Ilyen veszélyek fenyegették a budapesti gyalogosokat a századfordulón
Az 1910-es évek elejére Budapesten már meglehetősen nagy számban futottak automobilok és a régebbi lóvontatású járművek sem koptak még ki az utcaképből. Ezzel párhuzamosan a balesetek száma is meredek emelkedésnek indult, míg a közlekedés törvényi szabályozása meglehetősen gyermekcipőben járt, az ellenőrzés pedig még abban sem.
A kor viszonyaira jellemző, hogy az 1909-ben elfogadott rendeletcsomag például
a gyalogjárókat érintő baleseteknél egyértelműen az ő felelősségüket állapította meg, kimondva, hogy figyelmetlenségük folytán végezték egy jármű alatt
(persze ekkor még az automobilokat csak a kiváltságos és befolyással bíró emberek tudtak fenntartani). A gyalogosokat még szinte semmi sem védte a balesetekről, mivel az első gyalogátkelőhelyek csak a húszas években jelentek meg Budapest útjain.
Ekkoriban a megoldást a gyalogosok oktatásában látták, melyet elsősorban a népiskolákban végeztek, lévén a szegényebb néptömegek különösen gyűlölték és egyben rettegték is az automobilokat.
Az oktatásban a német- és az amerikai hatóságok által összeállított ajánlásokat sulykolták, melyekben néhány, mai szemmel igen meghökkentő passzus is helyet kapott.
Ilyen volt például az amerikai verzió (ezt kérdezz-felelek formában írták meg) egyik, gyerekekre vonatkozó szakasza. A kérdés így hangzott: Mire gondolj folyamatosan, ha az úttesten játszol(!)? A válasz pedig kioktatta a csemetéket és közölte, hogy a legrosszabb helyet választották a játékra, mivel a közutaknak nem ez a rendeltetése és egy hangtalanul közeledő automobil bizonyosan halálra gázolja őket, ha nem a járdán játszanak inkább. De arra is felhívták a jövő közlekedőinek figyelmét, hogy az úttest szélén lehetőleg ne játszanak patronos pisztollyal, mivel a váratlan pukkanástól a sofőrök megijedhetnek és ebben az esetben bárkit halálra gázolhatnak
(a Baltimore-ban összeállított ajánlások nagy százaléka végződött ezzel a fordulattal).
1940. Fortepan/Vass Károly
A német javaslatok inkább gyakorlatias oldalról közelítettek a problémához és némelyikük még a mai napig kiváló ajánlás a gyalogosan közlekedőknek. Ilyen például az a meglátás, miszerint az úttest a járóművek közlekedésére szolgál, ahol a gyalogjáróknak nem ildomos hosszan időzni, így átkeléskor a járdákra merőlegesen kell átvágni rajta, lehetőleg a kereszteződések mentén, ahol a járművek egyébként is lassabban haladnak. A hatóságok emellett
a könnyebben ellenőrizhető és egyébként is engedélyhez kötött sofőrök megregulázásában látták a gyászos statisztikák javításának az eszközét, hiszen gyalogos bárki lehetett a szabályok ismerete nélkül is.
Már akkoriban is magától értődő ötlet volt, hogy a – többi járműhöz képest valóban – szélvészgyors automobilokat vegyék rá a lassabb haladásra.
Persze a gyalogjáró népességnek is nagyon tetszett ez az ötlet, hiszen – ahogy már említettük –
a szegényebb népesség szemében mindig is szálkák voltak a puccos és elérhetetlenül drága autókon pöffeszkedő gazdagok és hírességek. Ráadásul csak olajat öntöttek a tűzre az olyan emberek, mint például Fedák Sári.
Kora egyik leghíresebb primadonnája ugyanis utasításaival folyamatosan bajba űzte sofőrjét így kocsijára csakhamar ráragadt a „Fedák Sári rettegett automobilja” név. 1905 nyarán volt olyan hét, amikor a művésznő három alkalommal is balesetbe keveredett, előbb egy gyermeket gázolva el, majd az árokba borulva végül pedig a Rókus kórháznál egy idős asszonyt elsodorva. Hogy a lelkiismerete szólalt meg vagy a hírnevét féltette túlságosan ma már nem tudni, tény azonban , hogy a primadonna 1906 elején megelégelte a folyamatos gázolásokat.
Ekkor pedig sofőrjével visszaküldte a hírhedt automobilt a forgalmazó Velodrom kereskedésbe, az utca népének nagy megkönnyebbülésére. A gépjáróművek sebességének törvényi csökkentését azonban mégis elvetették, mivel a baleseti statisztikák egészen más problémákra világítottak rá.
