magamra hagytak, majd betoltak. Hát….az első két percben pánikrohamom lett. Kerregés, kattogás, borzasztó hangok még a fülvédőn keresztül is. Mindez hason fekve. Folyt a könnyem, hevesen vert a szívem, és szabadulni akartam ebből a helyzetből, megnyomom a gombot. De nem lehetek ilyen gyáva, egyszer úgy is meg kell csinálni, nyugi, higgadj le!- ezt mondogattam magamnak. Szép lassan megnyugodtam. Figyeltem a kattogást, ritmust kerestem benne.

Gondoltam, ha már itt kell feküdnöm, akkor énekelni fogok közben. Talán nem zavarja a vizsgálati eredményt, és nem készül hangfelvétel. Mivel egy gospel kórusban énekelek három éve, így a repertoárból kerestem megfelelő dalokat. Már nem is tűnt olyan borzasztónak az a 40 perc. Mikor elkészültem, a nővérke kedvesen ajánlotta, hogy mielőtt kimegyek, nézzek tükörbe, mosolygott és a kezembe nyomott egy halom papírtörlőt. A hason fekvés és a sírás nem tett jót a sminkemnek, viccesen néztem ki. A szempillaspirál beterítette az egész arcomat. Merthogy mindenhova talpig sminkben mentem, mint egy igazi NŐ.

"
Minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned.

Coco Chanel – ezzel az idézettel keltem, feküdtem.

Az összes vizsgálati eredmény igazolta a diagnózist: rosszindulatú, elég méretes, 4 cm-es, több gócú tumor. Jöhet a core biopszia. Ettől féltem a legjobban, tudtam, hogy mintát vesznek a mellemből. Négy helyről vettek mintát, hármat a mellemből, egyet a hónalji nyirokcsomókból. Kaptam érzéstelenítőt, de borzasztó érzés volt. Oda se mertem nézni, csak egy nagy rántást éreztem, és ezt háromszor. Na és ami utána következett! Három hétig koromfekete volt a mellem. Ijesztően nézett ki! 10 nap az eredmény, feszült várakozás következett. Adri barátnőmtől kaptam egy telefonszámot, Halom Bori számát. A lelkemre kötötte, hogy beszéljek vele. Ő is átesett ezen, sőt, meggyógyult, és van egy csoportja, ahol mellrákos nők vannak. Felhívtam Borit, elzokogtam neki a bánatomat, mondta, hogy felvesz a csoportba. Ne aggódjak, minden rendben lesz. Aggódtam. Nagyon is. Mellrák után is van élet, együtt könnyebb. Ez a csoport, melyben ezzel a betegséggel küzdő nők vannak. Mindenki vívja a saját csatáit, és közben biztatják egymást, tapasztalatot cserélnek, tanácsot adnak egymásnak. Hatalmas HŐSÖK! Én is beírtam a saját történetemet. Jöttek is a biztató sorok, melyeket zokogva olvastam. Óriásiak! Máris jobban éreztem magam, tényleg azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és együtt Velük könnyebb lesz.

Ekkor határoztam el, hogy vége az önsajnálatnak, a bőgésnek, az önmagam eltemetésének. Felveszem a kesztyűt, és harcolni fogok. Harcolni magamért, az életemért, mert nekem itt még dolgom van.

Szüksége van rám a gyerekemnek, meg a világnak. Egyszerűen ÉLNI AKAROK!!!!!!!!

Július 22-én megkaptam szövettani eredmény: carcinoma lobulare invasivum Grade 2 Her2 negatív. Fogalmam sem volt mit jelent. Irány az onkológus. Ő szerinte ez viszonylag jó hír, nem olyan rossz, mint amire számítottunk. A hónalji nyirokcsomókból vett minta nem volt értékelhető, ezért meg kellett ismételni. Nem örültem. Végül is a nyirokcsomók nem igazoltak áttétet. Ez tényleg jó hír. Öröm az ürömben. Kemoterápiával kezdünk, közben majd lesz kontroll, meglátjuk, hogy reagál a tumor a kezelésre. Kemoterápia! Egy újabb ijesztő kifejezés! Ráadásul a legerősebb koktélt kapom. A legelső kérdésem: kihullik a hajam? Ki hát! De majd kinő!- felelt drága Landherr Tanár Úr. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És megint bőgtem! Mindig is nagyon kényes voltam a hajamra, és most azt mondják, ki fog hullani?????? Újabb rémálom!!

FB_IMG_1503507477315

Megegyeztünk, hogy augusztus 24-én kapom az első adagot. Előtte még elmegyek a kórus kaposvári kurzusára.

Életmódváltásba kezdtem az első vizsgálat után. Már évek óta délelőtt csak gyümölcsöt eszek, de mikor kiderült a rák, cékla-répa-alma turmixra cseréltem le. Lúgos vizet ittam, napi 3-4 litert- barátnőimmel flúgosnak hívtuk. Kérdeztem a Tanár Urat, szedjek e valami vitamint. Azt mondta, bármit szedhetek, amit jónak gondolok, és meg tudom fizetni. Egy kedves Kórustársam segítségével beszereztem nagy dózisú D vitamint, C vitamint, szedek még Omega 3-at, megy Q 10-et. Erre mind rábólintott. És elkezdtem élni, élvezni az életet. Hihetetlen dolgokat műveltem, olyanokat, amit addig sosem mertem volna. Énekeltem, futottam, túráztam, megismertem nagyszerű embereket, úsztam a velencei tó közepén- én, aki a kádban sem érzi magát biztonságban! – motorcsónakkal száguldottam a Dunán. HÁLA naplót vezettem, csak pozitív dolgokat írtam bele minden este. Kinek miért vagyok hálás, milyen szép és jó dolgok történtek velem egy nap. Tudatosan átformáltam a gondolataimat. Nem gondoltam a rákra, nem akartam tudomásul venni, nem akartam foglalkozni vele. Nem írtam többet a csoportba, ritkán olvastam az ottani történéseket. Barátok, ismerősök össze akartak hozni emberekkel, akik sorstársak, de én nem akartam velük találkozni, beszélgetni. Folyamatosan hárítottam. Nem akartam magamban betegségtudatot kialakítani. A gyógyulást egy feladatnak tekintettem, amit meg kell oldanom. Eljártam a vizsgálatokra, kezelésekre, tettem, amit az orvosok mondtak, de közben élni akartam az életemet, mintha semmi nem történt volna. Nem tudtam kimondani azt, hogy én rákos vagyok. A legviccesebb az volt, amikor irigykedni kezdtek rám az emberek. Hogy nekem mennyi energiám van, milyen vidám vagyok állandóan, mennyi dolgot művelek! Ők nem tudták, hogy mi zajlik bennem, hogy a testemet rágja a gyilkos kór, és mi vár még rám! Csak nevettem rajtuk, tényleg irigylésre méltó helyzetben vagyok!

Kórus - Kaposvár

2013. május óta tagja vagyok a Bolyki Soul and Gospel kórusnak, melyet Bolyki Balázs vezet. Hihetetlen erő és energia van a kórusban. Nem tudok elég hálás lenni, hogy megtaláltam őket. Mindig is szerettem énekelni, zenei iskolákba jártam, óvónő létemre énekelhetek is egész nap. Mióta a fiam nagyobbacska lett, egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy keressek egy kórust. A fiam iskolájában alapítottunk egy szülői énekkart, mely egy darabig lelkesen működött is, de engem egy idő után már nem elégített ki. Egy klubban hallottam énekelni Bolyki Balázst a kórusával. Leesett az állam. Az Apáca show c. film óta a gospelzene a szívem csücske lett, így egyértelmű jelnek éreztem, hogy jelentkeznem kell a kórusba. A castingon nagyon féltem, hamisan énekeltem, na, mondom, páros lábbal rúgnak ki innen. De nem! Felvételt nyertem! Lelkesen jártam a próbákra, tetszettek a dalok, a csapat. Élveztem a koncerteket, fellépéséket, nagyszerű zenészekkel énekeltünk együtt, Lerch Istvánnal, Tóth Verával, Charlie-val.

FB_IMG_1503506988036

Csodálatos embereket ismertem meg, új barátokra leltem, kaptam egy másik családot. Lett hitem. Hittem magamban és az emberekben.

Hittem a boldogságban, a szeretetben, és mindenben, amiben addig nem. És elhittem, hogy meg fogok gyógyulni.

Amióta tudtam, hogy rákos vagyok, sokkal több érzelmet tudtam a dalokba bele vinni, sokkal jobban megérintettek a dalok. Annyira, hogy az egyik koncertünkön, Budakeszin, olyan sírógörcs jött rám, hogy le kellett mennem a színpadról. Utána még órákig zokogtam. Másnap elnézést kértem Balitól, meg a kórustársaimtól, de nem hiszem, hogy megértették a lelki bajomat. Ezt nem tudja megérteni az, aki nincs benne. A rák halálos betegség, ebbe bele szoktak halni. De én nem akarok meghalni! Folyamatosan a Nagymamámhoz imádkoztam, aki 3 éve távozott el közülünk. Kértem, hogy vigyázzon rám onnan fentről.

A kaposvári kurzus egy fantasztikus dolog. Már a harmadik ilyenen vettem részt. Bali bedobott a mélyvízbe, kinevezett csoportvezetőnek. Sose vágytam rá, nem érzem magam vezető típusnak. A kezdeti sokkhatást felváltotta egy hihetetlen nyugalom. Elhatároztam, hogy megoldom, ezt is, ez semmi ahhoz képest, ami még vár rám. Nagyon jó kis csapatunk volt, hálás vagyok nekik, jól tudtunk együtt dolgozni. Az egyéb feladatoknál meg a szívemhez legközelebb álló személyekkel kerültem egy csoportba, teljesen véletlenül- véletlenek nincsenek!- kihúzásos alapon történt a választás. Olgi lett a duett partnerem, a dupla duettben pedig Évi és Dana lett a párunk. Ez hihetetlen volt! Az egyik feladatunk: ki hogyan éli meg a dalokat, kinek mit jelentenek a dalok. Van egy dalunk I’m healed, Meggyógyultam a címe, mi ezt választottuk bemutató dalként. Itt vallottam színt a kórus előtt, hogy én mivel küzdök, mi vár rám, és öt év múlva is szeretném velük együtt énekelni ezt a dalt, amikor megkapom a papírt arról, hogy meggyógyultam. Mindenki velem sírt. Augusztus 20-án, Törökbálinton egy őrületes koncerttel zártunk, ismét együtt létünk fel Tóth Verával, imádom őt, a hangját, a személyiségét.

Augusztus 24-én vissza kellett térni a valóságba, kezdődik a harc. Amikor kiderült a bajom, sokan megkerestek mindenféle tanácsokkal, ötletekkel, ezt szedjem, azt vegyem meg, ezt kell csinálni, azt kell enni. Én nem akartam megbántani senkit, de elutasítottam sok mindent.

Számtalan varázsszerről hallottam, sok csodadologról, de nekem az orvosaim voltak a szentek. Hittem nekik, mert akartam hinni.

Volt, aki lehülyézett, mert elfogadom a kemoterápiát. Ő biztos nem fogadná el az én helyemben. De nem vagy a helyemben b..meg! Hű de dühös voltam! Megkérdeztem tőle, ha hallgatok rá, és meghalok, akkor oda áll a fiam elé, és elmondja neki, hogy az ő tanácsára utasítottam el az orvosi kezelést? Furán nézett rám. Ilyenben nem lehet tanácsot adni, mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy mit szeretne tenni a gyógyulása érdekében. Hatalmas felelőtlenségnek tartom azt mondani, hogy ezt vagy azt csináld, mert ez a jó. Ezzel az illetővel az óta nem sokat beszélünk. Nincs miről tárgyalnunk. Tudom, hogy a kemo méreg, de hittem, hogy ez kell a gyógyulásomhoz. Méreg a rák ellen. Azt tudtam, hogy ki fog hullani a hajam, meg rosszul lehetek tőle. Ezeket olvastam a csoportban. A többit meg majd meglátjuk.

Első kemo

Eljött augusztus 24. ez egy csütörtöki nap volt. Olgi jött velem, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok. Nevettünk, poénkodtunk, de én baromira féltem. Nem tudtam mi vár rám ismét. 8-ra mentünk, minél előbb túl akartam lenni rajta. Bevezettek egy szobába, ahol 10 fotel volt mellettük infúziós állványok. Ijesztő volt, amikor tudatosodott bennem, hol is vagyok. Ilyet eddig csak a filmekben láttam. Kiválasztottam egy fotelt, mellém ült Olgi. Közben folyamatosan érkeztek a páciensek a többi székbe. A nővérek roppant kedvesek, megértőek. Türelmesen elmagyarázták, mi hogyan fog zajlani. Vénát kerestek, bekötötték a cuccot. Azt mondták, kb. két és fél óra alatt megy le a három palack infúzió. Két víz színűt, és egy pirosat kaptam.

