Képeslapok a csernobili halálzónából
Mervai Márk képriportja
Nyikolaj, az idegenvezetőm megkérdezi tőlem: "Izgulsz már?" Két óra buszút választ el attól a helyszíntől, ahol 1986-ban közel 50 ezer ember telepítettek ki három óra alatt: úton vagyok a Csernobilba, illetve az atomerőmű közelében fekvő városba, Pripjatyba. Miután útközben a buszunk lerohadt, és egy órát álltunk a tűző napon, mindezt hosszú ujjú pólóban meg farmerben, mivel rövid ruhába tilos belépni az úgynevezett „halálzónába”, végre megérkezünk az első ellenőrzőponthoz. Kiszállítanak, morcosan megnézik az útleveinket, majd továbbintenek. Megvan itt a szigor, elvégre szigorúan őrzött katonai területről van szó.
Visszaszállunk a buszunkba és további 20 perc utazás után hirtelen megszólalnak a reggel kiosztott Geiger-Müller mérőink. Csipog a mérő a kezemben. Egyre közelebb jövünk. Szinte fogni lehet a csendet a buszban. Mindenre számítottunk, de erre nem. Meghat mindenkit a látvány, pedig csak egy épületről van szó. De a világon mindenki tudja, milyen sorsok rejtőznek Csernobil mögött.
Miután a reaktor előtt is megálltunk, továbbhaladunk Pripjatyba. Ezt vártam már egész nap. Érdekel milyen érzés a város közepén állni, ahol valamikor olyan boldogan sétáltak az emberek, játszottak a gyerekek, és készülődtek a május elsejei ünnepségre.
Tovább haladunk, egy iskolán és uszodán át egy 16 emeletes hát tetejére. Az iskolában a legmeghatóbb a közel 2000 gázmaszkkal teli terem. Megható, mert gyerekméretről beszélünk. Ott hagyták mindet, pedig Pripjatyban napi rendszerességgel gyakorolták a katasztrófahelyzetet. Amikor bekövetkezett a katasztrófa, erre sem volt idő. Menni kellett. Menni a bizonytalan jövőbe… vagy a halálba.
A szellemváros, Pripjaty egyedi érzelmekkel, benyomásokkal és történettel bír. Aki ide elmegy készüljön fel arra, amit reggel Nyikolaj is mondott nekem: felejthetetlen élmény lesz.
A riport rövidített, szerkesztett változatát adtuk közre. A teljes riportért és képanyagért KATT MERVAI MÁRK HONLAPJÁRA!
Ha tetszett, oszd meg a faladon!