Közben Olgival beszélgettünk, nevetgéltünk. Én voltam akkor ott a legfiatalabb. Ijesztő volt az egész helyzet. Egyedül biztos magamba roskadtam volna. Mellettem ült egy hölgy, vele beszélgettünk kicsit. Én nem nagyon akartam társalogni, ez is egy hárítási mechanizmus volt részemről. Mesélte, hogy ő már másodszor csinálja végig ezt az egészet. Parókája volt, de olyan élethűen nézett ki, hogy nem is gondoltuk volna. Amikor Olgi kiment a mosdóba, megkérdezte tőlem, hogy ő a lányom? Ki? Olgi? Hú…..először csak pislogtam, biztos szarul nézhetek ki , ha ez így látszik. Tudom, hogy Olgi fiatalabb, csinosabb, dehogy a lányomnak nézne ki……! Aztán végig gondoltuk a rokoni szálakat. Ha Olgi a lányom, akkor Balinak én vagyok az anyósa! Ez micsoda megtiszteltetés! :) Nagyon nevettünk! Mintha nem is az onkológián lettünk volna! Mikor lement a cucc, Olgi haza vitt. Ekkor még semmit nem éreztem, gondoltam akkor este irány a próba. Készülődés közben aztán elindult a hadd el had! Tekeregtek a beleim, majd rászorultam a wc-re. Iszonyatos hasmenésem lett. Éjfélig el sem tudtam hagyni a fürdőszobát. Reggelre jobban lettem, ezért bementem dolgozni az oviba. Kicsit szédelegtem, kicsit gyenge voltam, gondoltam az előző estétől. Délben már alig éltem. Egy kolléganőm haza vitt. Feküdtem otthon, szédelegtem és émelyegtem. Szombaton, augusztus 26-án volt az öcsém esküvője Neszmélyen és Tatán. Nem akartam lemaradni róla. Bár éjszaka elég vacakul voltam, reggel hánytam, de azért elindultunk Neszmélyre. Nevelőapám jött értünk. Gyengeség és szédülés, amit éreztem. Ezek ellenére végig csináltam a lagzit, még kicsit táncikáltam is, bár nem én voltam a parkett ördöge. Korán távoztam, és ágyba bújtam.

FB_IMG_1496693586356

Másnap indulás vissza Pestre. Hétfőn mentem dolgozni, de nem voltam túl fényesen. Senki nem értette, hogy mi bajom. Nem igazán akartam panaszkodni, csináltam a dolgomat. Csütörtökön kontroll vérvételre mentem. A Professzor úr csak hümmögött. Ez elég vacak, mármint a vérképem. A fehérvérsejt számom nagyon lecsökkent, veszélybe került az immunrendszerem. Erre kaptam egy injekciót, másnap újabb vérvétel. Még lejjebb ment a fehérvérsejt számom. Ekkor már én is megijedtem, mert életveszélyes állapotba kerültem, mivel nem volt immunrendszerem. Izolált szobával fenyegettek, meg antibiotikummal, amit vénásan adnának, ha nem veszem komolyan, mert én meg jól éreztem magam. Kaptam még egy injekciót, és otthon maradtam. Az injekciótól megint rosszul lettem, fájt mindenem. Anyukám és Keresztanyám bevásárolt, hogy ne kelljen kimozdulnom a lakásból. Az arcomon meg hatalmas tályogok kezdtek kialakulni. Rettenetesen fájtak, égtek . És egyre több lett. Tiszta szerencse, hogy szobafogságra voltam ítélve! Szombaton újabb vérvétel, mivel nem üzemelt az ambulancia , az osztályra kellett felmennem. Ott ültem a folyosón, a rákos betegek között. Nem akarok ide kerülni, csak ezt hajtogattam magamban. Megkaptam a vérképet, és szerencsére elindult felfelé a fehérvérsejt szám, az injekciót beadták, és másnap már nem kellett bemennem. HALLELUJAH!

Ezek után vártam, vagyis nem vártam a hajhullást. Azt tudtam, hogy az első kemo után 10-14. napon kezd el hullani a haj. Nekem a 12. napon kezdett el csomókban kijönni. Alvásidőben az oviban beletúrtam a hajamba, és egy hatalmas tincs ott maradt az ujjaim között. Sokkot kaptam, pedig tudtam, hogy ez be fog következni. Innentől kezdve nem fésülködtem, nem mostam hajat. Összefogtam egy gumival, és úgy járkáltam. Ápolatlan látványt nyújtottam, de húztam az időt. Nem akartam kopasz lenni!

Mindig is büszke voltam a hajamra, mindig rendben volt. Tudtam, hogy itt az ideje a parókát beszerezni.

A Karolina útra mentem, jókat hallottam arról a parókaszalonról. Egy kedves úri ember fogadott, vagy húsz parókát rám próbált, udvarolt, melyikben vagyok szexi, melyik áll jobban. Kedvesen hárította a helyzet súlyát, jókat nevettünk, viccelődtünk. Végül két paróka közt vaciláltam, egy rövid, meg egy hosszú, ami hasonlított a saját hajamra. Mondtam, hogy másnapig kitalálom. Megbeszéltem a családommal, hogy a szülinapomra a parókát kérem, dobják össze nekem az árát, mert igen borsos még vényre is. A hosszú mellett döntöttem, olyan önmagam akartam lenni. Pedig az Úriember a rövidre mondta, hogy szexi! :)

Hétvégére már olyan szinten hullott a hajam, hogy tudtam, nincs mese, le kell tolni. Két éjszaka irtózatosan fájt a fejbőröm, annyira, hogy feküdni sem tudtam, csak bőgtem. Másnap kikészítettem a hajvágót, de nem ment, így először az ollóval levágtam rövidre. Közben szokás szerint bőgtem. Fogtam a kezemben a hajvágót, remegtem, és nem ment. Már zokogtam. Ádám kijött és kivette a kezemből a gépet, ha nem megy, akkor ne csináld. Hagyd így, mondta. Dana barátnőm is hívott, beszélni nem tudtam a sírástól. Ő is azt mondta, hogy hagyjam a gépet. Letettem. Már nem ismertem magamra, mintha más nézett volna vissza a tükörből. Borzasztó érzés volt. Másnap a parókában mentem dolgozni. Pár óra múlva iszonyatos migrénem lett. Nem tudtam mitől. Majd következő nap szintén iszonyatos fejfájás gyötört, rájöttem, hogy a parókát még meg kell szoknom, szorítja a fejem. Három-négy nap múlva már nem fájt a fejem. Mindenki dicsérte a frizurámat, fodrásznál jártam? Új fazon? Új szín? Egész megfiatalodtál! Persze! Nem mindenki tudta, mi van velem, nem reklámoztam a betegségemet. Otthon kendőben jártam, az utcán a parókát hordtam. Egy nap Ádám mondta, hogy anya itthon minek a kendő, tőlem lehetsz anélkül is, engem nem zavar. Teljesen meghatódtam! Onnantól kezdve csak akkor kendőztem, ha jött valaki hozzánk. Voltak vicces sztorik is. Csengettek otthon, én meg kinyitottam az ajtót. A szomszéd kisfiú állt az ajtóban, döbbent arccal nézett rám. Nem értettem, mi a baja. – Brigi hol a hajad?- hú, ez ciki, se kendő, se paróka! Jót nevettünk az anyukájával. Ha valaki hevesebben ölelt át, akkor megrántotta a parókát, ami hátrább csúszott. Az ovi udvaron óvatosan kellett közlekednem az alacsonyabb fák alatt, mert könnyen fenn akadhatott egy faágon. A legviccesebb Drága Landherr Tanár Úr volt.

FB_IMG_1503507040842

Mentem hozzá kontrollra, nézi a fejemet:

- Magának nem is hullott ki a haja?

Mondom dehogynem, ez paróka.

- Ez? – és már fogdossa is a fejemet.

- Ja, már látom. Megijedtem, hogy valamit rosszul csináltunk, és nem hullott ki a haja.

Szeptember 17-én kaptam a következő koktélt, erre Évi barátnőm jött velem. Örültem, hogy megint nem egyedül kell mennem. Korán mentünk, hogy az első csoporttal tudjak kezdeni. A nővérkék már ismerősként üdvözöltek. Elfoglaltam a múltkori fotelemet, Évi leült mellém. Bekötötték az infúziót, indulhat a cucc. Évivel is beszélgettünk, nevetgéltünk, szelfiket gyártottunk, amiket elküldtünk a csajoknak. Mintha nem is kemoterápián ültünk volna! Két és fél óra alatt lefolyt ez is, utána irány haza. Vártam a hatást. Ez már jobban megviselt. Legyengültem, szédültem, fájtak az ízületeim, hányingerem volt folyamatosan. Másnap be kellett mennem egy injekcióra, hogy ne járjak úgy, mint az elsőnél. Ez amolyan fehérvérsejt megtartó szuri volt. Ekkor elhatároztam, hogy nem játszom tovább a kemény nőt. Ha nem vagyok jól, otthon maradok és pihenek. Szükségem volt rá, mert járni alig tudtam. Étvágyam sem volt, csak émelyegtem, a számban fura ízt éreztem. Minden keserű volt. Csak folyadékot kívántam. Napi 4-5 liter vizet megittam egy-egy kezelés alatt. Iszonyatosan égett a gyomrom, szódabikarbonátot ittam, az segített ideig-óráig. Fájtak a körmeim, mintha le akarnának szakadni, fájt az ínyem, csak puha fogkefét tudtam használni.

Egy hétig feküdtem otthon, majd a következő héten már tudtam dolgozni. Ez több szempontból is hasznos volt. Először is egyedül nevelem a 15 éves fiamat, nem mindegy, hogy mennyit tudok dolgozni, másodsorban meg nem otthon kellet agyalnom a bajomon. Bár féltem a vírusoktól, meg a baciktól, de jó volt bemenni az oviba. Még a tanév elején megegyeztünk a főnökömmel, hogy általában délutánra megyek dolgozni, nekem az könnyebb, meg akkor dolgozom, amikor jól érzem magamat. Hálás vagyok a megértésért, és a segítőkészségért.

A második kemo után volt a 45. szülinapom. Borzalmasan rosszkedvvel ébredtem, mondván ilyen vacak szülinapom még sosem volt. Majd jövőre megünneplem, ha lesz jövőre, de idén nincs buli.

A fiamnak szeptember 26-án volt a 14. szülinapja, azt viszont meg kell ünnepelni. Az nem lehet, hogy a gyerek szülinapja elmaradjon. Addigra már kezdtem magam összeszedni, így anyunál rendeztük meg a szülinapi partyt. Meghívtuk az egész családot. Még tortát is sütöttem neki, a kedvenc tortáját: tejszínes meggyes joghurttortát. Büszke voltam magamra, meg a fiamra, és hálás voltam anyunak, hogy Náluk lehetett a buli, meg a családomnak, mert egy boldog szülinapot szereztünk a gyereknek. Itt ejtenék szót a fiamról.

Ő életem értelme. Imádom őt, még akkor is, ha egy lakli kamasz. Néha olyan, mint a lópokróc, néha meg mint a kezes bárány. Nem volt egyszerű évünk, de az életünk sosem volt egyszerű egyébként sem. Szakítottunk az édesapjával. A szakítást rengeteg vita és veszekedés előzte meg. Pályaválasztás előtt álltunk, kamaszodott, én beteg lettem. Többszörösen nehezített helyzetben volt szegény gyerek. A nyolcadik osztály első félévében muszáj volt jól tejesítenie a felvételi miatt, ezt próbáltam megértetni vele. Aztán el kellett neki mondanom a betegségemet. Eleinte nem fogta fel e helyzet súlyosságát, azt látta, hogy a nagymamája jól van, akkor velem is minden rendben lesz. Mondtam neki, hogy nálam kicsit nehezebben fog menni a gyógyulás, de megoldjuk. Én kapok kemot, ki fog hullani a hajam, és ramatyul leszek. Amikor a kemoterápiánál látta, hogy milyen vacakul vagyok, megkérdezte:

"
Anya ugye nem halsz meg?

- Naná, hogy nem! Meg fogok gyógyulni! – határozottan feleltem neki, de bennem azért volt némi bizonytalanság.

Közben majd megszakadt a szívem. Mi járhat a fejében, ha ezt meg merte kérdezni? Mennyi problémával kell megküzdenie! A jól lévő időmben jártuk az iskolákat, melyik lenne számára a megfelelő. Voltak viták, az lett volna a csoda ha nem, de aztán csak sikerült kitölteni a jelentkezési lapot. A nehézségek ellenére nagyon büszke vagyok Ádámra, mert az első félévet remekül teljesítette, és a felvételin is helyt állt. Olyannyira, hogy felvették a Károlyi Mihály Kéttanítási nyelvű Közgazdasági Szakközépiskolába, amit elsőnek jelöltünk meg. Remek Fiam van! Az osztályában én voltam az egy személyes SZMK-s, így szeptemberben jeleztem, hogy gáz van, szeretnék segítséget kérni. 1-2 szülőn kívül senki nem aktivizálta magát, aminek egyáltalán nem örültem, így rám maradt ez a megtisztelő feladat továbbra is. Nem volt egyszerű, de megoldottam ezt is. Azt viszont megfogadtam, hogy soha többet nem leszek SZMK-s! Bármiben segítek, de ezt a feladatot többet nem vállalom el.

FB_IMG_1503507276444

A második kemonál megbeszéltem Ádám apukájával, hogy vigye őt el, ne nézze a szenvedésemet itthon. Kímélni akartam. Aztán úgy voltam vele, hogy legyen csak otthon, nem akarok eltitkolni előle semmit. Nyíltan beszéltem vele a betegségemről, a kemok mellékhatásairól, a kezelésekről, műtétről. A maga módján segített is, amikor szükségem volt rá. Hálás vagyok neki!

Megint nem kellett egyedül mennem, Zsuzsi barátnőm jött velem. Ő a középiskolában volt osztálytársam és barátnőm, azóta tartottuk, tartjuk a kapcsolatot. Nagyon boldog voltam, hogy Ő is elvállalt egy ilyen programot, mert ezek a kezelések nem túl vidámak, de társaságban sokkal elviselhetőbb a dolog. Nem lehet megszokni azt az érzést, hogy az onkológiára kell járnia az embernek! Gond nélkül lement a cucc megint, mi meg beszélgettünk világmegváltó dolgokról. Hálás vagyok Zsuzsinak is! Haza felé bevásároltunk. Az első két kemo tapasztalatai alapján csak a húslevest tudtam megenni napokon keresztül, ezért azt megfőztem előre. Szóval megvettünk mindent a húsleveshez, amit otthon fel is tettem, és vártam a szokásos hatásokat. A megszokott gyengeséggel indult ez is.

Már nem görcsöltem azon, hogy nem tudok dolgozni, tudomásul vettem, hogy kell egy hét fekvés, pihenés a regenerálódáshoz.

Így is áldás volt, hogy két kemo között tudtam dolgozni, mivel nem mindegy, mennyi az ember fizetése. A gyomromat egyre jobban megviselték a kezelések, egyre intenzívebb volt a hányinger, émelygés. Ízeket nem éreztem, minden keserű volt. Gyümölcsöket tudtam enni, azokat kívántam is. A barátaim elláttak mindenféle finom gyümölcsökkel, nekem csak falni kellett őket. Mivel abban maradtunk a Professzor Úrral, hogy a harmadik kemo után kontroll, így kaptam beutalót MR vizsgálatra, november 9-re. Bevallom férfiasan, féltem tőle: a vizsgálattól is meg az eredménytől is. Rutinosan feküdtem fel az ágyra, de azért hevesen vert a szívem. Szerencsére pánikrohamom nem volt, és már az elején énekelni kezdtem. Valahogy rövidebb időnek tűnt a második MR vizsgálat. Egy hét múlva érdeklődhetek az eredmény miatt. Mikor mondták, hogy elkészült, rohantam érte. November 13. péntek volt. Nekem a péntek 13 mindig jó napnak számított. Remegve bontottam ki, na vajon mi lesz benne?

Vélemény: a neoadjuváns kemoterápia hatására a jobb emlőben komplett remissió látható. Patológiás halmozódás nem ábrázolódott. Nem tudtam mit jelent, de google a barátunk, azonnal beírtam. Tünetmentesség. Micsoda? Ez azt jelenti, hogy nincs már ott semmi? Ez komoly? Azonnal hívtam anyut, hogy elmondjam neki a jó hírt, de nem értem el. A nevelőapámat hívtam, de ekkor már megint bőgtem….örömömben. Ez óriási dolog! Fantasztikus! Tényleg meg fogok gyógyulni? Hívtam a barátnőimet is, Évit, Olgit, Danát, Ágit és elújságoltam a jó hírt. Hat a szer! Megéri a szenvedés! HALLELUJAH ! Ezt meg kell ünnepelni! Ez a második szülinapom! Ági barátnőmnek ezen a napon van a szülinapja, így összekötöttük a kellemest a hasznossal: megünnepeltük a szülinapját meg az én sikeremet! Akkor még nem tudtam, hogy ez a nap egyszer még gyászossá válik.

Kórusos barátaimmal is ünnepeltünk, egy japánétteremben. Csoda dolgokat ettem ott, hála Nektek, életemben először megkóstoltam a sushit is!

A kezelések között, amikor jól voltam éltem az életemet úgy, ahogy a betegség előtt. Énekeltem, túráztam, futottam, gyereket neveltem, dolgoztam. A túrázást a diagnózis után kezdtem el. Évi barátnőm létrehozott egy csoportot, ahol a túrákat szerveztünk, kerestünk. Négy fővel indult a csoport, ma már 60-70 főből áll. Szebbnél szebb helyeken jártunk, barangoltunk a Pilisben, a Mátrában, a Gerecse-völgyben. Hatalmas kihívásokkal néztünk szembe, de minden alkalommal nevetve, jó kedvűen teljesítettük a távokat. Soha nem voltam egy túrázós alkat, de megtanultam értékelni a természet szépségeit, a felhőket, a fákat, a virágokat, a természeti jelenségeket. Minden alkalommal hálás voltam, hogy élek, és láthatom, megtapasztalhatom ezeket a csodákat. Számomra a legemlékezetesebb túra a Mátra S jelzésű táv, mely Mátrafüredről indult, egy 16 km-es távot jelöltek ki. Mivel már tél volt, január, így tudtuk, hogy kemény menet lesz. A túra előtti napokban rengeteg eső esett, a hegyekben már hó is volt, így elég nagy sárral kellett számolnunk. Elindultunk jó kedvűen, tettre készen, és én az első 100 méternél megcsúsztam, beleestem a legnagyobb sártengerbe. Hatalmas kacagás, majd a hátsómra kövült sárréteggel nyomtam végig 20km-t, mert ennyi lett a vége. Hihetetlen élmény volt az egész út, csodás tájak, meredek sziklák, jeges utak, zubogó patak, amin át kellett kelni, és mérhetetlen mennyiségű sár. Szó szerint térdig jártunk a sárban! :) A bakancsom a kukában végezte a túra után. Az utolsó 40 percben már nem voltunk annyira vidámak, már erősen sötétedett, meg lehűlt a levegő. Hihetetlen élmény volt célba érni, pedig hulla fáradt voltam. Időnként futni is kijártam a szigetre, bár lassabb voltam, nehezebben ment, de csináltam. Az élni vágyás ösztöne hajtott. Olyan akartam lenni, mint a rák előtt, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy semmi nem lesz már olyan.

Az MR vizsgálat eredményével boldogan mentem Landherr Tanár Úrhoz. Ő is hitetlenkedve olvasta az eredményt, ilyen rövid idő alatt ilyen jól reagált a szervezetem? Ez egy csoda! A kezelést folytatni kell, még van 3 kezelés.

November végén megkaptam a 4.kemot, ami már sokkal jobban megviselt. Erre Krisztinkám jött velem. Kaptam egy szív alakú párnát ajándékba a nővérkétől a műtét utáni lábadozásra. Most nem én voltam a legfiatalabb, volt egy sorstárs is a csoportból. Csak Krisztának meséltem ezt, nem mertem megszólítani az illetőt. Nem akartam a rákról, a kemóról társalogni. De felismertem. Kriszta is haza kísért, és vártuk a mellékhatásokat. Megfőztem a szokásos húslevest, de már egyre gyengébb lettem. Gondolom egyre jobban telítődött a szervezetem az anyaggal, hamarabb jöttek a rosszul létek. Panaszkodtam, hogy a gyomrom elviselhetetlenül vacak, fáj, ég, émelyeg. Egyre nehezebben tudtam erőre kapni, annyira gyenge voltam. Kaptam egy glutamin-tartalmú tápszert, amit alig tudtam meginni, olyan rossz volt nekem. Közeledett a karácsony, az ötödik pont akkorra esett volna. Nem akartam karácsonykor otthon fetrengeni! Azt mondta drága Tanár úr, hogy karácsonyozzak nyugodtan, áttesszük a hátralévő kettőt januárra.

Nagyon boldog voltam ettől a hírtől! Tudtam menni a fellépésekre is és tudtam készülni a karácsonyra otthon is meg az óvodában is.

FB_IMG_1503507296924

A negyedik kemo mellékhatásaként berekedtem. Bíztam benne, hogy nem megy el a hangom teljesen. Készültünk a karácsonyra itthon, és az óvodában is. Az óvodai karácsonyi vacsorán kaptam egy plüss mackót a főnökömtől, hogy velem legyen a kórházban. Itthon nagy felhajtást nem tudtam csinálni, mert gyenge és fáradékony voltam. Minden sokkal lassabban és nehezebben ment, így a bejgli sütés elmaradt. Ennek ellenére szép karácsonyunk volt, ami csendben, szeretetben eltelt. Kaptam egy hatalmas ajándékot is: Kati barátnőm visszatért az életembe, de egy szomorú dolog is történt. Míg én a saját csatámat vívtam, Ági barátnőm kórházba került. Hetek óta fájt a feje. Csak telefonon tudtunk értekezni, mert vagy én voltam rosszul, vagy ő. Aztán ő kórházba került november végén. Kétségbe esve hívott, Brigi baj van, agydaganatom van. Mi van? Mid van? Ez most valami vicc? Derült égből villámcsapásként ért a hír! November 13-án még együtt ünnepeltük a szülinapját, akkor semmi jele nem volt ennek.

Azonnali műtét, lábadozás, karácsonyra kiengedték. A két ünnep között meglátogattam. Vittem neki gyümölcskenyeret, amit én sütöttem- az volt a kedvence. A körülményekhez képest jól volt. Poénkodtunk, nevetgéltünk, viccelődtünk a szarjainkon. Úgy láttam, jól van. Megbeszéltük, hogy nyáron kibulizzuk magunkat, úgy, mint régen. Sok mindenen átsegítettük egymást, együtt voltunk jóban-rosszban. Szerettem életszeretetét, jó kedvét, optimizmusát, segítőkészségét. A legtitkosabb gondolatainkat is megosztottuk egymással. Imádtam a nagy száját. Januárban újra kórházba került. Az Uzsokiba Ő is. Amikor mentem kezelésekre meglátogattam. Szorította a kezemet és sírt.

– Brigi nagyon félek! – én is féltem. Hatalmas erővel küzdött. ….. A műtétem napján hagyott itt minket, hatalmas űrt hagyva maga után. HIÁNYZOL ÁGI ! <3

Az új évet kemoval kezdtem, január 5-én kaptam az ötödiket. Ez már rendesen odavágott, volt hányás, ájulás meg minden. Közben a klimaxos tünetek egyre erősebbek voltak. A kemo leállítja az ösztrogén termelődését, így kialakul a klimax. Hőhullámok ezerrel, verejtékezés, éjjel nem tudtam aludni, mert izzadságban úsztam. Ezt az állapotot nehezítette még, hogy Ádám belázasodott, 39 feletti lázai voltak egész hétvégén. Én az egyik szobában fetrengtem, ő a másikban. Nincs mese, orvoshoz kell vinni, mert nyelni sem tudott már. Kati meg Anyukám vitték el a gyerekorvoshoz. Tüszős mandulagyulladás. Kapott egy rakat gyógyszert, és szigorú ágynyugalmat írtak elő neki. Ezzel nem is volt probléma, de én magamat is alig tudtam ellátni, nem hogy Őt. Maszkban mászkáltam otthon, nehogy elkapjam a fertőzést. Anyu naponta jött, hozott nekünk ennivalót. Nem volt egy egyszerű menet, ez sem. A hosszú paróka már idegesített a folyamatos izzadástól, nagyon melegített. Anyutól kaptam egy rövid parókát is, próbálgattam, talán jobb lenne. A paróka helyett inkább sapkát hordtam. Jobban elviseltem ebben az állapotban. Egy remek hírt mondott Drága Landherr Tanár Úr: a hatodik kemot elengedték, mivel jók az eredmények. Hihetetlenül boldog voltam! Vége a szenvedésnek, a hányásnak, az émelygésnek. Már olyan szinten pszichotikus voltam, ha csak egy piros színű folyadékot láttam, felfordult a gyomrom. A vérvételekre is öklendezve mentem. Épp ezért ugráltam örömömben! Nincs több kemo! Viszont akkor jöhet a műtét. Felkerestem dr. Rusz Zoltánt, ő volt, aki telefonon magához rendelt a kezdetekben, és anyukámat is ő műtötte. Március 23-ára kaptam időpontot.

Előtte megint mindenféle kontroll vizsgálatokra kellett mennem: ultrahang, MR, vérvétel, EKG, mellkasröntgen, és onko team. Azt azért eleinte nem értettem, hogyha eltűnt a daganat, akkor minek a műtét? A Professzor Úr elmagyarázta, hogy az ultrahangon látszik a tumor helye, ami veszélyforrás, ezért kell eltávolítani a mellemet. Ami jó hír volt, hogy a nyirokcsomókból minden elváltozás eltűnt. Ennek roppant módon örültem, mert ezek szerint nincs áttétem. A kemók alatt olvasgattam a mellrákos csoport bejegyzéseit. Egy-két tanács nekem is jól jött, de továbbra is passzív voltam, én nem írogattam oda. Olvastam némelyeknél borzalmas tüneteket a kemótól, volt, aki nálam sokkal rosszabbul viselte, kisebesedett a szájuk, leestek a körmeik. Nagy nagy áldásnak éreztem, hogy én viszonylag könnyebben megúsztam. Az ötödik kemo után egy hónappal rettenetesen fájtak a láb körmeim. Nem tudtam mitől, majd egyik nap látom, hogy feketedik a bal lábam nagy ujján a köröm. Nnna, ezt akkor mégsem úszom meg? Amikor már érzéketlen volt az elfeketedett körmöm, simán le tudtam szedni. Most már szépen nő az új köröm rajta. Ez az egy sínylette meg a kemót.

Február végén költöznünk kellett, így amikor jobban lettem, nekiálltam dobozolni, csomagolni. A lakást, ahova költöztünk, ki kellett pakolni, meg rendbe kellett hozni: festés, takarítás. Még soha az életemben nem festettem. Katival csináltuk, bíztam benne, ő már többször is festett. Kati mindenhez ért, kérdeztem tőle, Te honnan tudod ezeket, hogy hogy kell glettelni, festeni, fúrni? Mivel egyedül neveli a gyerekeit évek óta, rákényszerítette az élet, hogy megtanulja mindezeket. Ma sem tudom, honnan volt akkor annyi erőm meg energiám. Hét közben munka, dobozolás, hétvégén pakolás, festés, takarítás. Február végén kellett költöznünk. Hálás vagyok a családomnak meg a barátaimnak a rengeteg segítségért. Egy szombati napon jött a teherautó, és költözést egy nap alatt lezavartuk. Megállás nélkül pakoltunk, csomagoltunk, cipeltünk.

Itt álltunk az új otthonunkban, tele zsákokkal, dobozokkal. Borzasztóan fáradt voltam, de tudtam, hogy még nincs lazítás. Muszáj mindent elrendezni itthon, mert a műtét után nem tudok semmit csinálni.

Munka mellett maradt a kipakolás és rendrakás. Úgy voltam, hogy lesz időm pihenni a kórházban. Mire be kellett feküdnöm, már a helyén volt minden, Ádám szobája is rendben volt. Ez megnyugtatott. Anyuval megbeszéltük, hogy a kórházi tartózkodás idején ő itt lesz Ádámmal. Rohamosan közeledett a műtét napja, én meg egyre jobban rettegtem. Az altatástól féltem a legjobban, vagyis az volt a fixa ideám, hogy mi van, ha nem ébredek fel? Tudom, hogy akkor nekem már mindegy, de ettől mégis paráztam. Olgikám megígérte, hogy velem lesz a műtét alatt a kórházban, fogja a kezem a műtőig. Ez nyugtatólag hatott rám.

Mindenki bíztatott, hogy nem lesz semmi baj, meg minden rendben lesz, meg erős vagy, ezt is kibírod. De nem ezt éreztem. Féltem. Nagyon. Az altatástól, a fájdalomtól, az érzéstől, hogy hiányzik az egyik mellem. Féltem az idegen és ismeretlen helyzetektől. Így mentem be a kórházba március 22-én hétfőn. Éjszaka semmit nem aludtam. A csomagomba betettem a macit is, amit a oviban kaptam. Ő lesz a testőröm. Évi eljött értem reggel, és együtt mentünk be. Tőle meg egy plüss teknőst kaptam. De jó, már két testőröm van! Várt velem egy darabig, amíg kaptam szobát. Felmentünk, hogy elfoglaljam az ágyamat, mire kiderült, azon az osztályon nincs hely. Évinek indulni kellett a munkahelyére, ott maradtam egyedül. Átirányítottak egy másik osztályra, ott már kaptam ágyat, de még várni kellett rá. A holmimat betehettem a szobába, és a várakozás alatt mentem izotópos vizsgálatra. Arra beutalót kellett kérnem a sebészemtől. Ekkor már pattanásig feszült voltam, minden porcikámban reszkettem. Kétségbeesésemben a mellrákos oldalra beírtam, hogy a műtétre várok, szorítsanak nekem, mert be vagyok tojva. Hihetetlenül sokan válaszoltak, kedves üzenetekkel próbáltak lelket önteni belém. Írtam Halom Borinak is, hogy másnap műtenek, és félek. Megígérte, hogy bejön hozzám, csak írjam meg neki melyik szobában vagyok. Ekkor egy ismerős jött a folyosón. Egy volt ovisom anyukája, aki ott takarít. Csodálkozva nézett rám, hogy mit keresek ott. Zokogva borultam a nyakába, és elmeséltem neki röviden, hogy másnap mi vár rám. Nagyon kedvesen beszélt velem, hogy legyek pozitív, meg erős, és imádkozik értem. Hálás vagyok neki, mert ez akkor és ott nagyon sokat jelentett nekem. A mindent jelentette. Kicsit összekaptam magam, és jobb kedvvel mentem tovább. Megkaptam az izotópot, ez sem volt kellemes, mert a mellembe szúrták az anyagot. Ezután végre elfoglalhattam az ágyamat. Magam mellé tettem a teknőst és a macit. Mint egy gyerek, olyan voltam. Félénk és elesett. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Magamba zuhantam. Nem tudtam lenyelni egy falatot sem. Megint elfogott az az érzés, hogy ez egy rossz álom, és mindjárt felébredek. Este bejött Bori. Ő a mellrákos csoport alapítója, vezetője. 2012-ben megharcolt a rákkal. Egy nagyon impulzív, pozitív, optimista csajszit ismertem meg a személyében. Egy igazi energiabomba. Ahogy megölelt, sokkal nyugodtabb lettem. Elmesélte a saját kálváriáját, majd felrántotta a pólóját: - Ide süss! Ilyenek lesznek neked is! – és megmutatta a cicijeit ott a kórteremben. Szenzációs NŐ ! Biztatott, hogy mindig azt tegyem, ami jól esik: ha hisztizni akarok, hisztizzek, ha sírni akarok, akkor sírjak, ha ordítani akarok, akkor ordítsak. Minden okom megvan arra, hogy azt tegyem, amit akarok. Mennyire igaza van! Az a baj, hogy mindig mások elvárásainak akarunk megfelelni. Sokkal erősebbnek éreztem magam a látogatása után. Bizonyítékot adott arra, hogy van remény a gyógyulásra.

FB_IMG_1503507135340

Eljött a műtét napja, március 23. Ennyire még sose féltem, mint az nap. Azt mondták, hogy 10 óra körül fogok sorra kerülni. Reggel még az izotópos vizsgálatra kellett mennem. Amikor kijöttem a vizsgálatról, a hátam mögül mintha a nevem hangzott volna el. Megfordultam, és ott állt Tomi, akit a túra csapatból ismerek. Nem volt régi az ismeretség, éppen ezért nagyon meglepődtem, hogy ott volt.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem Tőle.

– Téged! Meg akartalak lepni.

Sikerült, nagyon kellemes meglepetés volt, megint. Pedig még a munkából is elkésett miattam, mert alig talált meg a kórházban. A mai napig hálálkodok neki érte. Mire felértem a szobámba, már ott várt a nyugtató tabletta, a fertőtlenítős fürdőszer meg a kék köpeny, amit fel kellett. Megfürödtem, és vártam a soromra. Ideges és feszült várakozás. Olgi már jelezte, hogy úton van, bíztam benne, hogy időben beér. Pont indulás előtt futott be. Egy percre rá már jött értem a műtős fiú. Bevettem a dilibogyót, és indulás. Az ágyamban tolt a műtőhöz, Olgi az egész úton fogta a kezemet.

Hihetetlenül féltem. Sose gondoltam, hogy egyszer engem is így fognak tolni a kórház folyosóján.

Megérkeztünk a műtőhöz, el kellett búcsúznom Olgitól. Át kellett feküdnöm a műtőágyra, majd újabb várakozás. Olyan érzésem volt, mintha a kedvenc sorozatom, a Vészhelyzet szereplője lennék. Minden mozzanat, jelenet, beszélgetés beégett az agyamba. Jött az altatóorvos, elmondta mi fog történni, de még kicsit várni kell. Eljött az én időm: betoltak a műtőbe. Tényleg olyan, mint a filmekben, hatalmas lámpák, rengeteg műszer, zöld ruhába öltözött egyének sürögnek-forognak. Én meg borzalmasan féltem, hallottam a szívdobogásomat! Rögtön kezelésbe vettek: felkötötték a jobb karomat, bekötöttek egy infúziót, elindult az altató. De én még ébren voltam.

- El fogok aludni?- kérdeztem riadtan. Persze, csak csukja be a szemét. Még mindig ébren voltam.

- Ugye addig nem kezdik el, amíg nem alszom? – Nem, csak csukja be a szemét.

Bejött Rusz doktor úr.

- Jó helyen járok? – Maga igen doktor úr, csak én nem, mennék is, ha lehet!

- Nem megy sehova, aludjon most már!

- De nem megy, még mindig fenn vagyok.

- Csukja be a szemét!

- Jó, becsukom…….

Becsuktam…….

Innentől mint a filmkockák, úgy ugrálnak az emlékképek a fejemben.

Műtős fiú: - Meg tudja fogni a nyakamat? – gondolom ekkor tett vissza az ágyamba a műtét után.

Látom Olgit, az első kérdésem, hogy ÉLEK? –Persze, élsz!- megkönnyebbültem. Fájt a torkom, a gégém.

Szomjas vagyok! – nem lehet inni, Olgi bekeni a számat. Már a szobában vagyunk. Alig tudok beszélni, hang nem jön ki a torkomon. Megijedek. Ez mitől van? Az altatástól. Visszajön a hangom? Persze.

Hívd fel anyut, biztos aggódik, meg Attilát is. Olgi elmegy, alszok tovább.

FB_IMG_1503507576484

Jön a nővérke, ki kéne menni a wc-re. De én nagyon szédülök, nem baj, szép lassan megyünk. Felállok, ő meg fogja a karomat. Nekem fognom kell a palackot is, ami a sebből jön ki. Fájdalmam van. Hányingerem van! Telibe hánytam mindent. A nővérkét, az ágyamat, magamat, a telefonomat. Honnan jön ennyi? Napok óta nem ettem semmit. Csak ültem az ágyam szélén, mint egy rakás szerencsétlenség. És jött a felmentő sereg, Dana személyében. Együtt mentünk a mosdóba, vele pisiltem. Itt fordult át a kapcsolatunk! :) Levette rólam az összehányt hálóingemet, megmosdatott, kaptam tiszta ruhát, és visszakísért az ágyamba. Én meg csak hálálkodtam, hogy milyen jókor jött. Csak halkan, suttogva tudtam beszélni. Közben baromira fájt a mellem, vagyis a mellem helye. Végre ihattam is már egy kicsit. Danával is sokat nevettünk, minden helyzetnek megtaláljuk a komikumát. Ennek is volt. Már látott pisilni, sőt fogta a kezem közben. Örültem, mikor újra ágyba kerültem. Nem tudtam magamra nézni. Nem is akartam magamra nézni. Fájdalomcsillapítót kellett kérnem, mert fájt. A viziten meg kellett mutatnom a műtét helyét, na, ettől kiborultam.

Akkor tudatosodott bennem, hogy nincs többé a jobb mellem. Sírógörcsöm lett. A műtétem másnapján kaptam a hírt, hogy Ági barátnőm eltávozott. Teljes depresszió.

Nem tudtam kommunikálni senkivel, se a szobatársakkal, se az orvosokkal. Csak sírtam. Hogy történhetett ez? Mi ez egész? És hogyan tovább? Nem láttam kiutat. Anyu bejött megmosdatni, láttam a szemében a kétségbeesést. Minden mozdulat fájt, alig tudtam vonszolni magamat. Bejött Ádám, megkérdezte:

- Anya ugye hazajössz a kórházból? – Persze, hogy hazamegyek!- de magamban nem voltam ilyen optimista. Az orvosok már pszichiáterrel fenyegettek, vagy adnak valami gyógyszert. Nem fogadtam el a segítséget, magam akartam megoldani. Gyászolni akartam. Magamat. A mellemet. És Ágit.

A műtét másnapján jött hozzám a gyógytornász. Kiültetett egy székre, és mutatott gyakorlatokat. Nem tudtam semmit sem csinálni. Hányingerem lett, le kellett feküdnöm. Kaptam egy tornasort, amit csinálnom kellene. Majd holnap. Kaptam ebédet, de nem nyúltam hozzá. Semmit nem akartam csinálni, csak sírni. A műtét után két nappal kezdtem magamhoz térni. Enni még nem ettem, de küzdöttem a gyakorlatokkal a fájdalmaim ellenére. A szobatársakkal is kommunikáltam már. Marika nénit nem lehetett nem észre venni. Mindig nyüzsgött, pedig 74 éves, és egy 6 centis epekövet szedtek ki belőle. Eleinte az agyamra ment a hypermobilitása, de aztán megszoktam. Itt dolgozik a Bosnyák téri piacon, minden héten bemegyek hozzá. Rusz doktor úr mindennap benézett hozzám, bíztatott, hogy minden rendben lesz. Sajnos a mellbimbómat nem tudta megtartani, itt megint bőgtem, de ne aggódjon, csinálunk másikat! Óh, nem aggódok! Az már semmiség, valóban!

Sokan meglátogattak. Bali is. Ő volt a meglepetésem! Boldog voltam, hogy láthattam! Már poénkodtam, hogy pórázon vagyok, meg viszem a ridikülömet magammal. Másképp nem ment volna. Visszatért belém az élet, jobb színem lett. Meglátogatott Kata is a mellrákos csoportból, Ő az, akivel együtt voltunk az egyik kemón, de nem szólítottam meg. Hálás vagyok neki, azóta barátnők lettünk. Innentől kezdtem írogatni a csoportba. Hol tanácsot kértem, máskor meg már én bátorítottam másokat. Jól ment a torna, megdicsért a gyógytornász. Fantasztikusan jó hír: a három nyirokcsomó, amit eltávolítottak, teljesen tiszta, nincs áttét. HALLELUJAH! A szövettanra viszont 3-4 hetet kell várni. Gyorsan gyógyult a sebem, alig váladékozott, így pénteken kiengedtek a kórházból. Előtte még megszabadítottak a csövemtől. Annyira féltem tőle, hogy megint hányingerem lett. Nem is fájt! Semmiség a többihez képest. Örültem, hogy mehetek haza, de mi lesz otthon? Hogy fogok létezni? Hogy fogok fürdeni? Mit kezdek magammal? Amíg a zárójelentésre vártam, írattam fel fájdalomcsillapítót, elláttak tanácsokkal, és kaptam időpontot a kontrollra. Évi jött értem, Vele mentem be, Vele jöttem haza. Fura érzés volt kijönni a kórházból, alig telt el pár nap mióta bementem, mégis mennyi minden megváltozott. Más lettem. Nagyon más. Egy mellem van.

Jó volt itthon lenni, Ádám várt rám. Anyu hozott ebédet nekünk, bár még nem volt étvágyam, meg elvitte a mosnivalót. Erején felül segített nekem ezzel a rengeteg törődéssel. Nem hagyta, hogy bármit is csinálja, mondjuk nagyon nem is ment. Az éjszakák borzalmasok voltak, iszonyatos fájdalmakkal küzdöttem. Nem tudtam, hogy feküdni. Én a jobb oldalamon alszom 80 százalékban, de ez most nem ment. Csak hanyatt tudtam feküdni, és jó szolgálatot tett a szívpárna, amit kaptam a kemónál. Napokig fájdalom csillapítón éltem. Minden mozdulatnál úgy éreztem, hogy szétszakadok, feszült, fájt. Olyan érzésem volt, mintha a jobb oldalamat rövidebbre varrták volna össze. A levegővétel is nehezemre esett. Nagyon lassan, nehézkesen közlekedtem. A legnagyobb kihívás a fürdés volt. Ehhez ugye le kell vetkőzni, ami többszörösen nehezített tényező. Nem akartam látni magamat, ezért hetekig sötétben fürödtem. A kötés miatt óvatosan kellett mosakodnom, de a jobb oldalamat nagy ívben kikerültem. Nem voltam hajlandó tükörbe nézni. Átöltözésnél a fejemet a magasba emeltem, nehogy meglássam magamat. Borzalmas időszak volt. Rengeteget sírtam. Mindenki biztatott, hogy szedd össze magad, meg el kell fogadnod magad, meg egyéb okosságok. Legszívesebben ordítottam volna, hogy ti nem tudjátok milyen érzés ez, könnyen osztogattok jó tanácsokat! Az elméletet én is remekül tudom, de nekem levették a mellemet! Egy hétig ki sem mozdultam itthonról. A tornát csináltam naponta többször is, éreztem, hogy jót tesz. A következő héten már sétálgattunk Ádámmal. Szép lassan, a környéken. Próbáltam színes kendőkkel takargatni a hiányosságomat, összegörnyedve jártam.

Április 1-én volt Ági temetése. Még gyenge voltam, de el akartam menni. Az nem lehet, hogy ne tudjak elbúcsúzni tőle! Anyuval és Katival megszervezve tudtam ott lenni. Borzalmas volt.

Nincsenek rá szavak, amit ott és akkor éreztem. Vártam, hogy nevetve megjelenik: - Na pipikéim, milyen szépen kicsíptétek magatokat! Mehetünk bulizni! - Ez az esemény rendesen odavágott a lelkemnek.

Elérkezett a varratszedés. Ettől is rettegtem, mint minden orvosi beavatkozástól. Anyu ide is elkísért. Megdicsérte a sebemet a doktor úr, egy vékony kötést kaptam rá, amit nekem kell eltávolítani. Nekem? Újabb kihívás! A cső kivétele tényleg nem fájt, de a varratszedés igen. Ismét szédülés, hányinger. Kaptam receptet mellprotézisre, meg melltartóra. Még leírni is borzasztó. Majd akkor tudom kiváltani, ha már nincs fájdalmam, és tudok próbálni. Az még odébb van. Addig marad a takargatás. Itthon nagyon sok zenét hallgattam, hiányzott már a kórus, az éneklés. A műtét utáni harmadik héten elmentem próbára, vagyis elvánszorogtam. Nagy kihívás volt még a tömegközlekedés, féltem, nehogy meglökjenek. Ahol tudtam, leültem. Jó érzés volt belépni a próbaterembe több heti kihagyás után. Hátra ültem a sarokba zenét hallgatni. Nem ment az éneklés. Fájt mindenem, de jó volt ott lenni. Nagyon elfáradtam, ezért Évim vitt haza. Innentől újra rendszeresen jártam a próbákra: hétfőn és csütörtökön. A következő héten már kicsit tudtam énekelni, és rövid ideig álltam is. Nagy ívben elindult a gyógyulásom. Csökkentek a fájdalmak, egyre több energiám lett. Már mosolyogtam. A zene gyógyító ereje áldásosan hatott rám.

A kötést nekem kellett levennem, ez kiborított. Még mindig nem tudtam magamra nézni, így a póló alatt tapogatva húztam le a ragasztószalagot a sebről. Persze megint rosszul lettem. Még nem ment az elfogadás. Továbbra is sötétben fürödtem és felfelé néztem, ha öltöztem.

Vártam a szövettani eredményt, elég lassan készült el. Talán az ötödik hétre lett meg. Izgatottan rohantam be érte. Időpontot kértem az onkológushoz, hogy megbeszéljük, mi mit jelent, és hogyan tovább. A folyosón a várakozás ideje alatt megint guglizni kezdtem, persze hogy nem tudtam értelmezni a leírást! Végre bejutottam! Na? Jó vagy rossz hír? Sírjak, vagy nevessek? Tanár úr olvassa az eredményemet, majd telefonja van, bejönnek hozzá, újabb telefon. Legszívesebben kizavartam volna mindenkit! Ne már! Mondjon már valamit!

FB_IMG_1503507595551
"
Na Brigike, minden rendben van magával. Ez egy tökéletes szövettan.

Micsoda? Komolyan? Vége a rémálomnak? Kezdődhet a helyreállítás! Szenzációs hír! Nem kell további kezelés, se kemo, se sugár, mehetek a sebészhez! Persze, hogy megint bőgtem. Örömömben. Máris átmentem a sebészetre, kezemben az eredménnyel, és a Tanár úr javaslatával. Másnapra kaptam időpontot az onko team elé, és letolt doktor Úr. Miért nem hordom a melltartót meg a protézist amit felírt? Hm…..nem tudom. Talán mert még a szó is elborzasztott, hogy protézis. Erőt vettem magamon, mivel már nem fájt a seb, és bementem a kórházban található Anita üzletbe. Elém raktak különböző zsebes melltartókat, és kaptam hozzá szilikonbetéteket, amiket bele kell próbálni. Mi ne mondjak, hihetetlenül morbidnak éreztem az egész helyzetet. Megfogni is alig mertem a protézist. Több félét felpróbáltam, mire megtaláltuk a megfelelő méretet. Nem felejtem el azt az érzést, amikor rajtam volt a melltartó a protézissel, és rávettem a pólómat. Abban a pillanatban kihúztam magamat! Na, mondom, én ezt már le sem veszem! Teljesen más érzés volt! Újra nőnek éreztem magam, nem kell görnyedve, leplezve magamat közlekednem. Nekem igazi szilikon cicim van! :) Az onko team azért lelohasztotta a kezdeti örömömet. Tök szuper az eredmény, és valóban egy csoda, ami történt, és minden tökéletes, de ők úgy gondolják, hogy megajánlanak 15 gyorsító sugárterápiát. Kérem vagy nem? Micsoda? A piacon vagyunk? Veszi, vagy nem veszi? Ezt én döntsem el? Kértem egy kis időt, ezt végig kell gondolnom, beszélnem kell megint az onkológusommal, meg a sebészemmel is. Nem értettem az egészet.

Rohantam a Tanár Úrhoz, mondjon valami okosat, mit tegyek. Ő is csak nézett értetlenkedve, hogy ezt a döntést miért az én nyakamba varrják. Átbeszéltünk mindent pro-kontra. Azért állt fenn ez a helyzet, mert az én állapotom nem fér bele egyetlen jelenlegi statisztikába sem.

Valóban egy orvosi csoda vagyok, mert ekkora kiterjedésű daganatok nem szoktak csakúgy eltűnni. Az enyém eltűnt.

Tudtam, hogy amit tettem a gyógyulásom érdekében, az megfelelő volt, de most döntenem kell. Elfogadom a sugarat vagy nem? Több orvos ismerősömmel is beszéltem, elvittem a papírjaimat, és összesítettem a véleményeket. Nem kértem a sugarat. Ez az én döntésem, saját magamat vonhatom felelősségre érte. Nem kértem senkit, hogy döntsön helyettem. Közöltem ezt az onkológussal és a sebésszel is. Elfogadták és megértették az érveimet. Tervezhetjük a rekonstrukciót! Abban maradtunk, hogy hasi lebenyes pótlás lesz. Nagyon nem értem ezt a technikát, pedig elmagyarázta a doktor úr. Mindegy is, a lényeg, hogy legyen cicim. És ha már a hasamból csinálják, akkor az meg legyen kockás! :) Három műtét vár még rám. Az elsőnél a hasamat készítik elő az átforgatásra. A másodiknál a bőr alatt áthelyezik a hasi dolgokat a jobb mellem helyére és megformázzák. A harmadikban pedig a bal mellemet hozzá igazítják a jobbhoz. Ez elég jól hangzik, jobb leszek, mint új koromban! Az első lépést augusztus 23-ra tervezi a doktor úr. Addig meg élhetem az életem, nyaralhatok, pihenhetek. Kaptam egy rakat beutalót műtét előtti kivizsgálásokra, de ezekkel még ráértem. Még csak június eleje volt. Landherr Tanár Úrhoz is majd csak július végén kell mennem. Egyelőre elfelejthetem az orvosokat! Óh de jó!

Hat hétig voltam otthon a műtét után betegállományban. 4—6 hetet terveztem magamnak, kellett a 6 hét a teljes felépüléshez. Az utolsó, hatodik héten már remekül éreztem magam. A próbákat végig énekeltem állva, egyre többet sétáltam, mozogni akartam. Örültem, hogy mehetek dolgozni. Csak délutáni műszakot vállaltam, azt is úgy, hogy fizikai munkát nem csinálok. Még sokáig nem emelhettem, hirtelen mozdulatokat nem tehettem. Szerencsére szépen gyógyult mindenem. Jól szuperált a szilikon cici is. Jó volt bemenni az óvodába, mindenki szeretettel fogadott. A lábadozásom alatt sokan meglátogattak itthon, érdeklődtek felőlem. A gyerekektől kaptam egy rakat rajzot, egész meghatódtam tőle. A kolléganőm is örült nekem, már együtt készülhettünk az évzáróra meg a ballagásra. Ádám is ballagott a suliból, azt is meg kellett szerveznem. Volt feladatom bőven. Tettem a dolgom, még akkor is, ha lassabban, nehezebben ment. Már nem hordtam sem a hosszú sem a rövid parókát, felvállaltam az egy centis hajamat. Sokan csodálkoztak, hogy ilyen rövidre vágattam a hajamat? Én csak mosolyogtam. Még februárban letolattam a fodrásszal 3 mm-re, hadd erősödjön. Nagyon gyorsan nőtt, sűrűsödött, és göndörödött. Nekem mindig egyenes hajam volt. Most mi lesz a fejemen? Mikrofon frizura? Henna alapú hajfestékkel befestettem, mert már untam az ősz hajamat. Egész másképp reagált az új hajam a festékekre, fura színe lett, de nem bántam, mert végre van hajam! A saját hajamat hordhatom a fejemen! A parókákat jól elcsomagoltam. Nem akarom látni őket többet! Elérkezettnek láttam az időt a rendszeres mozgást vissza állítani az életembe. Lazább túrákra már én is beneveztem, és boldog voltam, hogy a csapatban lehetek ismét. Évivel szép lassan róttuk a kilométereket. Gondoltam, most már kipróbálhatnám a futást is.

FB_IMG_1503507415315

Hú, fuldokoltam rendesen eleinte. Teljesen elszoktam a futástól. Nagyon rövid távokat bírtam, azt is nehezen. De türelmes voltam, majd idővel belejövök. Ami nagyon hiányzott, az a biciklizés. Kimentünk a Margitszigetre egyik hétvégén, és béreltem egy bringát.

Muszáj kipróbálnom magamat. Már nem voltak fájdalmaim, nem feszült a seb sem. Annyira jó volt végre nyeregbe szállni!!

Szép lassan tekertük körbe a szigetet vagy kétszer is! Határtalan szabadságot éreztem! Csak azt hajtogattam, hogy: jaj de jó, végre biciklizhetek, jaj de jó ! Köszi, Vica ezt az élményt! El is vittem a saját biciklimet egy szervizbe átnézetni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy szép lassan minden visszatér a rendes kerékvágásba. Egyre több programom volt, sokat voltam úton. Intéztem, szerveztem, rohangáltam. A legnagyobb izgalom Ádám ballagása volt. annyira boldog vagyok, hogy addigra már jól voltam! Őrületes csokrot csináltattam neki csokiból meg ötszáz forintosokból. Hihetetlennek tűnt, hogy így elszaladt ez a 8 év! Megható és emlékezetes nap volt. Neki volt a legtöbb virágja! :)

És akkor jött egy ötlet, Olgi ötlete. Lesz ez az Ironman, amin belül indul az Irongirl, kifejezetten nőknek, kezdőknek való verseny, csak 6 km. Nevezzünk. Mi van? Megbolondultál? Én egy ilyenre? Soha életemben nem indultam semmilyen futóversenyen. Most nevezzek? 4 hónappal a műtét után? Ez őrültség. Körülbelül öt percig gondolkodtam, és igent mondtam. Nevezzünk! Július 31-én lesz a Kopaszi- gáton, menjünk, ott a helyünk! Addigra megpróbálom formába hozni magamat. Futni fogok. Futni fogok az életemért. Beneveztünk! Neki álltam edzeni, eleinte reggel mentem futni, de a nemalvós éjszakák miatt nem tudtam korán felkelni, így estére tettem át a futást. Egyik nap a piacon összefutottam - megint csak a futás- egy középiskolai volt osztálytársammal, Pannival. Kérdezi, hogy csatlakozhat-e hozzám futni? Hát hogyne! Örültem nagyon, mert társaságban sokkal jobb a futás. Legalábbis nekem. Heti két, három alkalommal futkároztunk. Eleinte nehezen ment, sokat belesétáltunk, lihegtünk, fulladtunk. Na, mondom, hogy lesz ebből Irongirl?! Sehogy! De nem adom fel akkor sem! Ezt meg kell csinálnom! Egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre kevesebb a séta, és egyre több a futás. Közben időnként betévedtünk egy szabadtéri kondi parkba is, kicsit erősíteni.

A sportos élet mellett zenei élményekben is volt részem. Nem kicsi élményekben. Tavaly óta álmodoztam arról, hogy eljutok az Anastacia-koncertre. Valamiféle megoldást kerestem, hogy kedvezményes áru jegyhez juthassak. Vészesen közeledett a koncert napja, de nekem nincs jegyem, és huszonezres jegyárakat én nem tudom megfizetni. Mit ad Isten, a Mellrák után is van élet csoportban lehetett igényelni jegyeket a koncertre, ingyen! Hihetetlen! Anyukám megfejelte még két jeggyel, ő meg a nyugdíjas klubban nyerte!  Újabb csoda az életemben! Eljutottam a koncertre, Olgival, Balival meg a gyerekekkel. Fantasztikus volt élőben hallgatni a kedvenc számaimat. A másik zenei élményem a nyáron az Operában megrendezett Rocktópia elnevezésű koncert. A komolyzene, és a rockzene ötvözete valami különleges módon összedolgozva. Nem lehet megfogalmazni micsoda zenei orgazmus volt! Én végig tomboltam az egészet. Kár, hogy csak kettő előadás volt belőle!

Egyik nap azt vettem észre, hogy már lámpánál fürdök, sőt, megnéztem a sebhelyemet.

Furcsa így látni a testemet, de már nem borzaszt el annyira. Megszoktam a melltartót, ruhában semmi különbséget nem látni.

Sokat tornáztatom a kezemet, nem dagad, nem feszül, nem fáj. A nyirokcsomós vágásom is szépen begyógyult. Egyik este, mikor a kádban üldögéltem, Ádám vágtatott be a fürdőszobába. Ijedten rángattam be a függönyt, és morogtam vele, hogy minek jön be, amikor fürdök.

– Most mit izélsz anya, én a fiad vagyok, miért ne láthatnálak?! – érdekes hozzáállás, meghatódtam tőle, de azért nem fogom mutogatni neki magamat. Meg másnak sem!

Közben nyár lett, szabadság, nyári szünet. Én elvoltam itthon, Ádám élte a kamaszok nyári életét. Augusztus 23-ra terveztük a helyreállító műtétem első fordulóját. Előtte a negyed éves kontrollra kellett mennem. Vérvétel tumormarkerekkel és ct vizsgálat. A vérvétel eredménye tökéletes lett. Hihetetlen boldogság! Ct vizsgálatra a Heim Pál kórházba kellett mennem. Olvastam mindenféle rémtörténeteket, hogy milyen rossz a kontrasztanyag. Nekem azzal semmi bajom nem volt. Ellenben a vizsgálat nagyon megviselt. Először is mellé szúrták a tűt, szétment a vénám a kézfejemben. A kemók alatt nem volt ilyen, így meglepődtem. Borzalmasan fájt! Aztán maga a vizsgálat sem volt jó érzés. Utána olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam haza menni. Újabb várakozás az eredményre. Telefon, eredmény megvan, rohanás érte! Kezemben a borítékkal remegve indultam le a lépcsőn. Kibontsam vagy ne? Remegett a kezem. A leletet az aljáról kezdtem nézni felfelé. Egyre többször olvastam azt, hogy eltérés nem található, negatív, kóros elváltozás nem található. Kezdtem fellélegezni, mikor a bal vesénél 3 mm-es valami látható. Atyaég!! Áttétem van tuti! Megint bőgök, remegek, kit hívjak, kitől kérdezzem meg, hogy mi ez? Pénteki nap volt, megbolondulok egész hétvégén, ha nem tudok valami biztosat! Felhívtam az onkológiát, Landherr Tanár Úr még bent volt, és átvette a telefont.

FB_IMG_1503069438887

Idén a Szigeten

„Mondja Brigike, mi van már megint?” - mert zokogva beszéltem az asszisztensével. Felolvastam neki a leletet, majd nevetve közölte, hogy ezzel ez eredménnyel száz évig is élhetek. Az a valami egy kis vesekő vagy homok, ne aggódjak! Majd kipisilem! Megkönnyebbültem! És boldog voltam!

Készültem a rekonstrukciós műtétre, minden vizsgálatot elvégeztek, ami egy műtéthez szükséges. A leletekkel mentem kórlapírásra, ahol azzal szembesültem, hogy elmarad a műtétem. Micsoda? Mi történt? Beteg lett a sebészorvos. De nem bántam, mármint a halasztást. Néha megfordult a fejemben, hogy én kérek egy kis időt. Mert jó volt jól lenni! Hogy élhetem az életem fájdalmak nélkül. Hogy végre majdnem a régi lehetek! Ezt megoldotta a sors. Nyilván nem így szerettem volna, hogy beteg legyen bárki is, de éreztem, hogy oka van ennek is. Nem voltam elkeseredett, sem csalódott emiatt. Elfogadtam a helyzetet.

Gondolkodhattam azon, hogy menjek-e a kaposvári kórus kurzusra. De végül nem mentem. Ádámmal akartam lenni. Úgy éreztem, most a gyerek a fontosabb!

Viszont amikor a kezembe kerültek a negatív leletek, valami elszakadt bennem. Az eddig felgyülemlett feszültség kijött belőlem. Folyamatosan bőgtem. Mindenen.

Már nagyon szépen nő a hajam, de folyamatosan a hosszú hajam után vágyakozok. Keresem a tükörben, hogy hol vagyok, de nem találom magamat. Sehol nem éreztem magam jól. Nem jártam próbákra sem, fontolgattam, hogy befejezem az éneklést. Bezártam teljesen. Érzem, hogy segítségre van szükségem. Most nem megy egyedül a feldolgozás. Már kértem szakemberek segítségét, remélem eredményes lesz. Odáig már eljutottam egyedül, hogy énekelnem kell! Nekem az a gyógyszer, nem hagyhatom abba. De a többi pszichés problémám megoldása nem megy. Kaptam időpontot a Tűzmadár Alapítványhoz, kíváncsian várom.

2017. február 7-én kezdődik a helyreállító műtétem, ami 3 lépésből fog állni. Most már várom ezt is. Jó lenne újra teljesen Nőnek lenni! És itt a következő negyedéves vizsgálat ideje is! Újabb izgalmak! De ettől szép az élet!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Kéri László: Fel vannak készülve az azonnali menekülésre is - országjáráson a Kéri-házaspár
Kéri László és Petschnig Mária Zita hónapok óta járják az országot a Tisza-szigetek meghívására. Mádra mi is elkísértük őket, ahol arról beszélgettünk, miért csinálják és milyen élmények érték őket eddig.


Kéri László és felesége, Petschnig Mária Zita tavaly óta járják az országot a Tisza-szigetek meghívására. Azt mondják, nem akarnak politikaformálók lenni, csupán informatív előadásaikkal segítenek, hogy az emberek tisztábban lássák a politikai és a gazdasági összefüggéseket.

Ahogy Petschnig Mária Zita mondja,

sokan már korábban is ismerték külön-külön a tényeket, de az, hogy rendszerben is elmesélik, sokat segít.

A mádi művelődési ház teljesen megtelt, ahogy a korábbi hasonló rendezvényeken is ez történt országszerte. Bár olykor nehéz megfelelő helyszínt találni az előadásokhoz, vannak települések, ahol bezárulnak az ajtók, ha kiderül, kik érkeznének.

A pénzügyi és politológiai elemzések sorozata a nyár közepéig folytatódik. A közgazdász–politológus házaspár tudatosan korlátozza saját szerepvállalását: a kampány közeledtével befejezik a fellépéseiket.

Helyszíni riportunk

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
„Az ország leszar minket, úgy, ahogy vagyunk, de itt kell lennünk” – A nap, amikor korlátozták a gyülekezési jogot Magyarországon
A Momentum blokádjában néhány tutcatnyian vettek részt, a tüntetésre egy-két ezren jöttek el, és alig párszázan maradtak a végére. Akikkel beszélgettünk, pesszimisták voltak, le lehet-e békés választásokon váltani a Fideszt.


Az alaptörvény 15. módosítása teszi lehetővé, hogy betiltható legyen a Pride. Természetesen nem ezt írta bele a Fidesz a törvénybe, hanem csupán annyit, hogy a gyermekek jogai más szabadságjogokat megelőznek, kivéve az élethez való jogot. De amennyiben úgy értelmezik (márpedig a politika nyomására úgy fogják), hogy a melegek vonulása sérti a gyermekek jogait, akkor betilthatóvá válik egy ilyen rendezvény.

Tegnap volt a módosítás zárószavazása, amit a Fidesz–KDNP mellett a Mi Hazánk is megszavazott. Erre az alkalomra hirdette meg az Országgyűlés épületének blokádját a Momentum.

Villamossal mennék a Kossuth térig. Az eredeti tervem szerint egy megállót mentem volna, azonban félúton megállítja a villamost egy szoros rendőrsorfal.

Kiderül, csak eddig jöttünk, mert lezárták a rendőrök az egész Kossuth teret majdnem minden irányból, csak a Szalay utca felől közelíthető meg. Ezt a lezárást semmi nem indokolja, mivel a téren alig van tüntető, bőven közlekedhetne a villamos. Ahogy a környező utcák zárása is csupán annyi célt szolgálhat, hogy aki a térre igyekszik, kerülhessen egy nagyot.

Leszállok a villamosról, a rakpart felé veszem az utamat. A töküres utcákon hermetikus rendőrkordon, ami, ahogy sejtettem, a rakpart zárásával folytatódik. Itt veszem hasznát a sajtóigazolványomnak, ami nélkül esélyem sem lenne lejutni a mélygarázs alsó rakparti bejáratához. Két sorban állnak a képviselők, mögöttük és körülöttük rendőrök. Elsőként Sebők Éva momentumos képviselőhöz fordulok, hogy mi van itt most. Tőle csak annyit tudok meg, hogy saccra 60–70 fideszes képviselő lehet bent szerinte, tehát még nincs meg a kétharmad a szavazáshoz. Közbevetem, hogy az állami média elől is simán felszedték és elvitték őket rendőrök, amire annyit válaszol, hogy bízik benne, hogy

ha egyet elvisznek, kettő ül majd a helyébe.

A fenti tér felől ugyanis a lépcsőn még szabad a lejárás. De fentről nem jön senki le, csak biztatják a maroknyi momentumost. Lent azonban forrósodik a helyzet. Érkezik még egy adag rendőr, érzékelhetően közeledik a pillanat, amikor megpróbálják felszámolni a blokádot. Az eddig álló képviselők és civilek leülnek, szorosan egymás mellé. Felkészülnek arra, hogy elvigyék őket, előkerülnek a gyorskötözők, hogy egymáshoz kötözzék magukat.

Csak a blokádban részt vevők vannak lent, kétszer annyian a sajtótól, és még vagy húsz szimpatizáns. Ekkor

a rendőrök elkezdik felterelni a sorfal előtt álló újságírókat, fotósokat, operatőröket a járdára.

Elég kellemetlen érzés, mert addig szellősen tudtunk állni, most a járdán nem sok helyünk maradt. És a rendőrök nem állnak meg itt, hanem az egész sajtót fel akarják terelni a lépcsőn a térre. Ennek sem látni sok értelmét, hiszen a járdáról mi már nem jelentünk akadályt, maradt a blokádban részt vevő két sornyi momentumos, innen már csak arról van szó, hogy ne lehessünk közel az eseményekhez.

Szabó Tímea országgyűlési képviselő is itt van, őt is lökdösik felfelé, ám nem hagyja magát. Részben neki köszönhetően a rendőrök (egyelőre) felhagynak azzal, hogy feltereljenek minket a térre. Amikor megkérdezem, mi zajlik itt szerinte, azt mondja, hogy teljesen abszurd kezd lenni ez az egész. „Azok a rendőrök, akik egyébként nagyrészt tisztességesen végzik a munkájukat, bele vannak tolva egy jogilag szürke zónába, aztán egy teljesen illegális tevékenységbe, egy teljesen jogszerűtlen intézkedéssorozatba.”

Szerinte a helyzet előbb-utóbb komolyabb erőszakba fog torkollni. Amikor felvetem neki, hogy az Orbán-rendszer egyik legitimációs alapvetése az, hogy a 2006-os rendőri erőszakkal szemben az ő rendőrségük szakszerűen teszi a dolgát, a tüntetők haja szála sem görbül, azt mondja, hogy ez már akkor megdőlt, amikor a Karmelitánál előkerült a diákokkal szemben a könnygáz.

„A hatalom egyre kétségbeesettebb, tudják, látják, hogy a 2026-os választáson nagyon nem állnak jól, ezért egyre kétségbeesettebb és egyre erőszakosabb lépéseket fognak tenni.”

„Ha csak abba belegondolunk, hogy Kövér László házelnökként minden évben olyan elképesztő katonai fegyvereket, lőszereket és eszközöket rendel az országgyűlési őrségnek, mint például kézigránátok, akkor az már önmagában elég nyugtalanító, az pedig, hogy gyakorlatilag százával állnak itt a rendőrök békés tüntetőkkel szemben, hát az sem megnyugtató” - mondja.

Szerinte elég ránézni Oroszországra, hogy hova lehet ezt fokozni. A hatalom részéről a közbeszédben megjelenő poloskázás, kullancsozás, majd az ezt követő erőszakhullám a Tisza pultjai ellen mind-mind nagyon aggasztó.

„Pontosan tudjuk azt, hogy a harmincas évek náci Németországában így kezdődött a népirtás, hogy először szavakkal, aztán azok tettekbe fordultak, és végül népirtás. Most már látjuk, hogy gyakorlatilag fideszes provokátorok minden egyes gyülekezésnél odamennek és fizikai atrocitásba torkolló verekedést kezdeményeznek békés tüntetők ellen.”

Tény, hogy a heringként járdára zsúfolt sajtó és a szimpatizánsok között most is ott áll Bede Zsolt, aki megállás nélkül próbálja kihozni a sodrából a tüntetőket, politikusokat. A rendőrök közben a hátsó sorban ülőket egyenként emelik fel és viszik odébb. Ebben szakszerűek.

A tér felől a korlátnál álló tüntetők kiabálnak, ahogy az alsó rakpart Duna felőli oldalán állók is. Sebők Éva reményei nem teljesülnek, de nincs is rá esély, mert a hermetikus rendőrsorfalon, még ha akarna, sem tudna áttörni tüntető, hogy az elhurcoltak helyére üljön.

A második sor még ül. Tordai Bence mellé sodródom, akivel elég nehéz beszélgetni, mert Bede Zsolt megállás nélkül mondja a magáét.

Tordai szerint sokkal többen kellene, hogy itt legyenek, mert a képviselők és néhány aktivista, aki velük együtt leül, kevés. Tízezrek kellenének ide, mondja.

A Tisza önkénteseire hivatkozik, akik az elmúlt három hetet végigpultozták a Nemzet Hangja konzultáció íveivel, nem egyszer fizikai erőszaknak kitéve magukat. Azt mondja, nagyon nehéz időszak következik, és ebben nem ért egyet Magyar Péterrel, aki szerinte azt mondta, hogy túl vannak a nehezén. A neheze most következik. A felelősség Tordai szerint a kormánypártoké, és az azokat kiszolgáló Bede Zsolt-féle figuráké.

Közben a rendőrök szépen felszedik a második sort, majd mindenkit feltessékelnek a térre.

A blokádnak vége.

Kis szünet következik, a téren lézengenek az emberek. Eleve a Tisza szobor körüli kisebb térre szervezték a demonstrációt, nem is a nagy térre, a főbejárat elé. A szervezők nyilván azzal számoltak, hogy ezt a térséget talán megtöltik az emberek. De ezt is túlbecsülték.

A kivetítőn közvetítik az ülésteremben történő szavazást. Érdekes kép, mobilról streameli valamelyik képviselő. Előttünk, hátulról látszik a Szijjártó miniszter, aki a mellette ülő minisztertársával kedélyesen beszélgetve ütemesen nyomogatja az igen gombot.

A téren a tömeg minden szavazásnál fújol, holott egyelőre teljesen más törvények zárószavazása folyik. Majd hirtelen ráfordulnak az alaptörvény módosítására, itt is több részletben szavaznak. Pár perc, néhány szavazás, és vége. Ennyi volt.

A politikusok beszédeit itt nem részletezném. Legyen elég annyi, hogy az utolsó felszólaló, Bedő Dávid, a parlamentből kitiltott Momentum frakcióvezetője felszólítja az embereket, hogy menjenek fel a Várba, a Sándor-palota elé, és bírják rá a köztársasági elnököt, hogy ne írja alá az alaptörvény módosítását.

El is indul a tömeg, vagy ezer ember. Találomra megszólítok egy menetelő fiút, Kaiser Botondot, Esztergomból. Szkeptikus azt illetően, hogy ennyien megállásra kényszeríthetnék a hatalmat.

A jövő évi választás kilátásait illetően is pesszimista: szerinte krumplival vagy erőszakkal, de a hatalom megtalálja a módját, hogy „megnyerje” a választásokat.

Egy biztos. Ha tíz év múlva is Fidesz-rendszer lesz, ő már nem lesz itt - mondja.

Az Akadémia utcában menetel a tömegben Szabó Szabolcs momentumos képviselő. Amikor idézem neki a színpadon imént felszólaló Baranyi Krisztina szavait, miszerint Magyarország Oroszország útjára lépett, egyetért vele.

„Én mindenkinek azt tudom javasolni, hogy olvassa el Anna Politkovszkaja naplóját. Az 2005–2006 környékén íródott, utána lőtték főbe a lakása ajtajánál. Amiket ő ott leír a 2005–2006-os Oroszországról és Putyin akkori hatalomtechnikai húzásairól, az kísértetiesen hasonlít arra, mint ami most történik Magyarországon. Úgyhogy igen, én is azt gondolom, hogy ez egy erős putyinizálódási út, amin vagyunk.”

Zúg az utcában a „Mocskos Fidesz”, a boltosok az üzletük küszöbéről bámészkodnak, ahogy a turisták is. Ez a Belváros, itt minden turistalátványosság. Akik most erre járnak, nem is tudják talán, milyen pillanatoknak véletlen tanúi éppen.

A képviselő nem hiszi, hogy választásokon le lehet váltani a Fideszt. Szerinte minden a kezükben van, hogy manipuláljanak, és nem is kell a választás napján hamis szavazólapokkal operálni, ott van az egész államapparátus, az állami média és a kétharmados törvényhozás. Szerinte ez a rendszer csak összeomolhat, és csak utána lehet rendszert váltani.

Kiérünk a térre, versenyfutás kezdődik a rendőrökkel, ki ér előbb a hídra fel. A momentumosok futva rohamozzák meg a hidat, még szabad a feljárat. A hídra érve győzedelmesen kiabálják: miénk a híd! Ezt az egyetlen "győzelmet" aratták ma, büszkék rá tehát. Bevárják a tömeget, ami folyamatosan apad. Három-négyszáz ember lehet, akik a hídra lépnek, jóindulatú becsléssel. Megszólítok egy lányt, Reginát Budapestről. Sarkosan fogalmaz, amikor megkérdezem, vár-e valamit a mai tüntetéstől:

„Én nem, mert az ország leszar minket, úgy, ahogy vagyunk, viszont muszáj mennünk, és muszáj addig tennünk, ameddig nem hallgatnak ránk, mert mást nem tehetünk, gyülekeznünk kell, össze kell tartanunk, és itt kell lennünk.”

A kezdetektől fogva kijár a tiltakozásokra, és ott lesz, ameddig kell, ameddig lehet, mert szerinte valahogy fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy baj van az országban.

És ahogy számítottam rá, a Clark Ádám tér előtt, a híd budai végén rendőrsorfal állja el az utat. Nem sokáig tart a szokásos farkasszem-nézés, hamar döntenek a tüntetők: áttörnek. Én, a fotósok mellé felállva a híd vasszerkezetére látom azt is, amit ők nem:

irdatlan mennyiségű rendőr és rendőrségi busz áll a téren, miközben a tömeg már csak a híd budai kapuja és hídfője közötti útszakasznyira apadt.

Ezt ők nem tudják, nekimennek a rendőröknek. A tüntetők nyomják a rendőröket, azok meg vissza őket. A széleknél időnként meggyengül a rendőri ellennyomás, de mire átszivárognának a tüntetők, kerül ember oda is. Kijjebb nyomják a rendőröket, de át nem törnek.

Aztán egy következő hórukkra részben az is megtörténik.

Néhány tíz momentumos kitör a Clark Ádám térre.

A maradék a hídon reked. Ácsorgás és tanácstalanság kezdődik. Érezhetően szivárognak el az emberek, Pest felé szabad az elvonulás lehetősége. Az egyik fiatalembert, a siófoki Szabó Dánielt megszólítom, mit látott. Ő nem állt az első sorban, amit tud, hogy akik átjutottak, azokat rögtön igazoltatták is. De úgy érzi, keményedhet a helyzet. „Sok rendőrnek a kezében ott a könnygázos palack, már rakosgatták jobbra-balra, meg többen már visszamentek az autójukba a maszkért. Úgyhogy szerintem készültek arra, hogy ha szükséges, akkor a könnygázt is bevetik.”

Ahogy az erőviszonyokat látom, erre már nem lesz szükség. Újabb adag rendőr érkezik, nem is kevés, Pest felől, és a maradék úttesten lézengőket is felküldik a járdára. Elég most már a kérés, mindenki engedelmeskedik, a rendőrök segítenek két biciklit átemelni a korláton. A járdán egy darabig téblábol még a maradék, miközben egy turistacsalád, két gyerekkel próbál átjutni a kordonon, de hiába mutatják a szállodai kártyájukat, a rendőrök nem engednek át senkit. Ez a parancs.

Vége. Visszafelé a hídon mindenkit igazoltatnak. Mögöttem egy anya és fiatal felnőtt leánya. A lány sír. Anyja nyugtatja. A lánya erre csak azt mondja: „Értsd meg, én ilyen érzékeny vagyok, nem akarom megszokni, hogy ilyen megtörténhet.”

Az anyja, nyilván vigaszként mondja, szerinte ezek után senki sem szavaz jövőre a hatalomra. De a lánya nem ért egyet.

„Itt lehet, hogy nem. De ott, ahol olyan a szegénység, hogy egy zsák krumpliért leszavaznak bárkire, ott fogják megnyerni a választást. És hidd el, ha én is éhes lennék, én is szavaznék bárkire egy kis krumpliért.”

Sietősre veszem, szép tavaszi este van. A város fényei csillognak, Budapest gyönyörű.

Sulyok Tamás az este alá is írta a törvényt, ami így azonnal életbe is lépett.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Ki volt Ferenc, az argentin jezsuita pápa, akit nemcsak a katolikusok tiszteltek?
Sokak szemében a remény a társadalmi igazságosság felé, ám sok katolikus a felforgatót látta benne, holott nem is sikerült igazán felforgatnia az egyházat. Kérdés, folytatják-e életművét Rómában, vagy jönnek azok, akiknek ez a kevés reform is túl sok volt?


Jorge Mario Bergoglio ma, húsvéthétfőn meghalt Rómában.

Argentínában született, 1936. december 17-én, amiből az is következik, hogy már nyiladozó értelemmel szembesülhetett mindazzal a borzalommal, amit a II. világháború jelentett az emberiségnek, és az is, hogy személyében maga is, ha úgy tetszik, bevándorló volt Európában.

Ferenc pápa apja, Mario José Bergoglio Olaszországból, Piemont régiójából érkezett Argentínába 22 évesen. Kezdetben az argentin vasútnál dolgozott, később könyvelőként tevékenykedett. Feleségét, Regina María Sívorit már Argentínában ismerte meg. Ferenc volt az elsőszülött az öt gyermek közül. Mivel a család olyan régióból származott, ahol piemonti nyelvet beszéltek, a pápa később úgy határozta meg anyanyelvét, mint piemonti nyelv. Két öccse (Óscar Adrián és Alberto Horacio) és két húga (Marta Regina és María Elena) is született.

Fiatalkorában légúti betegséggel kellett megküzdenie, ezért tüdejének egy részét eltávolították. Akkoriban – a megfelelő antibiotikumok híján – ezzel az orvosi beavatkozással mentették meg az életét.

Középiskolai tanulmányait követően Buenos Airesben vegyésztechnikusi oklevelet szerzett, majd a papi hivatás mellett döntött, és belépett a Villa Devotó-i szemináriumba. Huszonkét évesen, 1958. március 11-én elkezdte a jezsuita rendi noviciátust. Chilében folytatott humán tanulmányokat, majd visszatérve, 1963-ban filozófiai licenciátust szerzett a San Miguel-i Colegio Máximo San Joséban. Később, 1964–65-ben a Santa Fé-i Szeplőtelen Fogantatás Gimnáziumban és 1966-ban a Buenos Aires-i Megváltó Gimnáziumban tanított irodalmat és pszichológiát.

1967-től 1970-ig teológiai tanulmányokon vett részt ugyanebben az intézményben (Colegio Máximo San José), és licenciátusi fokozatot szerzett. 1969. december 13-án szentelték pappá. A harmadik probációs időszakát 1970–71-ben a spanyolországi Alcalá de Henaresben töltötte, örökfogadalmát pedig 1973. április 22-én tette le.

Jorge Mario Bergoglio élete során – de már előtte is – Latin-Amerika sajátos történelmi utat járt be, országai diktatúrákból diktatúrákba ájultak, hihetetlen vagyoni különbségek alakultak ki, és

a történelmet az ötvenes-hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas években is sokszor vérrel írták szülőföldjén.

Nekünk, európaiaknak talán nehezen érthető, de az amerikai kontinensnek ezen a felén a katolikus egyház teljesen más szerepet játszott az elmúlt évtizedek történéseiben, mint a mifelénk. Ferenc pápa szülőföldjén inkább kapcsolódott össze a szociális mozgalmakkal, a társadalmi igazságosság védelmével és az azért való kiállással, mint mifelénk, ahol, ha politikai szerepet is vállal az egyház, nagyon ritka, hogy a társadalmi progresszió melletti kiállás érdekében tenné azt.

Juan Perón vitatható, autokrata rendszere után a gyenge polgári és katonai kormányzatok váltogatták egymást Argentínában, majd megélhette az 1976-os katonai puccsot, amely regnálása alatt emberek ezrei tűntek el, az ország rettegett titkosszolgálata együttműködött az akkor még kőkemény chilei rezsimmel.

Ebben az időszakban történt egy olyan eset, melyben a későbbi pápa, aki akkor a jezsuita rend argentin tartományfőnöki tisztségét látta el, szerepet kapott. Két jezsuita papot – köztük a magyar Jálics Ferencet és Orlando Yorio atyát – elrabolták.

A történtek kapcsán Bergogliót is többen megvádolták, hogy nem tett eleget a védelmükben, sőt közre is működött az emberrablásban. 2005-ben per is indult ellene, végül a vádakat elvetették.

A kérdéses események megítélése vitatott maradt; Jálics Ferenc a későbbiekben annyit mondott, hogy nem Bergoglio miatt hurcolták el őket, és nem tudott arról nyilatkozni, hogy a későbbi pápa milyen szerepet játszott a történtekben.

A diktatúra éveinek erőszakos politikája egyenes úton vezette az országot a katasztrófába, és a kétes kimenetelű falklandi háborúba.

A természeti kincsei által gazdaságilag ígéretes ország kirívóan gyenge gazdasági és társadalmi teljesítménye, a válságokból válságokba bukdácsolás korán megtanította Jorge Mario Bergogliónak, hogy a hivalkodó nagyotmondás és demagógia helyett mennyire fontos lehet(ne) az emberek valódi szolgálata.

1992. május 20-án kinevezték a Buenos Aires-i főegyházmegye segédpüspökévé, emellett Auca címzetes püspökévé is. Június 27-én szentelték püspökké. 1997. június 3-án lett Buenos Aires koadjutor érseke, 1998. február 28-án érseke. 2005. november 8-tól 2011. november 8-ig az Argentin Püspöki Konferencia elnöki tisztségét is betöltötte. II. János Pál pápa 2001. február 21-én kreálta bíborossá.

2005-ben részt vett II. János Pál pápa temetésén. A kiszivárgott információk szerint a pápaválasztó konklávén a második legtöbb szavazatot kaphatta Joseph Ratzinger bíboros mögött.

Amikor XVI. Benedek pápa lemondása után 2013-ban pápává választották, már a beiktatásakor kiderült, hogy a katolikus egyház élén is progresszív irányt kíván mutatni.

Beiktatási ceremóniáján első ízben vett részt a nagy egyházszakadás (1054) óta a konstantinápolyi pátriárka is, Bartholomaiosz pátriárka személyében.

És hogy miben is nyilvánult meg a progresszivitása? A világi progresszió felől nézve igencsak óvatosnak tűnhet, amit képviselt, de a katolikus egyház évezredes, nehézkes és igencsak konzervatív világa felől nézve, amit képviselt, felért egy kisebbfajta földindulással. Miközben elutasította a terhességmegszakítást, a fogamzásgátlást, az azonos neműek házasságát és az eutanáziát,

ellenezte a halálbüntetést, és hangsúlyozta, hogy a homoszexuális emberek iránt is szeretettel és tisztelettel kell viseltetni.

2023 decemberében kiadta a Fiducia supplicans („Könyörgő bizalom”) című dokumentumot, amelyben jóváhagyta az azonos nemű párok megáldását, noha ez nem jelentette azt, hogy a melegek katolikus szertartás szerinti házasságát lehetővé tette volna. Fellépett a társadalmi igazságtalanságok ellen, kiállt a szegények és az elesettek mellett, gyakran bírálta azokat a kormányokat, amelyek nem törődnek a társadalom peremén élőkkel. Közel állt a Comunione e Liberazione katolikus lelkiségi mozgalomhoz, azonban távolságot tartott a felszabadítási teológiától.

Minden eddigi egyházfőhöz képest határozottabban lépett fel a papi szexuális zaklatásokkal szemben. 2023 augusztusában például találkozott a papi szexuális zaklatások túlélőivel is portugáliai útján. Akkor azt mondta, hogy tisztában van azzal, hogy a katolikus egyház szexuális botrányai rossz megítéléssel járnak, az esetek eltussolása pedig csalódottságot és dühöt vált ki. Épp ezért az áldozatok gyötrelmekkel teli kiáltását meg kell hallgatni, a katolikus egyháznak meg kell tisztulnia.

Azonban bírálói szerint hathatós intézkedéseket azért nem tett, hogy az elkövetőket világi bíróságok elé állíthassák, és ne csak az egyházon belüli, sokszor nem kellően erélyes, eltusoló eljárások alá vessék.

A menekültválság kirobbanásakor a befogadásukat szorgalmazta, ugyanakkor elítélte a terrorizmus minden formáját, és hangsúlyozta a biztonsági intézkedések szükségességét a menekültek közé keveredő terroristák kiszűrése érdekében. 2016 húsvétján menekültek lábát mosta meg szimbolikus gesztusként. Leszbosz szigetéről 12 szír menekültet fogadott be a Vatikánba, és többször kiállt amellett, hogy az anyagi érdekek miatti fegyvergyártás és háborúk áldozatai ezek az emberek.

Többször utalt arra, hogy a fegyveripart a „világ legnagyobb csapásának” tartja, és a 2022-ben kirobbant háborús konfliktust a „harmadik világháború első szakaszának” nevezte. Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, a pápa személyesen kereste fel az orosz szentszéki nagykövetséget Rómában, majd két bíborost (Konrad Krajewski és Michael Czerny) küldött Ukrajnába. Erre korábban nem volt példa a vatikáni diplomáciában.

2022. március 25-én Oroszországot és Ukrajnát a Szűzanya oltalmába ajánlotta.

Életmódjával demonstrált a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben. Már érsekként sem használt saját autót, tömegközlekedéssel járt, repülőn pedig turistaosztályon utazott. Egyszerű lakásban élt, gyakran hordta elődje bíborosi öltözeteit, és szívesebben jelent meg egyszerű fekete ruhában. Később pápaként sem költözött be az Apostoli Palota hagyományos pápai lakosztályába, hanem a vatikáni Szent Márta-házban maradt.

A Castel Gandolfó-i nyári rezidenciát megnyitotta a nyilvánosság előtt, így az múzeumként funkcionál tovább.

Ferenc pápa közvetlen volt a híveivel, gyakran közvetlen kapcsolatot keresett velük, ami a testőrségét olykor nehéz helyzetbe hozta. Kedvelte az irodalmat, a labdarúgást és az úszást, emellett jól beszélt spanyolul, olaszul, latinul, franciául, németül és angolul.

Ferenc pápa, aki kétszer is ellátogatott Magyarországra, rendkívül népszerű volt a nem hívő emberek között is, miközben sokan, akik magukat hívő katolikusnak vallották, radikális reformjai miatt a sátánt látták benne (egy magyarországi vezető publicista egy ízben „demens vénembernek” nevezte). Tisztelői, hívei között sokan abban is reménykedtek, hogy alkalmasnak bizonyul a vatikáni bürokrácia és a kúria megreformálására. Azonban,

bár Jorge Mario Bergoglio, olasz származású argentin bevándorló a Róma által övezett Vatikánvárosban sokat megtett ezért, a kétezer éves szervezet egyelőre ellenállóbbnak bizonyult.

A világ jelenleg elfordulóban van a progressziótól, miközben az egyház is elveszítette azt a személyt, aki minden eddiginél erőteljesebben képviselte a társadalmi igazságosság és megújulás szükségességét. Sokan vannak, akik gyászolják, de sokan állnak készen arra, hogy lerombolják életművét. Róma hamarosan dönteni fog.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Budapesten 7,8 évnyi nettó átlagfizetés kell egy 50 négyzetméteres használt lakás megvásárlásához
De a használt lakásokra a régió többi fővárosában még tovább kell spórolni. A magyar lakásávásárlók helyzetét nehezíti, hogy márciusban már 18%-os lakásdrágulást mértek az egy évvel ezelőtti árakhoz képest.


Hihetetlen mértékben drágultak egy év alatt az ingatlanok, Budapesten márciusra 18%-kal nőttek az árak. A használt lakások átlagára meghaladta az 1,2 millió Ft-ot négyzetméterenként, és az átlagos ingatlanár elérte a 108 millió Ft-ot.

A szédítő számokat árnyalja, hogy az egész régió drága. Az ingatlan.com legújabb elemzésében ugyanis megnézték, mennyibe került a tavalyi adatok alapján egy 50 négyzetméteres használt lakás a környező országok fővárosaiban, és mennyit kell rá spórolni. Azt a meglepő eredményt kapták, hogy Budapest még mindig az olcsóbb helyek közé tartozik. Egy 50 négyzetméteres használt lakásra elég 7,8 évig félretenni, feltéve, hogy a leendő vásárló addig is nem eszik, nem ruházkodik, nem fűt, és legfőképpen nem költ albérletre a saját fizetéséből. A elemzésről Balogh Lászlóval beszélgettünk.

– Hogyan számoltak pontosan?

– Az egyes országok statisztikai hivatalainak és jegybanki adatainak felhasználásával vetettük össze a 2024 negyedik negyedéves lakásárakat, az ebben az időszakban érvényes, és a fővárosokra jellemző nettó átlagkereseteket egymással. Ebből az jött ki, hogy bár Budapesten a márciusi lakásárindexünk 18%-os áremelkedést mutat éves összevetésben, de ha ezeket az ingatlanárakat összehasonlítjuk a régiós, tehát a közép-európai országok fővárosaiban tapasztalható árakkal, akkor azt látjuk, hogy

Bukarestet kivéve Budapest olcsóbb forintban kifejezve. A helyi átlagfizetéshez mérten is igaz az, hogy a román főváros után itt kell a legrövidebb ideig spórolni ahhoz, hogy valaki egy használt, 50 négyzetméteres lakást meg tudjon vásárolni.

Fontos, hogy itt a használt lakások árait hasonlítottuk össze egymással. Ez alapján az jött ki, hogy a legdrágább főváros Prága, itt egy négyzetméternyi használt lakás 2,2 millió Ft-ba kerül. Ezt követi Varsó 1,5 millió Ft-os négyzetméterárral, majd Pozsony, 1 millió 360 ezer Ft-tal, és csak ezután jön Budapest 1 millió 30 ezer Ft-os átlagos négyzetméterárral, majd Bukarest 850 ezer Ft-os négyzetméterenkénti átlaggal. Ez mindenhol a 2024. 4. negyedéves adatokat veszi alapul, tehát

ebben még nincs benne az elmúlt hónapok drasztikus áremelkedése, ami Budapesten történt.

Ha egy 50 négyzetméteres lakásra vetítjük ezeket az összegeket, akkor ez azt jelenti, hogy amíg Budapesten az utolsó negyedévben a hivatalos KSH-adatok alapján ez 51–52 millió Ft-ba került, addig Prágában a duplájába, azaz 110 millió Ft-ba, Varsóban 75, Pozsonyban pedig 68 millió Ft-ba, míg Bukarestben 42,5 millióba. Ehhez hozzátettük a havi nettó átlagfizetéseket, ami szintén érdekes, mert Budapesten a negyedik negyedévben a nettó átlag az 553 ezer Ft volt, és az említett fővárosok tekintetében csak Bukarestben volt ennél alacsonyabb, de ott is csak 10 ezer Ft-tal, tehát 540 ezer Ft. Pozsonyban meg hozzánk képest lehet 20 ezer Ft-tal többet keresni, 573 ezer Ft a nettó átlagfizetés. Varsó meg Prága már külön szintet képvisel, mert Varsóban közel 700 ezer, tehát 695 ezer az átlag, Prágában viszont 782 ezer. Ha pedig ezeket az ingatlanárakat és az átlagfizetéseket egymáshoz viszonyítjuk, akkor az jön ki, hogy egy 50 négyzetméteres lakás megvásárlásához Prágában kell a legtöbbet spórolni a nettó átlagfizetéseket figyelembe véve, ott 11,7 év alatt jön ez össze, utána jön Pozsony 9,9 éves megtakarítási időszakkal, aztán pedig Varsó kereken 9 évvel, majd mi vagyunk a negyedikek a sorban, mert

Budapesten 7,8 évnyi nettó átlagfizetés szükséges egy 50 négyzetméteres használt lakás megvásárlásához.

A legolcsóbb pedig Románia, ott csak 6,5 évnyi átlagfizetés kell ahhoz, hogy valaki a fővárosban egy 50 négyzetméteres használt lakást vegyen.

– Gyorsabban növekszik az ingatlanok ára, mint a várható átlagkereset?

– Amikor pörög a lakáspiac, akkor az ingatlanok tipikusan nagyobb ütemben drágulnak, mint ahogy a fizetések emelkednek, de azért a kettő nagyjából pariban van egymással.

– Ez az arányszám az elmúlt években mikor volt jobb, mikor rosszabb?

– Volt olyan időszak, amikor nem 7,8 évig tartott egy 50 négyzetméteres használt lakást összespórolni a nettó átlagfizetésből, hanem 6,5–7 évből is kijött ez az összeg. Ez 2015–16 környékén volt, de akkor egyrészt a lakásárak is harmadannyiba kerültek, és a fizetések is jóval alacsonyabbak voltak, mint most. Szóval igazából azt lehet mondani, hogy olyan

drasztikusan nem változtak ezek a számok, tehát nem nőtt duplájára például, de a spóroláshoz szükséges idő az elmúlt 10 évben körülbelül 8–10%-kal meghosszabbodott.

– Ezt a rengeteg pénzt a többség nyilván nem összespórolja, hanem hitelt vesz fel.

– A hitelnek az az egy előnye megvan, hogy míg egy 100 ezer forintos hiteltörlesztő egy nagyon komoly kiadást jelentett, például 10 évvel ezelőtt a fizetés felét is elvihette. Mára egy 100 ezer forintos törlesztő már nem akkora nagy teher a lakásvásárlók számára.

– Ugyanakkor a magasabb árakhoz nagyobb hitel is kell. Jó üzlet lakásvásárlásra hitelt felvenni?

– Mindig kockázatos döntés, de sokak számára nincs más opció. Amikor már ilyen szintű ingatlanárakról beszélünk, akkor sokan abban bízhatnak, hogy ami most nagy tehernek tűnik, az az évek során relatíve egyre kisebbé válhat.

– Megnézték az albérletpiacot is. Bár vannak különbségek, de ott nem egetverőek. Az biztos, hogyha valaki egyedülállóként albérletet akar fizetni, akkor a fizetésének körülbelül a felét elviszi az albérlet.

– És akkor még csak a bérleti díjról beszélünk, amihez hozzájárul a közös költség és a rezsi is. A régiós fővárosokat tekintve nagyon egy irányba mutatnak a dolgok, miközben az érdekes, hogy

Prága, Budapest és Bukarest esetében a bérleti díjak 40–45 százalékát viszik el a fizetésnek,

de Varsóban már több mint a felét, Pozsonyban pedig már közel 60%-át. Szóval az már érezhetően sok. Ha Bécset is ide vennénk, akkor ott valószínűleg sokkal kisebb arány jönne ki az átlagfizetés függvényében, amit bérleti díjra kell fordítani, de ez azért is van, mert a bécsi albérletpiacnak a világ minden részéről csodájára járnak már száz éve.

– Itt végig átlagfizetésekről beszéltünk. De igazából többet mondana egy ilyen kimutatás, ha azt a medián, azaz a legtöbb ember által keresett fizetésekre végzik el. Az reálisabb képet festene.

– Ebben igaza van. Valóban, a KSH adatai közül is, ha valaki nagyon keresi, akkor rá tud bukkanni a mediánkeresetek alakulására, ami azt hiszem, hogy

350 ezer forint körül van, az 553 ezer Ft-os átlag helyett, ami jóval kisebb összeg.

Mi azért az átlagkereseteket hasonlítottuk össze egymással, mert ezek viszonylag könnyebben előkeríthető adatok a környező országok fővárosaira is a statisztikai hivatalok, meg a nemzeti bankok által publikált elemzésekből. A medián adatokat sajnos nagyon nehéz összeszedni.


Link másolása
KÖVESS MINKET: